palko64 blogja

                                                     Történet az Örökkévalóról

 

Ült az Öregisten, a Skandináv-hegység legészakibb csúcsán, és vastag, zúzmarás szemöldöke alól, a messze fénylő emberi világot szemlélte. Már régen éjszakába fordultak a környező erdő árnyai, de a szikrázóan csont-fehér  hótakarót, halványkékre árnyalva ragyogta  be, a csillogóra törölt telihold fénye. A gerinctől a hegy lábáig húzódó  fenyőerdő  fiatal fái sűrűn és egyenesen álltak egymás mellett, mint büszke katonák, a karácsonyi kimenő előtti díszszemlén.

Nem messze a hegy lábától, meleg vizű tóban vadkacsák csaptak zajt, meg-megriadva az ilyen késői estén éhes gyomorral vadászni induló sarki róka vagy más, apróvadat kajtató ragadozó közeledtétől. De a mai este valahogy nem a vadászatról szólt, ezt talán még az útra kelő madárriogatók is megérezhették, mert némi izgatott fülelést és szaglászást követő, csalódottan elnyújtott vakkantás után, beérték inkább egye-egy hó alól előkapart összeaszott, fonnyadt-fagyott gyümölccsel, mintsem hogy ma este vért szagoljanak. A vadászat ideje úgyis eljön, mert a gyomor parancsának engedelmeskedni kell, de a ma este más. Érezték ezt a megriadt kacsák ugyanúgy, mint a hó alatt szintén valami ehető után kutató pocokcsapat, amik épp most ébredtek fel több hetes szendergésükből. Úgy látszik, ezekre az órákra a fagyos téli erdő is megélénkült.

 Az Öregisten szerette ezeket a hegyeket, bár maga sem tudta miért. Szerette az Andok hegycsúcsait is, éppúgy mint a Kárpátokéit vagy akár a Dolomitokat, de az utóbbi időben minden évben egyre északabbra vonult el a világ zajától, főleg így Szenteste napján. 

Ilyenkor szívesen visszaemlékezett az 50-100 évvel ezelőtti estéire, amikor ugyan az ember már éppen eléggé bűnös és gyarló volt, de lelkében még benne pislákolt az áhítat lángja, az izgalommal  teli várakozás, már-már vágyakozás a meghitt napok gyertyafényben úszó esti óráira, amikor rég eltávolodott barátok találtak újra egymásra, esetlen férfias vállveregetés övezte poharazás közepette, gyerekek tették boldoggá nyüzsgő érdeklődésükkel, a tűzhely körül sürgő-forgó nagymamák, talán utolsó karácsonyát, miközben hallgatták megkérgesedett tenyerében, már kialudt pipát szorongató nagyapjuk történeteit, vagy éppen csak visítozva és hangosan dobogva verték le lábukról a szél felkavarta porhavat, majd tompa puffanással beleöntötték az izzó cserépkályha új vacsoráját a fatároló ládába, meg-megigazítva a rostélyon felizzó parazsat. Advent idején szövődtek új kamasz szerelmek is, legtöbbször a felnőttek világa elől, a hátsó hideg szobákba bújva, felfedezve az addig tiltott, mégis oly gyorsan édessé váló, kapkodóan és zihálva előbuggyanó izgató gyönyöröket.

De mindez az emberek világa volt, akik a fenyők csúcsára érő ködfelhő alól még kivilágló fények közt éltek, reméltek, haltak és szerettek, és nem az övé. Az emberek világa álomvilág, bár néha szép álmokat vesz hátára az északi szél, a valóság mindig az ünnepek utáni, hajnali munkába indulás padlórecsegése, pedig oly jó lenne még forró ölelésért az ágyban maradni, magukra húzva a dunnát, és ki sem nézni a homályos fényt áteresztő zúzmarás, jégvirágos ablakon.

Ezen elmélkedett az Öregisten, és arra a távoli világra gondolt, melynek hideg fénye még nem törte át a Tejútrendszer határát, hogy évmilliókat utazva elérjen a Földre, és megtalálja szemében a hazavágyás tompa fájdalmának csillogását. Azért szerette ezeket az északi tájakat, mert minden szegletében a lelkében élő távoli hideg világra emlékeztette, pedig azt soha nem láthatta, de mindig érezte, hogy oda tartozik, és nem erre az emberek által kéknek nevezett bolygóra, ami az ideérkeztekor, még csak egy félelmetesen fortyogó izzó sárteke volt.

Azóta az évmilliók is ezerszámra teltek, és mind-mind  magányosan. Az ünnepre készülő földlakók, a bolygó e táján talán nem is gondoltak arra, mily embertelen dolog Istennek lenni, akinek kezdetektől hatalma van ugyan mindenek felett, de még neki sincs hatalma a magány felett. Az Öregisten nagy nyugalommal szemlélte az estét,  szeme azonban nemcsak a környező világot fogadta magába, hanem mindenüvé belátott, ahol ezen a napon, a megváltó szeretet  eljövetelére várva, gyertyát gyújtottak. 

Belátott a fényárban úszó palotákba, tisztes polgári otthonokba, falusi porták hosszú tornácos házaiba, alpesi tetők alá, de a szegényes viskókba, kalyibákba, kapualjakba is, ahol az élet, csak mint megannyi elfújandó gyertyaszál pislákolt a még e-világi lelkekben.

 

2.

Mindenkinek megvolt a helye ebben a világban, az Öregisten mégsem volt büszke arra, amit alkotott. Vagyis hát ezt a világot Ő csak teremtette, az alkotást az emberekre hagyta, amire  azonban még nem voltak megérve és úgy gondolta, már nem is lesznek soha. Odaadta nekik a Földet, de elvenni még nem akarta, mert ugyan kire bízná? Ezért az emberek elbizakodottá váltak,  mert senki sem figyelmeztette őket, ha az idők végezetéig azt a játékot játsszák, aminek a szabályait ők alkották, és ha épp nem megy a játék, tetszésük szerint meg is változtatják úgy, ahogy érdekük megkívánja - mert játszótárs híján megtehetik -, a kártyaasztal felborul, és aláhull, minden díszesre festett kártyalapjával és a harácsolva összegyűjtött, még beváltatlan nyereménnyel együtt.

