Őrület

Milyen az ember? 3.

              Állategészségőri pályafutásom során volt alkalmam megismerni a sertések viselkedését. Véleményem szerint utálatos egy jószág, bármilyen finom kolbász és szalámi készül is belőle. De ezt a véleményemet nem a tisztátalansága érlelte meg bennem, hanem a viselkedése.

Ha van köztük egy jószág, amely valami okból nem szimpatikus az egyiknek, az nekiáll harapdálni, üldözni azt. És itt jön az utálat: a többi ezt látva nem hogy megvédené, hanem csatlakoznak az izgága alakhoz, és segítenek neki. Addig üldözik, harapdálják azt az egyet, míg ki nem készítik. Vagy a sebeibe, vagy a túlfáradásba pusztul bele, mert nem bírja a szíve.

              Sokat mérgelődtem ezen, és persze a gondozókat is foglalkoztatta, hiszen a fizetésük bánta az ilyen elhullásokat. A sok gondolkodás közepette eszembe jutott a saját gyerekkorom...

Talán én is ilyen disznó vagyok? – kérdezhetnék, és talán nem is volna értelme tagadni, hiszen elég sok disznóságot megengedtem magamnak életemben, amit ma már bánok, de nem erről van szó. Inkább arról, hogy sokat szenvedtem jómagam is a kiközösítés átkától. Ha valamelyik gyerek elkezdett bántani – akár szóban, akár tettlegesen – mindig akadt segítő. Na persze nem nekem, hanem a piszkálódónak. Ha mást nem, hát röhögést zúdítottak rám. De persze ettől sokszor kaptam többet is.

Később, a kollégiumba bekerülve egy picit csendesedett a dolog, de azért továbbra is fennállt ez a helyzet. Aztán a munkába állás után még kevesebb lett az ellenségem, de annál vadabb támadások értek. Nem panaszképpen mondtam én ezt most itt el, csupán azért, mert foglalkoztat még mindig a dolog:

              Ugyan, kérem szépen, mondja már meg valaki, van egyáltalán különbség az ember és a disznó között???!!! S ha van, akkor az micsoda?

Unokám lévén, betekintést nyertem az óvoda, és az iskola mai életébe is. Arról győződtem meg, hogy – ha lehet még fokozni – ma még rosszabb a helyzet. Hiszen kivették a pedagógusok kezéből az összes nevelő eszközt. Oda jutottunk, hogy a tanuló megverheti a tanárt, az pedig nem védheti meg magát!* Milyen emberek fognak kikerülni így az iskolapadokból? Milyen katonát lehet egy neveletlen, engedetlen emberből faragni? Vagy épp ez a cél? A nemzetek ne tudják magukat megvédeni, hanem emésszék fel egymást belülről? Mikor ébredünk már fel?

Előbb vagy utóbb döntenünk kell:

              Emberi társadalom vagy disznócsürhe akarunk lenni?!

2018. szeptember 13.

* A pedagógusok egyre gyakrabban előforduló hibáiról - mert bizony olyan is van! - talán majd egy másik írásomban olvashatnak.

Milyen az ember? 2.

            Történt egyszer, – mert bizony, a dolgok megtörténnek! – hogy emberszerető ember született, mégpedig úri körökbe. Ki kell emelnem, hogy itt az „úri körök“ nagy betűkkel szerepelne, ha ennek az úri körnek minden tagja Úr lett volna, a szó nemes értelmében. Sajnos nem így volt... Kizárólag ez az „emberszerető“ Ember volt hajlandó alászállni a fellegekből, hogy meglássa, mi van idelenn.

Nagybirtokot örökölt, melynek egy kis része épp a mi határunkban volt. Nem mintha az örökség lenne a lényeg, de ez a kiindulópontja pályafutásának. Ez a „Valaki“ másként gondolkodott, mint elődei. Képes volt atyai birtokát úgy kezelni, hogy az már aztán „igazán felháborító“!

            A nélkülöző emberek aránylag nagy csapata „szállta meg“ a kastélya udvarát, és levett kalappal köszöntötte, majd pedig előadta bánatát: „Kifogytunk a búzából, élelemből. Nem tudna az úr egy kis előleget adni, a következő év kontójára?“

Hmm... Zöld búzára kártyázni? Elég ostobaság, nem? Ki tudja, mit hoz a jövő? Vajon tényleg olyan ostobának nézi ez a nép az „urát“, hogy az egy bizonytalan jövő évi termésre bízza a saját kincstárát?

Vadászkalapját hátratolva, egyszer s mind kíváncsian és „gúnyosan“ megkérdezte:

            – Nem volt termés? Nem volt aratás az idén?

De a kérésüket teljesítette. Mindenkinek kiszállíttatott annyi gabonát, amivel kihúzhatták az évet.

