palko64 blogja

palko64•  2014. október 24. 22:00

Nézd Apám...

Nézd, Apám…

 

Nézd, Apám!

 Én még mindig az vagyok:

az a sűrű hajú, vézna kisfiú,

aki majd negyven éve volt,

mikor az Isten-hegyen,

 a szántásban összeakadt a borona.

Dühös voltam, nyűgös és hiú,

mert láttam megfáradt szemed-karod,

s kértem a gyeplőt add ide:

Hittem, a két szürke, már rám is hallgatott…

 

Aztán a domb tetején megugrott Deres,

s az egyik borona felborult.

De én még gyenge voltam,

épp olyan, mint néha most,

mikor lehunyt szemem lelkemben,

halkan Téged keres.

 

Odajöttél (tán órákba telt) nehéz lábakon,

szemedben fájó szenvedés,

s engem a szégyen nyomott vállamon…

(de ezt a keserű emléket vállalom)

Szétszedted az összeakadt vasat,

a szívem eközben meghasadt…

Lassan leballagtunk a föld aljára,

akkor szántottunk együtt először, s tán utoljára.

Bár lehet, hogy majd az Égben,

ahol már biztos ott van a jó Deres,

ha még nem talált Rád, majd megkeres…

Akkor simogasd meg helyettem is,

s add rá nyugodtan a hámot,

mialatt a sűrű hajú, vézna kisfiút bevárod.

Vetünk majd búzát az égi s földi népnek,

aratunk és kenyeret sütünk,  

míg mindnyájan odaérnek…

 

***

(De addig is, megérem erőben talán,

mindig lesz koszorú az istálló falán,

 hol e pár sor majd Egekig írva száll,

s a falnál egy őszülő, könnyes „kisfiú”,

lehajtott fővel, csendben áll…)

(Miskolc, 2014. október 24.)