SLAM költészetem

Emlékszem még élénken, mi nyomorította meg a családomat
annak idején, amikor még álmaim se voltak, csak a nyomor.
Repedező, süllyedő falak, együtt aludtam az egerekkel.
rettegtem akár érintkezni is az emberekkel, nem mondhattam senkit barátomnak.
Első szerelmemet elvitte a rák, még jó korán kívántam a halálomat.
Apám minden hónapban kékre-zöldre verte anyámat, engem, öcsémet, húgomat,
Nem ismerte a hálát, bármi emberi értéket, csak a dohányfüstöt.
Mindig büszkélkedett, hogy sok éve nem iszik már, harapni lehetett a dölyföt.
Tíz éve nem iszom már. Ha valaki megmondta volna, hogy eztán is sóvárogni fogok utána örökkön
levertem volna cimborám torkán az üveget, amivel megkínált annak idején az utcán
ahová kerültem, mikor apánk itt hagyott minket, mert talált valami szukát.
A sóvárgással olyan lelki nyomor jár, az alkoholos filc szagát se bírom
meg kellett érnem ahhoz, hogy azonosítsam a problémát
ennyi idő után én is agresszív vagyok, de mindig a moslék képe jár
négy lyukú agyamban... megtanította, milyen ne legyek, miért élni kár. 
Amikor hiányzott neki, ütött, mindegy miért, egy szó is elég volt. Kínját örököltem, én madár. 
Folyton anyámat szidtam, miért szítja a haragját, és amire megértettem,
hogy szent élete volt, csak lázadó volt mint én, már rég változtatott a sorsán... magát megmérgezte.
Ahogy az emberek változnak egymás nélkül, kopik a kötelék az időben.
A halálos ágyán már rám se ismert, az Úrtól se kapott volna erőre.

Feleségem harcművészeti edző Svájc legmenőbb helyén, a "Templomban".
Bemennek a puhatestű lányok, fél év, és férjük mosogat, kijönnek a szikla nők nyomban.
Szabadidejében keményre fejlesztette a testemet, "Betonfal Bácsinak" hívnak ottan.
Amellett hogy kedvemet leltem benne, muszáj is volt, nem akart csókolni amíg nyávadt voltam.
Csilla lányunk egyfolytában verekszik és rosszalkodik amerre jár,
Évim rám állította, hogy a pontkesztyűimet üsse, ahogy tanította ám.
"Egyszer megmozdítasz, képes leszel rá, és óvod akkor majd az egész családot!"
A könyöke már most irtózatos, pedig csak hét éves. Kitombolja magát minden áron. 
A "templomban" miden dühét levezetheti rajtunk, ahogy Évivel szoktuk is egymáson.
Önfegyelem mellett emberi értékekkel rajtuk ki lelkünk bástyáit,
tisztelet, hűség, odaadás, a másikra teljes rálátás, alázat, köszönet... 
minden, mit egy pap hiába tanít. Amit mi egymásba építünk, megmarad örökre.
Kevés szabálya van a házunknak, de az vassal van betartva. 
Az egyik ilyen az alkohol és a drog. Az ajtónk fölé gyöngybetűkkel van írva 
"Válaszd azokat, vagy válassz minket. Csak-e kettőért jár verés, de az irgalmatlan lesz."
Instabil vagyok a rohadt elvonási tünetek miatt minden szinten, kéne a pálesz.
Érzelmekben, gondolatban, testben, tíz év után is retteg
az én lelkem. Iszonyatos rémálmok, amikből nem ébredek fel,
a rongyosra szakadt agyam hallucinációi a sóvárgással erősödnek.
Ha megszegek egy szabályt is a kevésből,
nem elhagy az enyém, hanem sírba tesz engem egyből. 
Nem véletlen ez a gyűlölet az ártalmatlannak tűnő kegyektől. 