Miért gondolja oly kevélyen az ember, hogy játszótárs és ellenfél nélkül kapott olyan játékszert, mint amit talán eddig senki fia az Univerzumban? Holott a legkitartóbb, legmakacsabb és legfélelmetesebb ellenfelet kapta meg. Önmagát a Világban. Miért sóvárog ajándékra, ha már övé a legnagyobb, miért sóvárog szeretetre, amikor övé Isten szeretete, miért sóvárog megértő társra, mikor ott van körülötte, csak meg kell keresnie, becsukott szemmel, és megérinteni. Miért csak azt tekinti ajándéknak, ami azonnal felbontható?  De ez már nem az Ő dolga kell legyen - gondolta az Öregisten, mert akkor emberré kéne válnia, és az nem lenne kedvére való.

*** 

Miután ezeken elmerengett, annyira eliramlott az idő, hogy a látóhatár fényei alatt húzódó utcák is kiürültek, és senki sem vette már szaporára lépteit megkésve sietve, az ünnepi vacsorára. Az Öregisten éppen elszenderült volna, mikor a hegy lábánál húzódó erdei ösvény felől, szokatlan zajok szűrődtek fel. Ágak reccsenése, patadobogás, a beszakadó hó huppanása, prüszkölés, fújtatás, elfojtott horkantások és vakkantások, mind megannyi izgatott  zaj, melyek együtt, és egy helyen soha nem hallhatóak az erdőben. Az Öregisten nem tudta mire vélni ezt a nagy csörtetést, hiszen ilyenkor a vadász óvatosan cserkel, míg zsákmánya zajtalanul lapul a bokrok mélyén, várva a hajnalt, hogy felvirradjon egy új nap, a túlélésre.

És akkor az erdei nyiladék utolsó fái között, megjelent két hatalmas jávorszarvas egymás mellett, teljesen elfoglalva az erdőből kivezető ösvényt. Kicsit furcsa tartású szarvukon vastag kötél tekeredett, mindkettejük fejét kissé hátrahúzva, kidagasztva nemes nyakuk minden izmát. Körülöttük ugrált, mászott, araszolt az erdő apraja-nagyja, még az ordas ragadozók is megjelentek, és aprózó ügető léptekkel, de tisztes távolból, békésen követték a sokadalmat.

A két szarvas méltóságteljesen, mégis nehézkesen mozogva közeledett a csapáson, és ahogy haladtak előre, láthatóvá vált, hogy valami nehéz súlyt húznak maguk után, ami elsőre és ilyen távolból még kivehetetlennek tűnt. Bár az Öregisten és az állatok között öröktől különös kapcsolat volt, azok, ha tehették mégis elkerülték, miután az az erdei babona járta, ha meglátják Őt,  már nem érik meg a következő holdtöltét. Mi oka lehet akkor, hogy most, e késő esti órán, mégis csapatostól jönnek a színe elé?

Az Öregisten újra visszazökkent a maga valóságába, és tekintetét a közeledő állatseregletre emelte, hogy felfedezze a sokadalom okát. A két szarvas, egy nehéz szánkófélét húzott maga után a meg-megsüppedő hóban, ami a vonszolás során neki-neki ütődött a csapás mentén már réges-rég kivágott fák otthagyott tuskóinak. A szánkón messzi ránézésre, csak egy elhasznált, lerongyolódott nagykabát zötykölődött, élettelenül. Azonban ahogy közelebb értek, már jól látszott, hogy a kabát nem magában fekszik a szánkón, abból vékony kezek és lábak kandikálnak elő.

Pár perc múlva, pedig már jól kivehető volt, a szánkón zötykölődő test gazdája is. A kabátban egy 8-10 éves forma szőke gyermek volt bebugyolálva, és miután a kabát több mérettel nagyobb volt, a derekán széles szíjjal jó szorosra volt összehúzva. A gyermek először élettelennek tűnt, viszont amikor a szánkó a hold által megvilágított részre ért, tisztán kivehető volt, hogy a kabát, ha alig észrevehetően is, de süllyedt és emelkedett, ahogy a gyermek gyöngén és erőtlenül szaporázva, a levegőt vette. A szarvasok, minden egyes bukkanó után hátra-hátrafordították fejüket, hogy meggyőződjenek róla, nem borult-e a gyermek, a szánkóról a hóba. 

  

3.

 

Látszott a szarvasokon, hogy igen tartanak az Öregisten közelségétől, de nem torpantak meg, hanem továbbra is nagy igyekezettel taposva a havat, vonszolták a szánkót, először a hegy lábához, aztán ráfordultak arra kaptatóra, amely ahhoz a sziklazughoz vezetett, ahol  az Öregisten megpihent.

Látva a nagy igyekezetet, az Isten felállt a sziklapadról, és elindult lefelé az úton. Öles léptekkel haladt feléjük, miközben a szarvasok már utolsó erejükkel húzták felfelé a szánt a meredek kaptatón. A gyermek, a körülötte lévő világból nem érzékelt semmit, félrebillent fejjel, izzadt homlokkal és csapzott hajjal, szinte mozdulatlannak látszott a rongyos kabátban.

Az Öregisten mát teljesen  leért a szarvasokhoz, akik épp megpihentek a meredek ösvény melletti utolsó sziklakiszögellésen. Látható volt, hogy hosszú szőrükön, már megfagyott az izzadtság párája, hullámzó horpaszokkal, kibogozták agancsukat a szán kötelékéből és már hátráltak is az Öregisten elől, viszont  az ösvény olyan keskeny volt, hogy mindenképp meg kellett várniuk Őt, aki már odaérkezett a szánkó mellé, és sokat látott szemét elgondolkoztatta a látvány.

