Ha elgondolkodom...

Sok napom olyan volt,

Semmiért nem adnám!

A többit.. ha volt is

Csak úgy letagadnám..

Tegnap szülte mában

szebb jövő reménye,

No meg a valóság,

A Sorsnak szeszélye.

Minden percben szépség

A múlandósága.

Megmaradt az emlék,

Pillanat varázsa.

Ezeket úgy őrzöm,

Olyan féltve óvom.

Mikor előveszem

Szívem leporolom.

Ahonnan jöttem, még vissza-vissza nézek

Nincs több konok dac, vak hit,

Büszkeség, csaló remény

Győzött az élet,

Hát vesztettem én.

Oh... pedig olyan sokszor,

Olyan nagyon akartam.

Ha kellett tűzből,

Is kikapartam.

Mentem, ha úgy jött, kellett...

Néha maradtam volna.

Senki nem küldött

Nem is hívott soha.

Csak az eszem vezérelt.

Néha szívem vitt oda.

Ahonnan jövök,

Ott sem voltam soha.

Láttam, mit más nem akart.

Csak láttam, nem értettem.

Kevés maradt már

Többet elvesztettem.

Így lassan elmúlunk majd...

Én, és egy majdnem élet.

Kis, apró bűnért,

Szigorú ítélet.

Úgy megyek el,ahogy jöttem,

Elfelejtő szürke ködben.

Emlék nem kínoz, nem nagyon...

Én magam emlék nem vagyok.

Nem hittel születtem. Sírtam.

Maradtam volna, nem bírtam.

kéretlen hoztak világra.

Ordítottam... mindhiába.

Nem tűnik többnek egy percnél

Hamar szürkül, téli estén.

Bár még vissza-vissza nézek,

De tudom, hogy jön az éjjel.

Felkeltem… 

Ő már előrébb járt a reggeli – vagy inkább délelőtti – készülődésben. Húz az ágy, nem tudok, vagy inkább nem akarok kimászni. Tudom, most mi jön, talán ezért… 
Kimegyek hozzá a konyhába… Ő ott ül, rajta a fehér köntös, és kávézik. Haj csapzott, az éjszakától, smink még nincs rajt, de gyönyörű. .. 

Ettől olyan szomorú, ami jön. Tudom… megbeszéltük, de vétettem, és nincs visszaút, kiút, menekülés. Mi lenne, ha elmondanám neki? Mit szólna hozzá? 

Félek… 

Nem ezt akarom, már nem. Csak őt akarom, és csak az övé lenni. Teljes lényemmel, érezni akarom, hogy hozzá tartozom. Nem barát, és főleg nem egy barátként. A másik felemnek akarom őt, és menthetetlen a vágy, hogy ő is ezt érezze. Érezni akarom, hogy így érez. Elveszteném, ha tudná, szeretem… 

Mennyi emlékem van már róla, pedig alig ismerem… A mosolya, a haja illata, ahogy megy, minden mozdulata egy emlék… Amikor rám mosolyog, nekem szól, és hozzám ér… nincs szó, nincs dal, nincs olyan eszköz a birtokomban, amivel kifejezhetném, mit jelentenek nekem ezek a pillanatok. 
Nekem mindent, és még többet. Ő nem tudja… vagy tudja, és úgy tesz, mintha nem tudná. Néha látom a szemén… és néha azt látom a szemén, ahogy én nézek rá. Bizonytalan, törékeny kapcsolat… 

Hosszúnak tűnő ideig, lézengtem a világban. Nem volt hely, ember, akihez kötött volna bármi. Sirattam az elmúltat, és vágytam vissza. Vak voltam, hogy lássam magam körül az embereket, akik épp úgy, mint én keresnek. Nem, nem szerelmet. Valamit, ami hiányzik valamit, ami mégis kell, hogy életünk teljesebb, élhetőbb legyen. 

Ma már csak arra emlékszem, hogy mellette is sokszor mentem el… de nem tudom felidézni azt a pillanatot, amikor valami megváltozott… Hogyan, hol kezdődött el? Mi lökött egymás fele minket? Mi volt az a jel? Nem tudom… Azt tudom, most mit érzek, és hogy jó vele lennem, még ha csak órákra, néha percekre is. 

Van, hogy hetekig nem látom, nem hallok róla... de mikor találkozunk, látom rajta, örül nekem. Azt hiszem ez a maximum, amit tőle kaphatok. Elfogadom, mert szükségem van rá. Akkor, amikor neki rám, arra, amire én neki, ott ahol, de KELL NEKEM!