Őrület

Milyen az ember? 2.

            Történt egyszer, – mert bizony, a dolgok megtörténnek! – hogy emberszerető ember született, mégpedig úri körökbe. Ki kell emelnem, hogy itt az „úri körök“ nagy betűkkel szerepelne, ha ennek az úri körnek minden tagja Úr lett volna, a szó nemes értelmében. Sajnos nem így volt... Kizárólag ez az „emberszerető“ Ember volt hajlandó alászállni a fellegekből, hogy meglássa, mi van idelenn.

Nagybirtokot örökölt, melynek egy kis része épp a mi határunkban volt. Nem mintha az örökség lenne a lényeg, de ez a kiindulópontja pályafutásának. Ez a „Valaki“ másként gondolkodott, mint elődei. Képes volt atyai birtokát úgy kezelni, hogy az már aztán „igazán felháborító“!

            A nélkülöző emberek aránylag nagy csapata „szállta meg“ a kastélya udvarát, és levett kalappal köszöntötte, majd pedig előadta bánatát: „Kifogytunk a búzából, élelemből. Nem tudna az úr egy kis előleget adni, a következő év kontójára?“

Hmm... Zöld búzára kártyázni? Elég ostobaság, nem? Ki tudja, mit hoz a jövő? Vajon tényleg olyan ostobának nézi ez a nép az „urát“, hogy az egy bizonytalan jövő évi termésre bízza a saját kincstárát?

Vadászkalapját hátratolva, egyszer s mind kíváncsian és „gúnyosan“ megkérdezte:

            – Nem volt termés? Nem volt aratás az idén?

De a kérésüket teljesítette. Mindenkinek kiszállíttatott annyi gabonát, amivel kihúzhatták az évet.

            Aztán jött a következő év, s abban az aratás. Bizony, megemlékeztek a múltban mondottakra, és a csépléskor a zsákok életre keltek, és vándoroltak. Az Intéző úr nem győzte a tekintetét folyton más irányba fordítani. Aztán, amikor már nem volt más irány, kiadta a parancsot a kocsisnak:

            – Jóska! Otthon maradt a pipám! Fordulj vissza!

Elmúlt az aratás, mindent betakarítottak, sőt, a talaj is elő volt készítve a következő évre, lehetett vetni. De még hátra volt az elszámolás, az év lezárása. Az Intéző úr – hóna alatt valami paksamétával – bebocsátást kért a Nagyságos Úrhoz.

            – Naccságos úr, meghoztam a kimutatást...

Bejelentését nagy csend követte. De ebben a csendben olyan dolgok történtek, aminek a leírására nem vagyok képes. Azt csak valódi író tudná lefesteni. Ugyanis az égvilágon semmi nem történt, csak a Nagyságos Úr állt fel, és nézett az Intézőre furcsán villogó, éjfekete szemével, és valami eddig ismeretlen fény táncolt benne. Ha ott lettem volna, talán „szeretetfénynek“ írnám le, de nem voltam ott.

A hosszú csendben szinte elolvadt a hatalom és az alárendeltség; az Úr és szolga; az Ember és a törékeny test...

            – Olvasd fel, kérlek! – hangzott a parancsoló, mégis leereszkedő, emberségből épp most vizsgázó hang.

És felolvasásra került minden kiadás és bevétel, munka és intézkedés, tény és szóbeszéd... S némi töprengő csend után az Intéző úr még hozzátette:

            – A tiszta haszon: 2 fillér.

Újabb csend, újabb kínos várakozás... De végül az is elmúlt.

            – Szép. Szép!!! – hangzott a válasz. – Nem is igen vártam többet a kiskertemtől.

2018. szeptember 13.

Milyen az ember?

              Történt – vagy nem történt? Ki tudja azt megmondani?! – De én úgy gondolom, hogy megesett az eset. Annál is inkább így gondolom, mert ismerni vélem az embert, kivált a „magyar embert“, aki nehezen veszi be az újdonságokat... (Kivéve a hülyeségeket!) Aztán meg, ha már rászánta magát, hát nem tudja, mi az elég.

Na, szóval úgy esett a történet, hogy valaha Pizarro behozott Közép-Amerikából (Peru, Chile) valami gumós növényt, amit az ottani indiánok előszeretettel fogyasztottak. Ma burgonya, vagy még inkább krumpli névvel illetjük, de van sok egyéb neve is, amit nem sorolok fel.

A helyzet az, hogy nehezen terjedt el, mert – egyrészt eleinte a bogyóját ették és betegek lettek tőle, másrészt pedig – nem ismerték. Így volt ez szeretett kis-, helyesebben akkor még nagy hazánkban is. Először is féltek tőle, mert mérgezőnek gondolták. Aztán meg disznó eleségnek. Voltak vaskalaposok, akik meg csak azért nem, mert az apjuk sem ette, a nagyapjuk pedig hírét sem hallotta. A magyar ember mindig talál kifogást, pláne ha csak annyi esze van, mint pl. nekem...