A szánkón fekvő gyermek lázában is oly erőt sugárzott magából, ami még az Öregistent is meghökkentette. A gyermek kabátja szakadozott volt, és bal vállától a jobb csípőjéig teljesen szétfoszlott egészen a bélésig, és mindkét bakancsa is, a varrások mentén már foszladozóban volt.  A szarvasok az  Isten közelsége miatt, szemükben szemérmes félelemmel pihenték a hosszú út fáradalmait, miközben a szánkót követő állatsereglet a hegy oldalán megállva, kíváncsi tekintetét mind-mind az Öregistenre szegezve várta, mi is fog történni.

Az Isten a szarvasoktól kezdte tudakolni jövetelük célját, mert az évnek e a napján minden élőlény természet adta jogából eredően értette az Istent, kivéve az embert, aki már régóta nem tartozott ehhez a világoz, amiről úgy gondolta felette áll, így a számára hallhatatlan és láthatatlan világ minden csodájából kimaradt, már legalább 100 emberöltő óta. Mert az ember, akit az Öregisten alkotni teremtett e világra, többször a rombolásban lelte torz örömét, és ha nem adódott volna néhanapján, csekély számú, az emberi világgal szembe menni kész harcos szív vagy elme, ezen a bolygón  a nap, már réges-rég emberi tekintet kísérete nélkül bukna a horizont alá. 

*** 

Miután a szarvasok, már annyira lecsillapították izgatott zihálásukat, hogy beszélni tudtak az Istennel, elmondták a gyermek történetét, mint jövetelük okát:

A fiú szüleivel élt a sarkkör közelében, akik egy végzetes napon odavesztek a sarki nyárban egyre veszélyesebbé váló tenger olvadó jégtáblái közé, magára hagyva őt. A gyermek még hetekig kereste a nyomukat, aztán napokig nem csinált mást, csak erőtlenül feküdt az egyre alacsonyabbról pásztázó napsugár gyenge melegénél a jégen, és miután a sarkvidéki nyár hamar eltelt, ottragadt a tél harapófogójába szorult faházban, egyedül. Ez a sarki tél évszázad óta szokatlan hidegekkel indult, ami még a városokban élő emberek életét is megnehezítette, a jégvilág pusztáiban pedig, a halál hideg lehelete volt az úr.

A vastagfalú faházban a gondos szülők azonban annyi tartalékot halmoztak fel, hogy a fiú biztonsággal túlélhette a legzordabb telet is, de a  gyermek  megfásult kis lelkében csak annyit érzett, hogy  nem is kívánja megérni a tavaszt.  Egy reggelen azonban, amikor már kissé felengedett a metsző hideg üvegrepesztő fagyos lehelete, a fiú tűzrevalót akart vinni az épp kialvás határán pislákoló kandallóba, mikor a ház mögött, már alig lélegző fagyott tollú sarki csérre lelt - ami már nem tudta folytatni dél felé tartó hosszú útját, hogy szinte az egész Földet átrepülve, hírt vigyen az Antarktiszra -, és egy beesett hasú, nagybundájú hócipős nyúlfiókát is talált a farakás mellett. Bevitte őket a házba, de alig pislákoló életüket már nem tudta megmenteni. Miután a fagyos föld ridegsége nem engedte, a kandalló tüzében távoztak az e világi léttől.

A gyermek, ezen az éjszakán a szokásosnál is nyugtalanabbul aludt el, és apjával álmodott, amire a szomorú tragédia óta nem volt példa. Látta apját, amint a fészerben álló nehéz szánkót maga után akasztva, és nélkülözhető élelemmel megpakolva, széles hótaposóján araszolva húzza terhét messzire a háztól, ahová a környező erdők állatai már bátorsággal odamerészkedtek, elfogadva az ember adományát.

 

4.

 

A fiú kora reggel, még mindig izzadtan riadt fel álmából, és meg sem várva a sarki tél szürke pirkadatát, kiment a fészerbe, ahol talpra állította apja szánkóját, majd nagy nehezen a ház elé húzva, megrakta a kamrában lévő tartalékból, amiről úgy vélte, hogy jók lesznek az erdő lakói számára. Aztán magára öltötte a legvastagabb nagykabátot, és belebújva a szánkó hámjába elindult a sarkvidék felé. 

Pár száz méter megtétele után már érezte, túlbecsülte gyermeki erejét, mert a szánkó súlya olyan erővel nehezedett keskeny vállaira, mintha egy hatalmas kőtömb akarná belenyomni a vastag hóba. Bár a hó teteje fagyott volt, a szánkó alatt, szinte minden méteren beszakadt, és csak egy újabb rántással indult tovább. A fiú erejét kivette a nehéz súly, de mire a nap felkúszott a látóhatár felé, már elérkezett arra a helyre, ahol apja is le szokta pakolni a rakományt. Már az etető helye felé közeledvén érezte, hogy a környező erdők sűrűjéből óvatos szemek figyelik, és követik útját egyre többen és többen. 

Céljához érve, válogatás nélkül szétszórva a szánkó terhét, megszabadult mindentől amit hozott, és azon nyomban visszafordult, az oly messzire hátrahagyott faház óvó melegéhez. Pár száz méterről hátranézve még látta, hogy az odahagyott ajándékot az összegyűlt állatsereglet pillanatok alatt átkutatta, és gyorsan elfogyasztotta, hogy legalább még pár óráig meleget adjon a metsző sarki télben.

Félúthoz érvén, azonban már gyülekezni kezdtek az errefelé szinte naponta újraszülető hatalmas szélfúvás előjeleként összegyűlő félelmetes viharfelhők. A fiú hazaérve, épp hogy betette maga mögött a gerendaház nehéz ajtaját, kinn akkora vihar kezdte el tombolását, amit ittléte óta még soha nem látott. Apja ilyenkor megnyugtatólag mindig leült az ágya szélére, ahol a meleg dunna alá bújva aludta végig az elemek tombolását. Ez a vihar azonban reggelre sem csitult sokat. A fiú viszont már nem tudott nyugton lenni, így minden fellelhető meleg ruhát a nagy kabát alá véve, ismét megpakolta a szánkót, és a már kitaposott, de néhol már befútt nyomon, újra elindult észak felé. 