Most csak slam, ehhez van kedvem ma, túl sok az érzés és gondolat is.
Vagy ezer megjárta a "templomot" azóta, nem egy már versenyzik is. 
Hogy ez mit követel a gyereknevelés mellett, (rögtön hármat, ikrek!)
amíg be nem tettem a lábamat, elképzelni sem tudtam. 
Évim Egyszer ahogy végzett az este, éreztem valamit.
Valami baljósan sötétet, amit 
gyerekkorom óta nem. Egy hete végeztem a lányok szobájával.
Ki se jöttek, úgy örültek, járt is hálával. 
Elég nagyok, legyen egy saját szentélyük, alaptól a falakon át a fűtésig
mindent megcsináltam patinára, koppig. 
Betámolygott hozzám a feleségem, olyan vak voltam, sejtésem se volt
mi marhatja. "Gyere ide hozzám, elaltatlak!
Milyen régóta már, hogy egyfolytában széthajtod magadat?"
Beesett az ölembe, magzatpóz, azonnal elsírta magát. 
"Ha segíthetek rajtad, szólj bátran. Mindent leveszek rólad, egy-két hét, és új ember vagy, babám! 
Tegyél meg mindent, amit a szíved kíván, és ha egyedül akarod, nem bánt. Nem féltelek."
Nekem lökte a telefonját. Édesanyja volt az: "Hiányzol." Aztán az apja is: (ezt ide nem írhatom le, olyan mocskos.)
A tűzijáték náluk nyolc évig tartott. Emberileg megölte őket a sok keserű likőr, volt mindkettő olyan torkos.
Szellemnek nevelték a lányukat, amíg ő meg nem erősödött, és mindkettő pofáját beverte, mert úgy bántották.
"Ha te jössz, abból baj lesz. A múltkor is a piát választották."
Bekapcsoltam neki a Spongyabobot. Erre bekapta a hüvelykujját, két perc alatt elaludt. 
Lányaink az ajtóból leskelődtek. Nem hajtottam el őket.
"Tessék csak megnézni! Mind a ketten olyan gyerekek vagyunk, mint ti."
Még fél füllel hallhatta a kuncogásukat, erre Évim félálmában elmosolyodott.
Fel se kelt másnap hajnalig. Amire végeztem a "templommal" és a gyerekek dolgával, én is akkor értem haza.
Hűlt helye volt.
SMS:
"Ha hívlak, gyere és hozd őket is. talán... talán mégis van mamájuk."
Amíg hánynak az alkoholtól, addig istennek könyörögnek, mert nem bírja a májuk.
de ott a következő és következő üveg, az elégett torkokon a lé csúszik.
Mindig azt mondják, hogy ők megérdemlik, és már ez se jár nekik...
Két üres test mi eszik és ürít, mert már dolgozni se dolgoztak
hajnaltól hajnalig ittak, és húsz évig a lányukról hallani sem akartak.
Pedig Sopron olyan jó hely, aki itt nyomorult, az a mennyben is az lesz végleg.
Megiszik az üveg mindenkit: azt hiszed bekapod a halacskát, és a halacska bekap téged.
Írtam apósomnak, hogy megyek, még mielőtt Évim megint megveri,
azt írta: Ne hozzam a fattyainkat, egyik se kell neki.
de ha hozok valamit neki inni, megengedi, hogy enyémmel legyek.
Ezt a pofát!
Évim aztán küldött egy képet, hogy találta meg édesanyját:
éppen a saját hányásában és fekáliájában fetrengett. 
Én meg hogy hogy az apját
levertem a szekrényében minden üveget, 
de még a szilánkok közül is nyalá.
"Dórira bíztam a lányainkat. Első úri és parancsolói parancsom hozzád:
Azonnal haza."
Találkoztunk a főtéren. 
Az ember, aki ezret olyan erősre nevelt, mint ő maga,
térdig hullott nekem nyögve és zokogva. 
Otthon az egész családot összehívtam, és ő mindent mi fájt neki 
órákon át mesélte.
Abba se hagyta volna, ha nem szeretjük kacagáson túl. 
A gyerekeim szájából mi hallatszott, sosem felejtjük el. Belénk égett úgy... 
"Nem kellenek. Gyűlöljük az alkoholt és minden alkoholistát."
Azóta elkap a hányinger, ha megérzem a szesz szagát.
"Én is az voltam, nagyon régen. Inkább a halál."
Csillám pofon vágott engem, ahogy szökőévben egyszer az anyja:
"Nem vagy alkoholista. Te vagy a mi jó apánk!"
Betarttattam évivel a két hetet. Amikor a "templomba" visszatért,
kiszakította a nagy zsákot, és koslatóját derék
tájt megfogta, és elhajította, mint egy telefonkönyvet. 
Először hallottam tőle: "Én uram."

A szülei cirka húsz éve halottak, csak még a Földön mászkálnak.

Akkor eszméltem, bárhogy is mart a piahiány, a családomnak sose mutattam.