Jelen-lét

Valahol így emlékeztem a megérkezésére: úgy bukkant fel, mint a 15 napos vizihulla - váratlanul és ijesztően egyértelműen. Tulajdonképpen kétség nem merült fel bennem, hogy mellette a helyem. Csak nem értettem. Persze a környezet is találgatni kezdett, és a történések egyértelmű és egyértelműen gyors lefolyása közben mindenki levonta a következtetést: évek óta van köztük valami.

 Így utólag belegondolva: valóban volt. Egy láthatatlan finom szál, ami ott húzódott közöttünk és ahányszor egymás közelébe kerültünk, rövidre feszült, hogy emlékeztessen minket - egymásra. Ezt azóta átbeszéltük, ijesztően hasonló érzetekkel beszámolva akkori érzéseinkről.

 Gyógyuló lábam minden nap eszembe jutatta, mit felejtettem el magamból. És ha nem veszem figyelembe felbontott házasságom okozta anyagi csődöt, pusztán azt tekintem, hogy ez a volt kapcsolatom gyakorlatilag már csak leépített, hát nem is nagyon kellett elgondolkodnom időszakosan elveszett lábam hozta tanulságokról: elveszetettem a talajt a lábam alól, gyakorlatilag sodrótam. 

 Itt volt hát az ideje hogy felálljak, hogy talpra álljak - hogy a sarkamra álljak.

 Nem akarom most taglalni, hogy 4 hét, lábfejedet spiccbe kényszerítő gipsz után milyen érzés talpra állni - és mennyi idő. A lelkemnek is kellett ez a fizikális kín: hogy végre szemembe merjek nézni és jól megmondani magamnak: hülyeséget művelsz magaddal, ember.

 Azt hiszem, az Ő két év két hónapot követő felbukkanása, annak összes körülményeivel olyan helyzet elé állított, amelyek szinte - vagy szinte nélkül - megkövetelték a jelen-létet, azt, hogy a talpamra és a sarkamra álljak...

 ... hűvösödő este, szeptember 10-ét írunk (csak emlékeztetőül: három és fél hónap telt el az ínszakadás óta, amiből jó két hónapot gipszben, majd spanyolcsizmában töltöttem: azaz alig másfél hónapja voltam "szabadlábon").

 Exférjem meghívásának eleget téve meglátogattam őt, az éppen egy hete nálam lévő, 8 hetes havanese kölyökkel, akit anyám unszolására befogadtam. A hangulat nem volt túl virágos, mivel nekem nem volt kedvem semmit tenni érte - ő meg már régen úgy döntött, hogy az egyedül csakis az én dolgom.  De már nem tartoztam kötelezettséggel, hát nem is zavartattam magam: ülve aludtam el a fotelban. Mígnem felébresztett: "Azt hiszem, csörgött a mobilod."

 Tudtam, hogy Ő hívott. Rövid üzenet váltás: Miért kerestél? Tudsz jönni? - Igen, fél óra múlva itt van, ha nekem is jó.

 Tik-tak-tik-tak-tik-tak. Itt-most-itt-most-itt-most - egyetlen másodpercig nem gondolkodtam. Hónom alá csaptam a kis szőrgombolyagot - akkora volt, mint az alkarom -, minden bemelegítés nélkül felálltam és elköszöntem. Örökre.

 Nem lakom messze, 5 perc alatt otthon voltam. Ő már a ház előtt várt. Ha úgy tetszik, aznap voltunk három naposak. Meglátott, én lelassítottam. Már nem kellett sietnem. A lábam, sarkammal a földön vitt felé - nem is én léptem, hanem az az érzés, hogy "haza érkeztem". És ezzel az útkereszteződést is elhagytam.

A most-órát azóta sem kacsoltam ki. Nem hiszem, illetve abban hiszek, hogy az én koromban, felnevelve egy gyereket, csontra megőszült hajjal (festem), a menopausa felé közeledve - mert nőnek lenni nem unalmas - nem kell eljátszanom, milyen nem vagyok, csak hogy jobb benyomás keltsek magamról. És ezt senki kedvéért nem teszem. Abban a kegyelemben van most részem, hogy nem is várja ezt senki, aki számít.

Mikor először megláttam, tulajdonképpen megéreztem: engem figyelt, ahogy fehér ruhánkban fiammal egymást felváltva voltunk macska és egér.

Nem volt tolakodó, rövidlátó lévén nem is láttam őt, megnyugtató hullámai azonban minden akadály nélkül jutottak el hozzám.

Azóta sokszor végigjátszódott bennem ez a történés és az, hogy tudtam, hogy ismerem. Ismeretlenül is biztonságban éreztem magam vele, mikor később elhívtam vásárolni.

Beszélgetésünk zökkenőmentes és kiegyensúlyozott volt. Félszavakból értettük egymást. És bár telefonszámot váltottunk, csak 2 év és 2 hónap múlva használtuk azt először.

Addig is találkozásaink kimértek és udvariasak voltak, még mikor baleset ért az edzésén sem mutattunk egymás felé semmi olyant, ami a beavatatlan szemnek bármiről is árulkodott volna. Pedig a beavatottság érzése végig ott húzódott közöttünk.

Talán éppen ezért döntöttünk akkor úgy, hogy házasságainkat mentjük. Talán éppen ezért nem kerestük egymást: Róla gyakorlatilag annyit tudtam, hogy van, és futja a köreit. Akárcsak én.

Eltelt 22 hónap és én elváltam. És egy olyan életre készültem, ami ÉN VAGYOK.

És ekkor, bizonyára nem véletlenül, olyan baleset ért, ami ágyhoz és üzenetét tekintve végre a földhöz kötött: elszakadt az achillesem. Hovatovább 38 éve sportolok, ebből nem keveset versenyszerűen. A legnagyobb sérülésem az volt, mikor 9 évesen nem bírtuk el a filcszőnyeget és az, visszaesve, meghúzta a csuklómat. 2 hétig nem edzhettem.

Ez a sérülés gyakorlatilag kivont a forgalomból, sorompót állítva az addigi összes elképzelésemnek. Legalábbis gyakorlatban.

De az emberi elme nyughatatlan. És mivel gyakorlatban nem léphettem, ezért alkottam: fejben.

Eltelt két hónap és gondolatban megalkottam az Én Életemet: szabadnak és felelőtlennek kívülről, felelőtlennek és szabadnak belülről – tudtam, ha nem is az enyém, ha csak egy lehetőségem lesz, meg fogom lépni.

A gipsz lekerült, úgy a lábamról, mint a lelkemről: újratanultam járni és újra megtanultam élni.

Alkotásom eredményeként hármas útkereszteződés előtt álltam és mindnek megvolt a létjogosultsága. Álltam középütt, hol erre, hol arra figyelve. És bekapcsoltam a MOST órát, aminek a mutatója az ITT volt.

(És e helyt, egy mondat erejéig hadd köszönjem meg ezt annak, aki kapcsán azt írhatom magamról az adatlapokra: „elvált”. Őszintén és tisztán köszönöm.)

És eltelt újabb két hónap. Üzenete felborította velem addigi, nagy figyelemmel és tudományosan felépített hármas útkereszteződésemet. De csak annyira, hogy egy négyeset csináltam belőle. Miközben mélyen belül világosan tudtam: eljött az az idő, aminek két év és két hónappal azelőtt nem volt helye.

És itt új időszámítás kezdődött.