Az állatok már jó messziről megismerték, így a bizalom meg az éhség előcsalogatta őket az erdő rejtekéből, sőt a bátrabbja oda-odaszaladva a szánkóhoz, meg sem várta, hogy a fiú megszabaduljon  annak terhétől, elcsent valami ehetőt a maga számára, és elinalt az erdő felé, így amire a fiú a szokásos helyhez ért, a szánkó, már szinte üres volt.  A gyermek kifulladt a nehéz teher alatt, mégis, már meg sem pihenve, reményvesztetten vonszolta a szánkót hazáig, mert érzete, ha ilyen ütemben tud csak fordulni, semmi értelme kínlódásának, a sok éhes állat, úgyis mind odavész. E gondolattal a fejében, fáradtságában, csak úgy kabátostól ledőlt az ágyra és nyomban álomba szenderült. Álmában anyját látta, amint tüzet rak a nagy kandallóban, majd forró teát visz ágyához, mert a fiú  megfázott a ház körüli csatangolásban. 

*** 

A gyermek fáradtan, vékonyka testében sajgó fájdalommal ébredt a hideg házban. Kinn a vihar már elvonult, és hét ágra sütött a nap, a hőmérő lusta higanyszála azonban így is a mínuszok mélységébe süllyedten pihent, ki sem akarva mozdulni onnét. De a fiú nem törődött sem a kihűlt házzal, sem az éhséggel. Úgy ahogy volt, indult a kamrába megrakni a szánkót. 

Már szinte begyakorolt mozdulatokkal pakolt egyre több és több csomagot a szánra, a végén mindent kötelekkel rögzített és újra nekiindult az útnak. Szemét elvakította a fénylő hómező, így szinte már révületben feszült bele a hámba, annyira, hogy kabátja a varrás mentén,már foszlani kezdett,  utat engedve a bélésnek, mely egyre jobban kikandikált a szakadozott szövet alól. 

Ahogy újra és újra nekifeszült az útnak, már nem törődött sem a sajgó fájdalommal, sem a lázzal, sem a tűszúrásszerűen arcába csapódó metsző,  jeges hópelyhekkel. Amikor azonban a háztól még csak pár száz méterre lévő dombra felkapaszkodott, és épp arra készült, hogy a nehéz szánkót borulás nélkül átbillentse a domb élén, hihetetlen látvány tárult eléje. A domb aljában lévő szélmentes zugban, ott tanyázott a környező erdők apraja nagyja. Nem bírván kiállni a hosszú útból adódó éhes várakozást, a gyermek elé jöttek. Az erdő lakói mind-mind ott sereglettek a szán körül, némelyikük orrával meg megböködte a fiú arcát, akinek hosszú hónapok óta először futottak le örömkönnyek az arcán. Bár ezek inkább a fájdalomból táplálkozó meghatottság könnyei voltak.

5.

 

A gyermek erejét megsokszorozta az állatok felől áradó bizalom és közeledés. Nyomban visszafordította  a szánt és elindult hazafelé, egy újabb rakományért. Azonban épphogy belebújt volna újra a hámba, amikor az állatseregletből két hatalmas jávorszarvas termett mellette, akik nagy lapátú agancsaikra  akasztották a köteleket, és esetlen mozdulatokkal, de húzni kezdték a szánkót, amire a fiú első ijedelméből felocsúdva, gyorsan felkuporodott. A ház közelébe érve, az állatok kissé bizalmatlanná váltak, miután azonban onnan mozgást nem észleltek, egészen az ajtóig húzták a fiút. 

A gyermek, a szinte csontig hatoló hideg ellenére kicsit elszenderült a hazaúton, de amint a szán megállt, kipattant szeméből a fáradt álom, és  indult, hogy a még éhes jövevényeknek is ennivalót kerítsen. És a fiú már nem törődött semmivel, az állatok pedig leküzdvén minden  óvatosságukat, éhesen elfogyasztottak minden eléjük kerülő morzsát, kik-ki fajtája és vérmérséklete  szerint. A gyermek pár óra alatt teljesen kiürítette a fészerben és kamrában tárolt összes tartalékát, mind-mind az állatok elé szórva, magára nem is figyelve, csak néha-néha tört le egy darabot valami  süteményféléből. Mire kihordta a ház elé a kamra tartalmát, jócskán beesteledett, így meg sem várta, hogy a vadak elmenjenek, visszahúzódott a házba, magára zárta az ajtót, majd utolsó erejével tüzet rakott, és fáradtan lekucorodott az ágyra, ahol rögvest mély álomba szenderült. Álmában egy valószínűtlenül kék színű hegyi tó vizén ringatózó csónakban feküdt, és az eget nézte szüntelen. 

*** 

Eljött a reggel, tiszta verőfénnyel. A ház körül az erdei sokaság nyomán, csak letaposott hó maradt hátra, mert az állatok mindent eltakarítottak. Eltelt a délelőtt, és lassan már korai szürkületbe fordult az idő, amikor az első lézengő vadak újra megjelentek a ház körül, hátha maradt még mára is valami a tegnapi bőséglakomából, de csalódva kellett tudomásul venniük, hogy a ház lakója, még mindig nem adott életjelet magáról. Az állatok tanácstalanul húzódtak vissza az erdő szélére, amikor méltóságteljesen közéjük lépkedett a két jávorszarvas. Először ők is óvatoskodva járták körbe a házat, majd hirtelen ösztöntől vezérelve, hatalmas agancsaikkal kifeszítették az ajtót, és ügyelve, hogy szarvaik be ne akadjanak az ajtófélfába, beléptek a házba. 

