Jelen-lét

Napsütéses, fényes vasárnapi hajnalra ébredsz. Nyújtózkodsz és arra gondolsz, most aludhatnál, nem kell munkába menned, nem kell senkit ébresztened. És nemrég feküdtél le, volt már éjjel két óra is. Gondolataid közben oldalra pillantasz, ágyad jobb oldalán ismerős idegen : jószerivel  három napján ismered, harmadik éjszakát töltitek együtt. Mégis úgy borult rátok az éjszaka nyugalma, mintha sosem lett volna másképp. 

Helyszín: városi lakóövezet házai közötti zöld terület

Szereplők:          egy darab felfokozott hormonnal bíró növendék  szuka kutya

                          egy fő enerváltsággal küzdő középkorú nő

Kellékek: egy darab merev nyelű, önfeltekerős póráz, a kis helyen elférhetőség praktikussága okán, és amely csak és szigorúan két ujjal fogható

1 darab, mérete folytán zsebben már nem kényelmes nagyságú kulcscsomó

1 darab teniszlabda, növendék kutya elengedhetetlen kelléke, és amelyet hűségesen cipel az első kan-vizelet szagú tereptárgyig

1 db mobiltelefon, korunk ama ragyogó vívmánya, mely jelen helyzetben az egyetlen léleg/kzet a nő életében, amely kiragadja az enerváltságból (amely ellen küzd, ugyebár)

Hiány: mindezen eszközöket  tároló eszköz, azaz valamilyen táska

Hazatérve azonnal magamhoz vettem a kutyát, kivételesen a pórázt is, a kulcsot, valamint  a telefont. A kutya egyébiránt jólnevelt, de a természet szava legyőzi minden szocializáltságát. A kulcs adott, valahogy be is kell jutnom a lakásba, de azt már csak a liftben vettem észre, hogy az eb magával hozta kedvenc teniszlabdáját is. A telefon – nos, a későbbiek során tán érthetővé válik.

Már akkor éreztem, hogy ebből baj lesz. Vagy csak egy tétova börleszk a délutáni napsütésben.

Végiggondoltam: két kezem van, két zsebem. Önmagában egyik tárgy sem olyan méretű, amit feltétlen táskába kellene tenni.  A kulcs elfér zsebben,  nosza, begyömöszöltem. A labdát kutyám már a lépcsőház ajtóban elhagyta egy kövér macska kedvéért, jó nagyot rántva még telefont tartó kezemen, ami telefont viszont nem szeretek zsebben tartani, de ezen előzményre azért becsúsztattam a másik zsebembe.

A labdát begurintottam nadrágom derekába. Emígyen kilogisztikázva tárgyaim elhelyezését (egyik zseb- kulcs, másik zseb-telefon, gatyakorc-labda)bementem a kutyás boltba, konzervet venni, mivel a jobb kezem még szabad volt.

És magabiztosan indultam sétánk célja felé – amikor is megszólalt a telefon. Nem hanghívás, MSN. Ilyet senki más, csak Ő, lassan 7 hete nem látott kedvesem. De mivel nap közben ritkán tud jönni, hát gyorsan kell jeleznem, hogy vagyok. Igen ám, csakhogy hirtelen kevés lett a kezem: a szövegíráshoz  két kéz szükségeltetik, mivel a telefont úgy lehet biztonságosan tartani.

Nosza, póráz bal kezem 4 ujjára erőszakolva, bal hónom alatt a konzervvel, jobb hónom alatt az idő közben kiszabadult labdával próbáltam egyengetni hormonvezérelt kutyámat, aki a szagok kavalkádjában nem tudta eldönteni, hogy tüzelni vagy inkább üríteni akar, így minden irányba szaladt egyszerre és kimeríthetetlenül. Én esetlenül igyekeztem érzékeltetni kedvesemmel szorult helyzetemet, aki 1000 kilóméterről mit sem sejtve 2 másodpercenként noszogatott válaszadásra.

Jóleső melegen sütött a nap, délután 5 felé jártunk. Kis telefonom hűségesen közvetítette Kedvesem minden odaadó sorát, kutyám összevissza-boldogan élte lábam köré tekeredő, szűkülő szabadságát – s én szétesve szökdelltem egyik eseménytől a másikig, hónom alatt egy labdával és egy konzervdobozzal.

