palko64 blogja

A rátóti csikótojás (2014.)

Összeült a faluban a marketingbizottság,

hogyan élénkítsék fel az idegenforgalmat,

s így nyerjék meg, legalább még ötévi ciklusra,

a messze Üveghegyen is túl, a népi főhatalmat.

Írtak közbeszerzést egy új arculattervre,

pedig már az összes pénzük elfogyott még tavaly,

nem is jutott a pénztárból téglára-malterre,

így hát égetően szükség lett egy vonzó karakterre.

Mikor végleg elakadtak, betoppant a jegyző, aki

tavaly óta: másoddiplomázott kockázatelemző.

Kivett néhány sütőtököt a BMV csomagtartójából:

Legyenek itt töknapok! Minden novembernek,

első szombatjától!

De hisz jegyző uram, itt nem terem sütőtök!

de az meg csak visszaszólt foghegyről:

Meddig töltitek még a nép pénzén, hasztalan időtök?

Terem itt tonnaszám a szomszédos TESCO-ba’

(akkor még a vasárnapi bezárás nem került a szóba)

Így kreált Rátóton töknapokat kilenc okos-tojás,

nem is nyeri meg a holnapot ottan már senki más…

Pedig, ha majd egyszer a szomszédban, bezárják a TESCO-t

ők is magukra zárhatják örökre,

a szálkás budi-ajtót. 

                                                                                                          Advent az istállóban

(Ajándék a világnak)

Már szunnyad a dunna alatt szép őszi vetésünk,

csitulva-pezsegve borunk, a hosszú pinceágban.

Szemünk befelé merengve szemléli révedésünk,

csendben ropogó abrak, a szürke félhomályban.

Lassan végére futott szekerünk e hosszú évnek,

teli tüdőkkel faljuk a friss levegőt be a szánkon.

Gondolataink, mint jó hajósok már révbe érnek,

úszva gyermek-tavaszon, forró asszonyi nyáron.

A nehéz hám, mindahány felakasztva a kampón,

távoli emlék már csak az izzadtság meg a tajték.

Sok emlék száll a kéményből, az égbe kavargón,

Rejtelmes, angyali bájjal megírt dombtetős tájék.

Felkapja szél a szikrázó porhót süvítve-tekergőn,

nem mozog sem vad, se ember ilyenkor az úton.

Végigszáguldva a völgybe szorult akácsarjerdőn,

átjárót seperve a jövőnek, átlépve mind a múlton.

Vágtatva nyúlik a legelő ménes, zúg fel a lejtőn,

friss szalmán várja az árpa-szagú jó éjjeli szállás.

Az ősök is nézik veled együtt, távolba merengőn,

rebellis-nomád véreiden, nehezen fog más vallás.

De nézd csak! A vezér-ló hátán, ott ül a Gyermek,

a sörényébe kapaszkodva, szőrén megülve vágtat.

Mert eljön az élmény bár fagyottak még a vermek,

lehet, hogy hamarább látod, mint bármikor vártad.

Vágtat a ménes az udvaron át, be szárnyas faajtón,

dübörögve mind a jászlak elé, a helyükre beállván.

A Gyermek állítja lovát, helyben léptetve toporgón,

izzadt nyakát paskolva, hátáról csúszva leszállván.

Még nem jött el a napja, hogy mások is meglássák,

megy a lovak közé, szénába csillag-álmokat aludni.

Nem tudhatom, ez a való, vagy a szemem káprázott:

kezdhetek rebellis őseimmel együtt, új hitet tanulni!

Új hitet tanulván, a nomádnak is eljön a Karácsony!

Hiszen nyitott szeretetre szíve, akármilyen kemény.

Ha nem hiszed, nézd ott alszik bújva a szénarácson,

legnagyobb értékünk e Földön:

A Mindenható Remény...

(Miskolc, 2013. december 15.)

A karácsonyi ünnepek közeledtével, még jobban felerősödik bennünk eltávozott szeretteink hiánya,  de fájdalmunkra gyógyírt ad barátaink, jó ismerőseink figyelmessége és szeretete. Barátokat és jó ismerősöket szerezni pedig talán könnyebb, mint a háborgó tengerben halászni. Mert míg a halásznak oly sokszor, egyre messzebb lévő és veszélyesebb vizekre kell merészkednie a zsákmányért, jó barátokat és kedves ismerősöket már a part közelében is szép számmal találhatunk. 

Amikor jó apám, magamra hagyott e világban, a Jóisten azonnal az ölébe ültetett, de én amint csak tehettem, kiugrottam onnan, mindahányszor a falig szaladva, megnézni, hogy keményebb-e még a fejemnél. Az eredményt tán ecsetelnem sem kell… Aztán eljött az az idő, amikor az ember ugyan fél szemmel még méregeti a falat, de az Úr térdének - gyarló ember számára néha kényelmetlen - biztonságát már nem adja fel. Mert bár szüleink-nagyszüleink térde bizony éppily kemény volt, mily örömmel ültünk oda egy jó szó, egy simogatás ajándékáért. Az ajándékért, amit puszta létünkért kaptunk és kapunk: Nagyszüleinktől, szüleinktől, szeretteinktől és a Jóistentől. És még csak mozdulnunk sem kell érte, mert az ajándékot is helybe hozzák. Egyetlen dolgunk van csak: Felbontani, kicsomagolni és másokkal is megosztani.