A ház, mint a hasonló sarkvidéki rönkházak, egyterű volt, és szerény berendezése, a sarki életvitelhez lett kialakítva. A hátsó falnál hatalmas kandalló foglalta el majdnem az egész teret, de látszott, hogy már napok óta nem volt rendesen begyújtva, mert alig volt benne hamu. 

A ház egyik végében egyszerű konyha, középen asztal, a másik végében rönkökből összerótt fekvőhelyek, melyek egyikén, egy összegyűrt hatalmas nagykabát volt ledobva. A ház üresnek tűnt, mert a szarvasok a fiút nem látták sehol. Aztán mégis, a nagykabát mintha megmozdult volna, és egy vékony kéz nyúlt ki alóla. A szarvasok kissé hátrahőköltek, majdnem kárt okozva a polcokra felpakolt edényekben,  de rövid horkantások után, gyorsan megnyugodtak. 

Megnyugvásukat, azonban rögtön megzavarta valami furcsa érzés, amit akkor éreztek utoljára, amikor idén tavasszal, a korán született borjak a kései tél hidegében odavesztek. A fiú olyan rossz állapotban volt, hogy még az állatok számára is érződött a rongyhalom alól, a halál közelsége. A szarvasokat nem kellett volna, hogy érdekelje egy embergyerek sorsa, és nem is tudták mi tévők legyenek, viszont érzeték, ha a gyermeket magára hagyják, őt is elragadja a hideg tél lehelete. 

Hirtelen egyikőjük, valami ősi ösztöntől vezérelve, odalépett a rongycsomó mellé, és szarvával alányúlva próbálta a gyermeket megmozdítania. Sikerült is megfordítania, és a fiún látszott, tüzel az arca, és annyira szaporán vette a levegőt, hogy már szinte csak elfojtott sípoló hangok jöttek ki belőle. Ekkor a szarvasbika megbökte társát, és elnyújtott bőgéssel többször az ajtó felé fordította fejét. A másik szinte azon nyomban értett a jelzésből. 

Az utóbbi napok nélkülözésében majdnem elkerülte figyelmüket, hogy nemsokára különleges nap közeledik, amiről nem tudták, hogy mi is valójában, csak annyit, hogy az év e napjának éjszakáján a ragadozók nem vadásznak, és a magas hegyek között lakó Öregisten látványa sem az elmúlást, hanem az életet jelenti számukra, hiszen ezen a napon a törött lábú gyenge szarvasünők az Öregisten botjának érintésére lábra kaptak, az öreg, letört szarvú bikának pedig új agancsa nőtt.

 

6.

 

És odakünn az erdő lakói már készülődtek erre az éjszakára. A két bika egyszerre mozdult. Két oldalról óvatosan, szarvaikkal alányúlva megemelték a kabátot, s benne a gyermeket, aki nem lehetett nehezebb egy pár napos bikaborjúnál, és óvatos türelemmel kifaroltak az ajtón, majd a fiút rágörgették a ház előtt álló szánra. Majd ahogy a fiútól látták, beakasztották szarvuk végét a hámba, és próbálták megmozdítani az időközben lefagyott szánt. 

Nem ment könnyen, de a két szarvasnak ez a nehézség nem jelenthetett akadályt, és amint megmozdult a szán, megmozdult az erdő is, mert a közelben ólálkodó  és kíváncsiskodó összes erdőlakó elindult a szarvasokat követve a távoli hegyek felé, ahol ezeken a napokon az Öregisten megpihenni szokott. A szarvasok nehezen húzták a szánt, mert nem igavonásra születtek, ráadásul a természetellenes póz minden erejüket kivette, de a közeledő hegyek látványa és az útjukat kísérő környező állatsereglet biztatása újult erőt adott nekik.

***

Amikor a szarvasok itt tartottak a mondanivalóval, az Öregisten odalépett a szánkóhoz, és hosszú, göcsörtös, évezredes botjával megigazította a fiún a kabátot, hogy még jobban látszódjon az arca, majd miután botjával nagyot koppantott a jeges sziklán, megsimogatta a már száradófélben lévő szarvasokat is, majd lehajolt, és a fiút óvatosan kibontva a kabátból, magához emelte, és hosszú palástjával körbebugyolálva, visszaindult a sziklazugba. Furcsamód az Öregisten, ki a Világot teremtette és már talán azt is fontolgatta, hogy elveszi az emberektől a Földet, hirtelen nem tudta mitévő legyen.

Felérve a sziklazughoz, még egyszer lenézett a távoli városok fényeire, onnan a karjában ziháló gyermek láztól fénylő arcára, majd áldó kezét a gyermek homlokára helyezve, végigsimította a csapzott hajfürtöket, aminek következtében a fiú már sokkal egyenletesebben vette a levegőt, és egy bátortalan, önkéntelen mosoly is megjelent a szája sarkában, miközben kék szemét résnyire kinyitva belenézett az Öregisten tengermély tekintetébe, majd az álmok világába érve, békésen újra elszenderült. 

Az Öregisten pedig ölében a gyermekkel, visszaült a sziklapadra és azon vette észre magát, hogy már nem gondol fájdalommal arra hideg távoli világra, ahonnan a fények még nem értek utána. És lenn a völgyben, és szerte a világban meleg, fényes szobákban ünneplő, vagy épp hideg kapualjakba húzódó emberek, nem is sejtették, minek köszönhetik minden évben itt az újralétet. Annak, hogy ezredévek óta, mindig van egy gyermek, aki a vég előtti utolsó pillanatban, képes megmenteni a Világot.

(Miskolc, 2011. december 23.)

Az utolsó emlék

 

- Jó napot István gazda!

- Jó napot! Meleg napunk lesz ma is!

- Inkább ilyen legyen, az én csontjaimnak ez az idő ajándék. De maga, még fiatalember István! Jóval öcsém lehetne. Így köszöntötte kedvesen egymást a két öreg, akik közül a fiatalabb is, bizony már vagy 80 szüretet  megélt  ezen a szőlőhegyen, itt a Somló hegy szoknyáján.

