palko64 blogja
Nézd Apám...
Nézd, Apám…
Nézd, Apám!
Én még mindig az vagyok:
az a sűrű hajú, vézna kisfiú,
aki majd negyven éve volt,
mikor az Isten-hegyen,
a szántásban összeakadt a borona.
Dühös voltam, nyűgös és hiú,
mert láttam megfáradt szemed-karod,
s kértem a gyeplőt add ide:
Hittem, a két szürke, már rám is hallgatott…
Aztán a domb tetején megugrott Deres,
s az egyik borona felborult.
De én még gyenge voltam,
épp olyan, mint néha most,
mikor lehunyt szemem lelkemben,
halkan Téged keres.
Odajöttél (tán órákba telt) nehéz lábakon,
szemedben fájó szenvedés,
s engem a szégyen nyomott vállamon…
(de ezt a keserű emléket vállalom)
Szétszedted az összeakadt vasat,
a szívem eközben meghasadt…
Lassan leballagtunk a föld aljára,
akkor szántottunk együtt először, s tán utoljára.
Bár lehet, hogy majd az Égben,
ahol már biztos ott van a jó Deres,
ha még nem talált Rád, majd megkeres…
Akkor simogasd meg helyettem is,
s add rá nyugodtan a hámot,
mialatt a sűrű hajú, vézna kisfiút bevárod.
Vetünk majd búzát az égi s földi népnek,
aratunk és kenyeret sütünk,
míg mindnyájan odaérnek…
***
(De addig is, megérem erőben talán,
mindig lesz koszorú az istálló falán,
hol e pár sor majd Egekig írva száll,
s a falnál egy őszülő, könnyes „kisfiú”,
lehajtott fővel, csendben áll…)
(Miskolc, 2014. október 24.)