            Aztán jött a következő év, s abban az aratás. Bizony, megemlékeztek a múltban mondottakra, és a csépléskor a zsákok életre keltek, és vándoroltak. Az Intéző úr nem győzte a tekintetét folyton más irányba fordítani. Aztán, amikor már nem volt más irány, kiadta a parancsot a kocsisnak:

            – Jóska! Otthon maradt a pipám! Fordulj vissza!

Elmúlt az aratás, mindent betakarítottak, sőt, a talaj is elő volt készítve a következő évre, lehetett vetni. De még hátra volt az elszámolás, az év lezárása. Az Intéző úr – hóna alatt valami paksamétával – bebocsátást kért a Nagyságos Úrhoz.

            – Naccságos úr, meghoztam a kimutatást...

Bejelentését nagy csend követte. De ebben a csendben olyan dolgok történtek, aminek a leírására nem vagyok képes. Azt csak valódi író tudná lefesteni. Ugyanis az égvilágon semmi nem történt, csak a Nagyságos Úr állt fel, és nézett az Intézőre furcsán villogó, éjfekete szemével, és valami eddig ismeretlen fény táncolt benne. Ha ott lettem volna, talán „szeretetfénynek“ írnám le, de nem voltam ott.

A hosszú csendben szinte elolvadt a hatalom és az alárendeltség; az Úr és szolga; az Ember és a törékeny test...

            – Olvasd fel, kérlek! – hangzott a parancsoló, mégis leereszkedő, emberségből épp most vizsgázó hang.

És felolvasásra került minden kiadás és bevétel, munka és intézkedés, tény és szóbeszéd... S némi töprengő csend után az Intéző úr még hozzátette:

            – A tiszta haszon: 2 fillér.

Újabb csend, újabb kínos várakozás... De végül az is elmúlt.

            – Szép. Szép!!! – hangzott a válasz. – Nem is igen vártam többet a kiskertemtől.

2018. szeptember 13.

Farsang 2
(Mátyás(s)ok(k)

Kivonult az utca népe
örömtáncot járni,
maskarába öltözködve
lehet arcán bármi.

Eldugottan vigyorogva
nem látszik a bája,
siketítő zene fedi,
mit motyog a szája.

Csak egy fejet nem takar be
ünnepi ruházat,
neki ez a viselete
hétköznap, vasárnap.

Ő is ugrál, mint a többi,
nagy különbség nincsen,
az se számít, hogy sok pofa
heherész a nincsen.

Mátyás király a jelképe,
s ez a szíve vágya:
Meleg étel, meleg szoba,
benne saját ágya...

De nem lehet, mert az ember
ember ellen támad,
nem azon van, hogy jobb legyen,
inkább tákol vádat.

Amit tett, most másra keni,
enyves kezét rázza,
hétárbocos tengerjárónk
menten megcsáklyázza.

Sunyi módon emelkedik,
s mindjárt rendet tenne,
közben egyre takarózik,
ne látsszon a szennye.

Így megy ez már reggel óta,
nagy a zsivaj, lárma...
Így aztán a Mátyásoknak
mégis pad az ágya.

2018. január 10.

Farsang

Kivonult az utca népe
örömtáncot járni,
maskarába öltözködve
lehet arcán bármi.

Eldugottan vigyorogva
nem látszik a bája,
siketítő zene fedi,
mit motyog a szája.

Ő is ugrál, mint a többi,
nagy különbség nincsen,
csak a ruha másik fele
heherész a nincsen.

Mátyás király utánzata,
koronája sincs még...
Levitézlett urakat vár,
hátha odavinnék,

hol a tetem kibelezve,
terítéken fekve,
a dögevő sakáloknak
oszlik tetszelegve.

A bűz felé táncolgat ő,
s mindjárt rendet tenne...
Közben egyre takarózik,
ne látsszon a szennye.

Így megy ez már reggel óta,
nagy a zsivaj, lárma,
pedig sok-sok csendes őrült
jobbulásra várna.

2018. január 10.

Farsangolló

Nagykanállal eszik a nép most még.
Tele vályú, benne sok-sok moslék.
Az akolban tör előre válla...
Nehogy holnap felkopjon az álla!

Hitegeti a szomszédok szemét,
álarcot húz, takar fejet, vesét.
Rikoltozik: "Nem jó ez a banda!
Rosszul húzza, gyalogoljunk rajta!"

Karneváli színes forgatagban
a zeneszó folyik nagy patakban.
De ha virrad, s feljön a szép hajnal,
a színpad is tele lehet bajjal.

Az elűzött muzsikások helyén
újak fújnak takarodót, hetykén.
A sipkájuk bojtja libben, lobban -
Kiskirály sem csinálhatja jobban!

2018. január 9.