István gazda már jó ideje, mióta felesége elment ebből az árnyékvilágból, kinn lakott a szőlőben. A gyerekei bizony furcsán és aggódva néztek rá, mikor egy szüret utáni őszi délután, nem akart beszállni a hazafelé induló autóba, hanem bejelentette, hogy ő bizony ezt az őszt és a telet is inkább itt töltené, a közvetlenül a tőkék mellett álló vastag falú kőházban, amit még a nagyapja kezdett el építeni, a saját kezével. A ház először bizony még csak házikó volt, de ahogy az évek múltával a pincét is egyre mélyebben vájták a hegy gyomrába, a kikerülő homokkő és tufa építőanyagnak is megtette, ráadásul helyben volt. Ahogy a meredélyt feltöltötték, a ház alapját kibővítették, a domboldalon egy szép tágas udvar kerekedett, ahol szüretkor, vagy bármely egyéb munka idején, kényelmesen elfért az egész lábatlankodó vendégsereg is. Ráadásul így a táj is előnyére változott, a ház pedig az idők előrehaladtával egyre takarosabb és pofásabb lett, a család nem kis örömére és büszkeségére.

Időközben a másik öreg már épp ott tartott, ahol a kanyargós földút kaptatója a kapubejáró lebetonozott felhajtójával összeért. Így könnyebb volt rákanyarodni az útról a kis udvarra, bármilyen időben. Bezzeg, amikor még lovas-szekérrel jártak fel a hegyre, nem volt szükség ilyen úri luxusra, amivel az öreg nem is értett egyet, - még hogy a gyepből csak egy négyzetmétert is elvegyenek -, de a fia ragaszkodott hozzá, így ő sem ellenkezett tovább. Míg ezen elmerengett, az utolsó pár lova jutott eszébe, és elmosolyodott az arca. A Bogár meg a Szellő, úgy húzták fel a szekeret a sokszor süppedős, sáros úton, mint a parancsolat, még trágyahordáskor is.  Azt a két lovat még 3 éves csikóként vette a kanizsai vásárban, és úgy ahogy voltak, szőrén megülve őket, két nap tartott velük az út hazáig. 

November környékén, már mindig jó tömör téli szőrt kezdtek ereszteni, a kevesebb munkától és jó abraktól pedig igencsak menősek lettek, még idősebb korukban is. Trágyahordáskor az öreg a reggeli abrakolás közben megpucolta a lovakat, akkurátusan felkötötte mindkettőnek a farkát, szépen eligazítva a visszahajló szálakat, majd rájuk tette a gondosan kezelt, szurokfeketére olajozott, csillogó lószerszámot, és a szekérhez vezetve őket, épphogy ráakasztotta a kötél istrángot a hámfákra, már kezdtek is belefeszülni a szügyellőbe. Az öreg alighogy felült a bakra, a Szellő már magától indította a fogatot, amit kis késedelemmel, de ugyanolyan akarattal, bogárfekete párja is követett. Mikor a lovak elértek ahhoz a helyhez, ahonnan már látszott a mostanra már átalakított felhajtó, maguktól, noszogatás nélkül megnyúlva belefeküdtek a hámba, majd rákanyarodván a fagyott kaptatóra, szikrázó patkókkal, egyetlen ostorcsapás nélkül, behúzták a megrakott szekeret a borház udvarára.

Ahogy a lovak egyenes területre értek, jó tapasztalattal, azonnal megálltak, mert ismerték már az öreg szokását, aki ilyenkor a gyeplőt kérges kezeiből az egyik lőcsre tekerte, majd óvatosan, akkurátusan lekászálódott a szekérről. A féket nem is kellett használnia, mert a lovak nyugodtan álltak, süllyedő-emelkedő horpaszokkal fújtatva nyelték a fagyos levegőt. István gazda nyikorgó csizmájában a borház felé indult, hagyva, hogy a jószágok párologtassák még magukról egy ideig az izzadságot, mert bizony még némely lovas ember is megfeledkezik arról, hogy (izzadt) állatokra még ne terítsünk rögtön takarót, mert bizony  annak megfázás lesz a vége. Ezt azonban ő, már fiatal legényként jól megtanulta, és ha nem előbb, hát a Don melletti csontrepesztő fagyos éjszakákon, úgyis meg kellett volna tanulnia, a lövegvontató szerelvényeknél.

A házhoz érvén, az öreg elforgatta a majd' fél kilós pincekulcsot a borház zárjában, majd a vasalt faajtót nagy nyikorgással betolta a pince előterébe. Benn hideg félhomály volt, de ezen nem is akart változtatni, miután melegedni most nem volt szándékában, mert ha lerakja trágyát a szekérről, már indul is vissza, hogy alkonyatig, annyiszor fordulhasson, ameddig az idő engedi.

 

2. 

 

Épp csak odalépett a széles kőfalban képzett kis mélyedéshez, ahol vastagfalú békebeli címeres palackban a legjobb olaszrizlingje érlelődött, a párás üveg mögé rejtőzve. Hangos cuppanással kihúzta a dugót, majd töltött magának egy decinyit a hideg rizlingből, amit két rövid korttyal elintézett. Ezután egy gyors ötlettől vezérelve töltött még egyet, majd az ablak alatt álló kanna alján lévő, még nem fagyott vízzel kiöblítette a poharat, és a butéliával együtt visszatette a falmélyedésbe, aztán sarkon fordulva, körbe se nézve, kilépett az ajtón, de a küszöbön még megállt egy pillanatra: 

Mert a lovak látványával egész életében nem tudott betelni. Kedvtelve nézte, ahogy ott álltak felkötött farokkal, kissé még tajtékosan, de már alig gőzölögve, izmos nyakuk ívén a hosszú sörénnyel, szemükbe lógó üstökükkel, mint két szoborszerű szépség. A lovakon nem volt szemellenző -  azt az öreg, nem igen szerette, mert nem tartotta magyarosnak -, így azok hamar észlevén közeledtét, vidám horkantással és prüszköléssel üdvözölték, számítván arra, hogy kapnak majd egy-egy abrakostarisznyát a fejükre, és így hamarabb telik az  ő idejük is. De az abrakolás, most maradt az otthoni pakolásra. Az öreg nem ült vissza a szekérre, hanem az enyhén fékezett kocsit a rúd végénél megfogva, szóval indította, majd fordította a lovakat az enyhe lejtőn, a szőlősorok közé. Miután elhagyta az utolsó már lerakott csomót is, az ostornyelet kissé megemelve, megállásra szólította a lovakat, akik nyaklójukba feszülve, egy határozott rúd-felrántással megállították a szekeret.

