Jelen-lét

Szerelem
palden•  2015. november 1. 22:47

Hazaérkezettek

Napsütéses, fényes vasárnapi hajnalra ébredsz. Nyújtózkodsz és arra gondolsz, most aludhatnál, nem kell munkába menned, nem kell senkit ébresztened. És nemrég feküdtél le, volt már éjjel két óra is. Gondolataid közben oldalra pillantasz, ágyad jobb oldalán ismerős idegen : jószerivel  három napján ismered, harmadik éjszakát töltitek együtt. Mégis úgy borult rátok az éjszaka nyugalma, mintha sosem lett volna másképp. 

Akarod te ezt? Biztosan ezt akarod? Lelked tétova kérdésével mozdítja álmos tested, ahogy felé fordulsz. 


Szembe szem-Te még nem, de a Szíved már tudja, hazaérkezett. 

palden•  2012. augusztus 21. 13:06

MSN

Szavak. Szavak őrzik most történéseinket, csendjeinket, vágyainkat. Tömören megírva, esetlenül válaszolva. Mégis teljességgel - félszavakból értjük egymást.

Napok múltak. Hetek. Majd hónapok. Hányszor írtuk egymásnak, „ne beszélgessünk!” Hányszor mosolyogtak össze a kis fejek egy – egy befejezetlen gondolat, egyszerre kiírt vagy éppen ki nem írt mondat után. Országokon átívelő adatkábelek, rádióhullámok ívén.

Azt mondtad, hazaértél. Azt mondom, itthon vagy. 

palden•  2012. július 18. 15:09

Vannincs

Szeretlek.

Oly mértékben, amit eleddig felfogni sem voltam érdemes. Oly mélyen, amit megélni nem voltam kész.

Mikor nem gondolkodom, magam előtt látom tekinteted, ahogy bensőmbe figyelsz. Ha nem akarok lenni, érzem érintésedet, ahogy szomjasan kutatva keresed felszínen levő rejtekeimet. Amikor nem vagyok, rád borulva csókolom ajkadra magam, érintem ujjaimmal arcodat, ölembe fogadlak… amikor nem vagyok, Te leszek.

Amikor Te vagyok, akkor élek igazán.

palden•  2012. július 12. 12:36

A csend hetei

Nem tudtam írni. Napoknak indult. Legalábbis napról napra vártam, hogy változik és folytatódik, hogy jönnek majd a gondolatok. Jöttek. És nem kívánkoztak betűformát ölteni. Még a régi, jól bevált módszerrel sem, pedig tollat és füzetet is szereztem. 
Furcsa módon az álmaimat sem akartam leírni. És nem is volt belőlük sok. 

Csend volt kifelé – és befelé. A Mély Béke Csendje, a Mély Megnyugvás Szigetén. 

Azt hiszem, mostanság értem meg, mi volt az oka. 

Úgy alakult, hogy messze kerültünk egymástól. Itthon, együtt, a mindennapok varázsában (:D) nem volt nehéz óvni a köztünk zajló csodát, függetlenül a naponta jelentkező gondoktól. Amikor egyik óráról a másikra megtudtam, hogy külföldre megy, egy röpke pillanatra bevillant: rendben, de ha nem leszünk egymás közelében, az a bizonyos kezdeti varázs, aminek elmúlásától ő annyira félt, vajon meddig és mikor és utána hova… 

Április óta vulkánként tört fel az elmúlt évek alatt sziklába zárt félelem. Talán mert a biztonság súlya sokkal jobban nyomott, minthogy továbbra is azt gondoljam, hogy azokat a sziklákat nem bírom el. Talán mert következmény nélkül megengedhettem magamnak. Ezt nem tudom. 
De azt igen, hogy hangot adni és ezzel újra életre kelni nem hagyhattam. Valami legbelül azt mondta: csend kell, hogy meghalld, amit a szívek a szívedbe súgnak. 
… én pedig 7 hónapig pörögtem, olyan zajt csapva magam körül, hogy a legkisebb pisszenésre is azt hittem, mennydörgés és a legádázabb csatazaj is elment volna a fülem mellett. 
A csenddel telt 3 hónap belerajzolta Őt a szívembe, átírva minden eddigi, férfi-nő vonatkozásában megérettnek hitt meggyőződésemet. 

Örökkévalóságnak tűnik ez a külön töltött alig két hét. És feljegyzések hiányában nem tudok mindent felidézni, ami április óta fecsegett fel a felszínen, hallgatásra ítélve a mélyet. De az érzés, ami volt: Van. 

És ezen az érzésen néhányszáz földrajzi kilométer annyit változtatott, hogy ismét megbizonyosodjam: nincs kezdeti varázs. 

Varázs van.

palden•  2012. május 9. 08:25

...fordulón innen és túl

8 hónap. Az ember azt gondolja, ó, csak 8 hónap, az semmiség.

8 hónap – majd’ egy gyermek születéséhez elegendő. És szükséges.

 

8 hónap: tele szívet maró örömmel és bánattal, lelket tépő lemondással és boldogsággal, oly mérhetetlen érzelemmel, hogy végiggondolni sincs ereje az ember lányának.

Cikáznak a gondolatok. Villan itt, illan ott: egy-egy mosoly, egy-két könnycsepp, néhány mondat, ami örökre dobhártyádba égett. És retinádon az arca és a tekintete, amely kísérni fog életeden át.

 Találkozásunkkor  azt kérdezte, mit láttam meg benne. 

Találkozásunkkor elmondtam: azt, hogy helyén van az esze és a szíve. És hogy érez az eszével és tud a szívével. 

Azt láttam meg Benne, hogy Van. Hogy Él. Hogy TUDJA Maga Körül a Világot, és hogy Ismeri Magát benne. 
És mindezt vállalja is. Úgy, ahogy van. Nem akar másnak látszani, és nem akar elbújni. „Úgy adod Magad, ahogy vagy.”

Azt láttam meg Benne, hogy úgy vagyok jó, ahogy vagyok. 
Hogy a közelében megnyugszom, akár szólunk egymáshoz, akár nem. Mikor úgy tettünk, mintha hidegen hagynánk egymást, akkor is tudtam, hogy Ott Van Velem. És hogy ilyenkor ugyanúgy vette észre a kerek hátsómat, ahogy belenézett a szemembe: odafigyelve, a lehető legmélyebbre hatolva. 

8 hónapja azt mondta, tart tőle, mi lesz, ha elmúlik a kezdeti varázs. 

.

.

.
A varázs a szemedben van. Abban, ahogy rám nézel. A kezedben van: abban, ahogy hozzám érsz. 
És a szívedben: abban, ahogy szeretsz. 
Ha ennek múlnia kell, akkor múlnia kell. Te akkor is az az ember maradsz, aki most vagy. Számomra mindenképpen. Az pedig nem kezdeti varázs, az színtiszta való. Szóval nem tudom, kell-e valaminek múlnia, hacsak annak nem, ahogy két éven át időnként kerülgettük egymást. Az meg már nincs… 

Azt mondtad: sokat ígérni nem tudsz. De azt igen, hogy szeretni fogsz. Ha ehhez hozzá tudok tenni, ha úgy tudok lenni Neked, hogy ezt az ígéreted beváltsd, mindenem meglesz, amire vágyom. 
Ezt én ígérhetem meg Neked, G.Z.