Apám csizmájában

(Karácsony a bakon) 

Írj valami rövidet fiam!
Szólt előbb a Mennyből,
mint soha még: jó-apám...
Tudod, az igaz szeretetről,
mi manapság pult alóli kincs,
de ezt csak akkor érzed igazán,
ha vágyott alanyodnak már
állítmánya nincs...

Csak egy 60 filléres csoki
volt naponta zsebében,
kedves mosollyal-simogató
kérgesen-finom kezében.
Karácsonykor meg füge,
mogyoró, banán és narancs,
nekünk nem járt a pult alól,
apámban nem volt parancs...
csak kérés, de az oly erős:
Fényes, ünnepi csizmájában,
mosolygós igazsága,
még ma is törvényemre hatón,
s tisztán padlóreccsenős...

Neki szép szóra indult a két sárga,
másoknak ostor kellett meg pányva...
Hozzánk ilyentájt jöttek az angyalok,
mikor tudták jól, otthon még nem vagyok.
Láttam is egyet repülni havas éjjelen,
a nehéz brokát függöny mögül:
(De lehet, hogy én voltam,
távoli időkből meglesni önmagam,
szólni majd Istenhez: Igaz szót, ha van.)
Apám csizmája sokáig állt a kaptafán.
Sokáig nem volt padlóreccsenés
álmaim Karácsonyán!

De most a pincéből felhozom:
Legyen újra magas-homlokú Karácsonyom!
És a csizmákba beleállok végleg...
Ennyi idős volt, mint most én. Egykoron,
mikor lett állítmány nélküli távoli rokon...
Lehet, hogy azért nem szólt, mert kivárta:
Nekem is indul-e csak szóra a két sárga...
S mikor meglátta kabátom alatt az ostort,
kedves mosollyal-simogató,
kérgesen-finom kezében,
még volt majd’40 éves maradék füge:

Fiam! Karácsony van! Azt ostort add ide!
Látod, szóra indul neked a két sárga,
de mind a pej, szürke vagy fekete.
Legyen ma veled a szeretet ereje
és a nyugalom, mely hidd el hatalom
az ideges rikácsolók felett.
(az angyal üzente neked ezt, épp idejövet) 

Tudod, akit oly rég láttál a brokát függöny mögött,
aki azon éjjel, talán a lelkedbe költözött...
Ez nem jelenti azt, hogy nem vagy erős,
de nem kell, hogy villogó szemű hős legyél:
Gyere, itt a 40 éves fügéd. Egyél!
És nem baj, ha nem fogsz rövid verset írni,
az életet valakinek ki kell beszélni!
Gyere, üljünk együtt a bakra,
s hagyjuk az utat a jó lovakra,
csak lépjen nyugodtan a két sárga:
Vigye lelkünk az Úr még sohasemvolt Karácsonyára!
Az ajándékom neked mára:
Életem összes alanya és állítmánya,
ez ünnepi naptól mind tiéd,
díszítse arcod s lelked, mint senkiét!
És hívd el az Urat is, jövőre a bakra!
Hidd el, telik a sárgáknak majd jó abrakra...
És ha úgy adódik, jövő Karácsonykor ismét találkozunk:
Hisz’, mint alanynak és állítmánynak,
mától fogva újra egy az utunk...

(Miskolc, 2013. december 23-24.)

Nézd, Apám…

Nézd, Apám!

 Én még mindig az vagyok:

az a sűrű hajú, vézna kisfiú,

aki majd negyven éve volt,

mikor az Isten-hegyen,

 a szántásban összeakadt a borona.

Dühös voltam, nyűgös és hiú,

mert láttam megfáradt szemed-karod,

s kértem a gyeplőt add ide:

Hittem, a két szürke, már rám is hallgatott…

Aztán a domb tetején megugrott Deres,

s az egyik borona felborult.

De én még gyenge voltam,

épp olyan, mint néha most,

mikor lehunyt szemem lelkemben,

halkan Téged keres.

Odajöttél (tán órákba telt) nehéz lábakon,

szemedben fájó szenvedés,

s engem a szégyen nyomott vállamon…

(de ezt a keserű emléket vállalom)

Szétszedted az összeakadt vasat,

a szívem eközben meghasadt…

Lassan leballagtunk a föld aljára,

akkor szántottunk együtt először, s tán utoljára.

Bár lehet, hogy majd az Égben,

ahol már biztos ott van a jó Deres,

ha még nem talált Rád, majd megkeres…

Akkor simogasd meg helyettem is,

s add rá nyugodtan a hámot,

mialatt a sűrű hajú, vézna kisfiút bevárod.

Vetünk majd búzát az égi s földi népnek,

aratunk és kenyeret sütünk,  

míg mindnyájan odaérnek…

***

(De addig is, megérem erőben talán,

mindig lesz koszorú az istálló falán,

 hol e pár sor majd Egekig írva száll,

s a falnál egy őszülő, könnyes „kisfiú”,

lehajtott fővel, csendben áll…)

(Miskolc, 2014. október 24.)