István gazda ekkor odalépett a kocsi elejéhez, és az ülőlapról, ami a szekérderékba volt illesztve, levett két vastag szürkészöld pokrócot, és gondosan széthajtogatva és megigazítva, a már száradófélben lévő lovakra terítette, majd felmászott a rakományra, megmarkolta a villanyelet, és már nekikezdett volna a munkának, amikor tekintette a lovak farán újra megpihent. A jószágok megszokták a takaró jelentette élményt, és nyugodtan álltak a rúd mellett, az öreg még csak az istrángot sem vette le róluk, hisz nem olyan könnyű egy megrakott trágyás szekeret elragadni, és ezek a lovak, már több, mint 10 éve kipróbált társai voltak. Viszont a pokrócok úgy lettek ráterítve az állatokra, hogy a szekér magasából nézve, mindkettőn jól láthatóan kirajzolódott a Magyar Királyi Honvédség pecsétje, amit már tán jó 60 évvel ezelőtt nyomtattak beléjük. Az öreg kezében megállt a villa, megtörölte gyöngyöző homlokát, és elmerengett a régmúlt nehéz emlékein:

Jó ötven évvel ezelőtti események jöttek sorban eléje, ahogy falubelijével és legjobb barátjával Szántó Miskával botladoznak naphosszat az Uriv körüli kietlen pusztaságban, elfagyott lábakkal, éhesen, kelésekkel vézna, megfáradt testükön, szakadt ruháikban. Meleget szakadozott posztó kabátjaikon túl, csak azok a kincstári pokrócok jelentettek, amiket a teljes káosz és szétesés előtt vételeztek, a század hadtápszekeréről. Éjszaka, vagy akár nappal is, ha már nem bírták a vánszorgást, összebújtak a duplán egymásra terített takarók alatt, és így ha dideregve is, de néha sikerült elszenderedniük pár órára. Ilyenkor miről is álmodhattak volna, mint az otthonról, a hazai tájról. A földekről, ahogy épp hosszú ágyat szántanak a kukoricavetés alá, miközben előttük a szomszédék eladósorba került formás lányai szórják a szemet a barázdába.

Nagy viszontagságok árán - ami külön történetet érdemelne -, végül tavasz közepén, 3 hónappal a vereség után vergődtek haza Magyarországra. Miska egészsége nem is bírta el a megpróbáltatásokat, és még a háború vége előtt elment anélkül, hogy csak egyet is megölelt volna a szomszéd lányai közül. Nem maradt utána más, csak az az egy lópokróc, ami sokszor az életüket mentette meg. Amikor a háború után István is hazatért falujába, Miska édesanyja, fia utolsó kívánságaként, egy este átvitte hozzájuk a takarót, miközben István épp az istálló melletti fészerben készítette elő a szerszámokat a megkésett vetéshez. Az idős kis töpörödött öregasszony, amikor átadta a gondosan összehajtogatott pokrócot, csak egy szikár könnyet morzsolt el az arcán, mert bár Miskán kívül még 2 fiát is elveszítette a nagy világégésben, keményebb volt, mint az ekevas, ami most, az évek óta szántalan földeket hántja.

 

3.

 

István gondolkozott egy darabig, mit kezdjen a furcsa ajándékkal, majd nagy tanácstalanságában, jobb híján a pajtában álló szekér rúdjára terítette. Aztán reggel, ahogy indult befogni a lovakat, a pokrócot az ülésdeszkára hajtogatta, majd egy sugallatra elővette a sajátját is a szerszámosból, hogyha már így esett, legyen puhább az ülés a bakon. Így lett újra útitársa a két kincstári pokróc, melyeket biz' az ánti-világban igencsak jól megszőhettek, mert még  később, 50 év elmúltával sem igen koptak meg. Nyáron az ülésdeszkát tették kényelmesebbé, és bizony néha eláztak - ekkor furcsa illatukat a kocsi rúdján száradva eresztették -, késő ősszel és télen, meg a lovakat óvták a hideg széltől. És bizony 50 év alatt, igen sok ló megfordult az öreg szekér rúdja mellett.

Aztán eljött az a nap is,  amikor az utolsó párat, már idegenek vezették ki a hosszú istállóból, István gazda meg oda sem akart nézni, így már korán reggel felment a szőlőhegyre, bár dolga aznap nem lett volna. Végül egy napon, fiai a szekeret is szétszedték, majd pár év múlva a szőlőhegyen lett belőle virágos ládákat tartó látványosság, de István gazda ebbe is belenyugodott. Amikor a felesége is elment, a nagy hálószobából inkább kiköltözött a nyári konyhába, ahol a maga kis birodalmában egyedül lehetett, ha úgy akarta, és egyre többször akarta úgy.

A nyári konyhába nem fért be, csak egy keskenyebb dikó, de nem bánta, mert úgysem bírta már nagyon az alvást. Kemény párnája alatt meg ott volt összehajtva a lovakról levett két pokróc, melyek saját emlékei mellett, egy kicsit a világtörténelem részei is voltak, bár István gazda menye nem nézte jó szemmel, de a békesség kedvéért már nem háborgatta emiatt az öreget. 