Csípőmet nyomta a zsebemben rendjét vesztett, szétszabadult kulcscsomó.

Üres. Tik-tak-tik-tak, ketyeg a most-óra. Üresen ...

... nézek magam elé. Motyogok valamit ... nem értem. 

- Mi van, mit mondtál? - Mi van? Mondtam valamit?

Nem, nem ............ semmit. Csak nézek magam elé. És hallgatom a hiányod. 

Este. Csendes. Fáradt. Az előző éjszakai nem alvástól, majd az azt követő naptól. 
Este. Nyugalmas. Beájulós… befelé fordulós... 

...lenne ... 

„…anya, már sosem jössz ide hozzám.” 
Khm… dehogynem… most is… 

megyek... vagyok... nézünk, netet, mindenfélét... beszélgetés, mindenfélét... Baba, álmos vagyok... „jó éjt, anyám” 

... ágyba, gyorsan, szem becsuk és elfelejt mindent... 

„... már azt hittem, ott is alszol... ugye most nem akarsz elaludni... nyűgös vagyok...” 

Felébredek. Nagyon. Morcosan. Beszélgetés. Tőmondatok. Nehéz. Féltéssel teli – az imént még nem volt semmi bajom. Akkor most mi van... Mi van... Mi van? 

Nyugtató szavak, szem a szembe - ölelés. Simogatás. Szeretkezés. Most ne... nem szólok... most ne... nem, most még nem... most... mintha... 
figyelek... megértem... leszek... Neki. Megnyugszik. Megnyugszom. 

Reggel. Hideg. Szőrgombolyagos. Bohókás. Tucat zsömle, szendvicsek – kávé lefő. 
Jó reggelt – mosolygós. 

„Köszönöm, hogy nem aludtunk el tegnap nyűgösen.”

(Egy kedves barátom kérésére... Akinek így is köszönöm, hogy van. )

.... 

Az épület hegyekkel ölelt fennsíkra, de maga is dombra épült, nagyablakos, körbe futó folyosóval. Ma gangosnak mondanánk. Leginkább a Himalájában épült kolostorokhoz hasonlít. 

Egy nő áll az épület folyosóján. Törékeny alakját félig látni engedi a folyosót ölelő, derékmagasságig érő fal. Ruhája egyértelművé teszi, hogy azokhoz tartozik, akik a hosszú, hideg estéket az épület fűtött részében töltik. Homlokán aggodalom, fürkészve néz a távolba, arra, ahol porfelhő kerekedik. Önmagáért aggódni nincs oka, biztonságban van. Az a felelősség nyomja a vállát, amely minden, egykor majd népe fölött döntést hozó ember sajátja. 

A felhő közeledik, a nő egyre feszültebben akar a porszemek közé látni: vár valakit. Örökkévalóságnak tűnik, míg a szürkeségből kibontakozik a visszatérő felfegyverzett férfiak hada: fáradtak, törődöttek, talán országuk határára törő ellenséget vertek vissza. 

Már nem csak a férfialakok látszanak: a gangon álló nő távolságokhoz szokott, éles szeme az arcokat fürkészi, egyetlen szempárt keresve. Az út porától piszkos, csatától véres, marcona arcok nem fölfelé néznek, nincs rá erejük, nincs is miért. Csak egyikőjüknek. 

Ahogy a várakozó nő, a visszatérő férfi is egyetlen szempárt keres. A nő lefelé néz, a férfi felfelé: egymásra várnak. 
Mindketten tudják: csak egyetlen alkalom, csak egyetlen pillanat adatik, hogy ilyenkor találkozhassanak. Vágyuk, mely egymás felé hajtja őket, sohasem teljesülhet be. 

… 

Ez egy álom volt még mikor megérkezett. Álom... vagy valami ilyesmi. Tiszta volt és egyértelmű. Mint a vizihulla...

Mostanában sokszor élhetem újra azt a pillanatot. És ilyenkor néha újraélhetem vágyam beteljesületlen, édesen nehéz érzését azzal a nyugodt tudattal, hogy megérkezett.