Milyen az ember? 7.

Milyen az ember? 7.

Az ember, aki segítségre szorult – az idézőjelek világában

 

 

              Volt egy ember, aki igazából embernek sem tartotta magát. Annyi bajt, értetlenséget, rengeteg negatívumot tapasztalt a saját életében, hogy jobban szerette volna, ha meg sem születik.

 

Az persze igaz, hogy a hibáira mások mutattak rá, de valahogy nem tudta korrigálni. Hogy némi kompenzációt teremtsen, hát igyekezett olyan „önkritikát“ gyakorolni, amit már mindenki unt. Úgy gondolták, hogy „csak“ dicséretet akar kicsikarni.

 

Mikor aztán valaki „segített rajta“, akkor olyan „vállalkozásba“ kezdett, ami még inkább kihozta negatívumait. Kihez fordulhatott volna segítségért, mint a „jótevőjéhez“?

 

Meg is történt a „nagy beszélgetés“. Nem egyszer, nem is kétszer. Olyannyira sokszor, hogy főhősünk már függővé vált. El sem tudta képzelni mástól a „segítséget“, mint a „jótevőjétől“.

 

              Aztán egyszer „felébredt“. Elhatározta, hogy megváltozik, mert „felismerte“ jótevőjében „önmagát“. Már rég észrevette, de magának sem igen merte bevallani, hogy így „vak vezet világtalant“. Ettől kezdve kerülte a közvetlen kapcsolatot vele, bár néha meglátogatta, nehogy az „véletlenül“ észrevegye az „ébredését“. Igaz, hogy ettől még nem gyógyult meg, de legalább a lelkiismerete „megtisztult“: „Nem ránt magával senkit, ha a mélybe zuhan“.

 

Néhány hónap múlva aztán azt tapasztalta, hogy igazából nem is hiányzik a „jótevőjének“. Nem keresi, hogy további „jó tanáccsal“ lássa el. El van magában, „mint a befőtt“. Valahogy mindig talál magának újabb „kuncsaftot“, akit „pátyolgathat“.

 

              Magabiztosan mozog a bolygón, „megtalálta élőhelyét“. Semmi hibája nincs – meg barátja se. A „tartósító“ szentbeszédek, amit másoknak tartott, úgy kikupálták, hogy a betegség látszata sem ér el hozzá.

 

Csak "mások rosszindulatú pletykái" rombolják a „kerítését“.

 

 

2018. október 4.