              Na de kérem! Mért sértegetem magam? Hát én eszem, hiszen van eszem! Nem is keveset... Bizonyítja ezt a mérlegem is, amire nemigen merek felállni, mert félek, hogy összetörik. De persze ki kíváncsi, hogy miféle hájtömeg nyomja? A lényeg, hogy bizony jó étvággyal fogyasztom...

Na persze csak azért tudom enni, mert (és ez a történet arról szól, hogy) egy EMBER, akinek viszont volt sütnivalója, – nem csak a krumpli! – kitalálta a módját, hogy elterjedjen az emberek között. Fifikás ember lévén, tudta, hogy az emberek többsége nem tűri a törvény igáját, azaz: csak az kell neki, ami tilos. Kitalálta hát, hogy egy hatalmas darab földet beültet krumplival, és fegyveres őröket alkalmaz a megőrzésére.

Mi történt ekkor? Mindenki kíváncsi volt, hogy mit őriztet fegyveresekkel... Persze már akkor is ismerték a „jó politikusok“ a kiszivárogtatás hasznát, hát hamar megtudták, hogy mi az. Ráadásul még azt is, hogyan lehet elkészíteni. Hmm... Krumplijuk nem volt az embereknek, de egy csomó recept már közkézen (közszájon) forgott. Mit tegyenek? Életük kockáztatásával elindultak lopni.

              Persze őrnek – pláne fegyveresnek – akkor sem alkalmaztak avatatlanokat. Utasította őket a gazda, hogy sose vegyék észre a tolvajokat. Így aztán valahogy mindig máshol voltak, mint ahol a lopósok lopakodtak... Vagy legalábbis másfelé néztek. Ha mégsem tudták titokban tartani, hogy tudják, mi folyik, elkezdték üldözni a betolakodót, de csak akkor, amikor az már tele batyuval tartott hazafelé. És persze mindig szem elől tévesztették.

Nos, kérem tisztelettel, sokat összelopkodott a szegény nép, és – lévén, hogy azokban az években éhínség is tombolt – rengeteg krumpli talált így gazdára. Bizonyíték persze nem maradt utánuk, hiszen senki sem akart „szerencsét próbálni...“ De az EMBERT ez a „kár“ alig érintette, hiszen már a következő évben sok vetőmagot adott el. „Jut is, marad is“ – mondja a magyar...

              Vajon ma hogy is van ez?!

Nem tudom a fenti történetet hitelt érdemlően bizonyítani, rábízom hát a kedves olvasóra, hogy utána jár-e, vagy megelégszik a tanulsággal – ha ugyan van neki... Én hiszem, hogy így – vagy hasonlóan – történtek a dolgok, mert egy előttem hiteles szavú embertől hallottam fiatal koromban.

              Az apámtól. – Aki minden bizonnyal szintén hitelt érdemlő valakitől hallotta... :)

2018. szeptember 12.

Nekem nyolc...

Rejtvényt írva jó a kedvem,

ha megfejted, úgy érsz tetten.

Ha nem teszed, az se számít,

úgy legalább el nem ámít.

Mert a nyolcas, hogyha fekszik,

végtelenbe megnövekszik.

De mint cövek, akként áll itt,

így nekem nyolc, hogy mit állít.

2018. március 7.

Szilvórium

A szilvának igaz leve,
még ha hideg is, van heve.
Ősapáink hőskorában
első volt a lék sorában.

Ha pitymallott, telt a pohár,
s hogy ne legyen torkuk kopár,
hát lehúztak egyet kettőt,
úgy járták be a nagy erdőt.

Hogy is készült? Mint lett heve?
Árulkodik róla neve.
E szóról, hogy szilvórium,
nem dönthet konzisztórium.

Gyűjtsd a szilvát nagy hordóba,
Ne lyukasba, csak a jóba!
Tíz napig, ha kevergeted,
illatozva enged levet.

Ennyi idő elég neki,
az erejét kifecsegi.
Ekkorra már alkalmas ő,
a rézüstben zubogva fő.

A párája spirálba' jár,
lecsapódik hideg falán.
Az így kapott alszesz megint
ismétlődik, recept szerint.

A lepárolt, erős nedűt
hígítják, hogy adjon derűt.
Máskülönben kínok kínját
állnád ki, ha csak úgy innád.

Amint látod, szilvából van,
szilvalé az, miről szóltam.
Így készül ez, nem a gyárban...
Vagy ha mégis, akkor gáz van!

Megehetnéd a sok szilvát,
gyorsítva e kis mágiát...
Akkor szegény szilvórium
nem lenne más: fingórium.

2017. október 3.