Jelen-lét

"Kérlek! Nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére! Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában időben rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat. Segíts engem a helyes időbeosztásban. Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjének, elsőrangú vagy csupán másodrangú fontossága megítéléséhez. Erőt kérek a fegyelmezettséghez és a mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat. Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben minden simán kell, hogy menjen. Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk.

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához. Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk. Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek segíts, hogy tudjak várni. Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a barátságra. Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk.

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen szavakkal vagy szavak nélkül egy kis jóságot közvetíthessek. Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől. Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van. Kérlek! Taníts meg a kis lépések művészetére! Ámen."

Szavak. Szavak őrzik most történéseinket, csendjeinket, vágyainkat. Tömören megírva, esetlenül válaszolva. Mégis teljességgel - félszavakból értjük egymást.

Napok múltak. Hetek. Majd hónapok. Hányszor írtuk egymásnak, „ne beszélgessünk!” Hányszor mosolyogtak össze a kis fejek egy – egy befejezetlen gondolat, egyszerre kiírt vagy éppen ki nem írt mondat után. Országokon átívelő adatkábelek, rádióhullámok ívén.

Azt mondtad, hazaértél. Azt mondom, itthon vagy. 

Üres. Tik-tak-tik-tak, ketyeg a most-óra. Üresen ...

... nézek magam elé. Motyogok valamit ... nem értem. 

- Mi van, mit mondtál? - Mi van? Mondtam valamit?

Nem, nem ............ semmit. Csak nézek magam elé. És hallgatom a hiányod. 

Szeretlek.

Oly mértékben, amit eleddig felfogni sem voltam érdemes. Oly mélyen, amit megélni nem voltam kész.

Mikor nem gondolkodom, magam előtt látom tekinteted, ahogy bensőmbe figyelsz. Ha nem akarok lenni, érzem érintésedet, ahogy szomjasan kutatva keresed felszínen levő rejtekeimet. Amikor nem vagyok, rád borulva csókolom ajkadra magam, érintem ujjaimmal arcodat, ölembe fogadlak… amikor nem vagyok, Te leszek.

Amikor Te vagyok, akkor élek igazán.

Nem tudtam írni. Napoknak indult. Legalábbis napról napra vártam, hogy változik és folytatódik, hogy jönnek majd a gondolatok. Jöttek. És nem kívánkoztak betűformát ölteni. Még a régi, jól bevált módszerrel sem, pedig tollat és füzetet is szereztem. 
Furcsa módon az álmaimat sem akartam leírni. És nem is volt belőlük sok. 

Csend volt kifelé – és befelé. A Mély Béke Csendje, a Mély Megnyugvás Szigetén. 

Azt hiszem, mostanság értem meg, mi volt az oka. 

Úgy alakult, hogy messze kerültünk egymástól. Itthon, együtt, a mindennapok varázsában (:D) nem volt nehéz óvni a köztünk zajló csodát, függetlenül a naponta jelentkező gondoktól. Amikor egyik óráról a másikra megtudtam, hogy külföldre megy, egy röpke pillanatra bevillant: rendben, de ha nem leszünk egymás közelében, az a bizonyos kezdeti varázs, aminek elmúlásától ő annyira félt, vajon meddig és mikor és utána hova… 

Április óta vulkánként tört fel az elmúlt évek alatt sziklába zárt félelem. Talán mert a biztonság súlya sokkal jobban nyomott, minthogy továbbra is azt gondoljam, hogy azokat a sziklákat nem bírom el. Talán mert következmény nélkül megengedhettem magamnak. Ezt nem tudom. 
De azt igen, hogy hangot adni és ezzel újra életre kelni nem hagyhattam. Valami legbelül azt mondta: csend kell, hogy meghalld, amit a szívek a szívedbe súgnak. 
… én pedig 7 hónapig pörögtem, olyan zajt csapva magam körül, hogy a legkisebb pisszenésre is azt hittem, mennydörgés és a legádázabb csatazaj is elment volna a fülem mellett. 
A csenddel telt 3 hónap belerajzolta Őt a szívembe, átírva minden eddigi, férfi-nő vonatkozásában megérettnek hitt meggyőződésemet. 

Örökkévalóságnak tűnik ez a külön töltött alig két hét. És feljegyzések hiányában nem tudok mindent felidézni, ami április óta fecsegett fel a felszínen, hallgatásra ítélve a mélyet. De az érzés, ami volt: Van. 

És ezen az érzésen néhányszáz földrajzi kilométer annyit változtatott, hogy ismét megbizonyosodjam: nincs kezdeti varázs. 

Varázs van.