Amikor a városi házból az öreg kiköltözött a szőlőhegyre, vitte magával a pokrócokat is, mint élete naptárát. Itt a hegyen ismerete meg János gazdát, az egyik távolabbi szomszédot, aki itt lakott lenn, a faluban, de napjait ő is a szőlőben élte, s csak azért nem költözött ki, mert jólesett neki a járás, ha megmozgatta elkopott ízületeit. Ahogy összebarátkoztak Istvánnal, és épp katona élményeiket mesélték egymásnak, döbbentek rá mindketten, hogy azokban a keserves hónapokban épp csak pár száz méterre voltak egymástól hideg lövészárkaik, és bizony János gazda is megjárta a maga kálváriáját míg hazatért, de a jó Isten vagy az elvtársak akaratából még visszakerült egy kis málenkij robotra, egy Lemberg közeli táborba, amit a szerencse vagy a  gondviselés folytán, sikerült túlélnie, és hazatérvén már nem is költözött vissza szülőfalujába, hanem gyári munkásnak állt Csepelen, ahonnan az 56-os forradalom idején Ausztráliáig menekülve meg sem állt az útja. Hamarosan saját céget alapítván, öreg korára ottani mércével is jómódú embernek tarthatta magát, de a szíve ki tudja miért, hazahúzta. Talán a külhoni jólét miatt is - ami némileg kárpótolta a kétszeresen átélt szenvedésekért - érte meg ezt a szép kort, hogy hazatelepülvén, vegyen magának egy takaros házat itt, a Somló hegy aljában, meg egy szép pincét a szőlőben. 

 A két öreg - bár feleslegesen sokat nem beszélgettek -, élvezte egymás társaságát, mint két hányatott sorsú kövület, akik itt maradtak régi korok tanúiként, éppúgy mint maga a szőlőhegy. Most is, ahogy János gazda kapaszkodott fel az úton, csak megszokásból köszönt be, mert a beszélgetésnek délután vagyon ideje, az ember, legyen bármilyen öreg is, reggeli-délelőtti órán a szőlőben nem tétlenkedhet. Majd estefelé, úgyis megisznak pár pohárkával a lemenő nap fényétől, a keskeny holdvilágig. 

Amikor János gazda estefelé, egy korsó jófajta ezerjóval - amit egy másik cimborájától kapott ajándékba - ballagott lefelé az úton, István gazdáék házánál nagy nyüzsgést látott. Közelebb érvén, érzete már, hogy nagy baj lehet, mert öreg barátja menye kisírt szemekkel jött ki eléje. Félrevonta Jánost, és fel-fel törő zokogás mellett adta tudtára, hogy István gazda estefelé bizony elment a felesége után. Úgy találtak rá a pince előtt, a karosszékben ülve, egy pohár rizlinggel a kezében, amit még elmúltában is olyan erővel szorított, hogy szívfájdalom nélkül nem is lehetett kicsavarni a markából.

De valamit megérezhetett a jó öreg, mert ahogy holtában rátaláltak, azonnal észrevették, hogy a két kopott lópokróc gondosan negyedébe hajtva, egymás mellett ott lógott, a már csak virágláda tartóként használt öreg szekér saroglyáján. István gazda menye, félszegen-szégyenlősen, odament a szekérhez, összehajtotta a két takarót és János gazda kezeibe adta. 

 

4. 

 

- Biztosan, ez lett volna az utolsó akarata, fogadja el, és ne vegye tolakodásnak.

A meghatódott öregember végigsimított a kopottas szöveten, majd hóna alá csapva, tisztes főhajtás után továbbindult hazafelé, a kezében lévő korsóból jó pár nyeletnyit még szétloccsintva a kapubejáró előtt és lefelé az úton, ahol gazdájával az öreg szekér oly sokszor nekirugaszkodott a partnak, majd utoljára jól meghúzva a recsegőre fonott  korsót,  otthon a két pokrócra locsolta a maradék kortyokat,  miközben az járt a fejében, hogy már nem sok újbor kóstolásban lesz része neki sem.  Így hát az ősz elmúltával, úgy döntött, visszautazik az otthon maradt  lányához Ausztráliába. Eladta hát a falusi házat, és fenn a hegyen a pincét is, amit a fővárosból idetelepült újgazdagok vettek meg jó-áron.

Már a repülőn ülve gondolkodott el azon, hol is van vajon, az igazi hazája?

Aztán felnézett a csomagtartóra, és kesernyésen elmosolyodott. Ott van a hazája neki is, ahol  mindazoknak, akiknek része volt abban, hogy csak egy vastag, új vagy kopottas, szürkészöld pokróc legyen a sajátjuk, és szívükben őrizzék a hazájuk. Így került hát a két takaró a jeges orosz sztyeppékről az Ausztrál nyárba, szövetébe ivódva a háború zajával, reménytelenségben megfáradt emberek, és párolgó lovak verejtékével, meg a ráloccsantott rizling és ezerjó fanyar illatával.

Hogy aztán mi történt velük, talán már nem is oly' lényeges, hiszen nagy valószínűség szerint János gazda az utolsók közötti élő szemtanúja volt, annak a tízezrek lélekáldozatát követelő, csontrepesztően fagyos télnek, ami oly sok értelmetlen hősi tettet látott, melyért köszönet nem járt, és emléke is alig maradt már, hisz mindannak hírét, ami ott történt, javarészt még azon a télen majd' mind magukkal vitték a fagyott hó alá. Mert hát lássuk be, az ember sokszor kevélyen úgy hiszi, hogy a történelem alakítója, holott végső soron legtöbbször, csak elszenvedője. Bizony kevesebbeknek jut öröm, és többeknek szenvedés, de míg az előbbi hamar elporlad az emlékezetben, ez utóbbi kősziklába vésetten állja ki az idő próbáját, oly mélyen vájt betűkkel írva, hogy még a szeme világát vesztett ember is olvashassa, és erőt meríthessen belőle az idők végezetéig.

(vége)