Őrület

Milyen az ember? 7.

Az ember, aki segítségre szorult – az idézőjelek világában

 

 

              Volt egy ember, aki igazából embernek sem tartotta magát. Annyi bajt, értetlenséget, rengeteg negatívumot tapasztalt a saját életében, hogy jobban szerette volna, ha meg sem születik.

 

Az persze igaz, hogy a hibáira mások mutattak rá, de valahogy nem tudta korrigálni. Hogy némi kompenzációt teremtsen, hát igyekezett olyan „önkritikát“ gyakorolni, amit már mindenki unt. Úgy gondolták, hogy „csak“ dicséretet akar kicsikarni.

 

Mikor aztán valaki „segített rajta“, akkor olyan „vállalkozásba“ kezdett, ami még inkább kihozta negatívumait. Kihez fordulhatott volna segítségért, mint a „jótevőjéhez“?

 

Meg is történt a „nagy beszélgetés“. Nem egyszer, nem is kétszer. Olyannyira sokszor, hogy főhősünk már függővé vált. El sem tudta képzelni mástól a „segítséget“, mint a „jótevőjétől“.

 

              Aztán egyszer „felébredt“. Elhatározta, hogy megváltozik, mert „felismerte“ jótevőjében „önmagát“. Már rég észrevette, de magának sem igen merte bevallani, hogy így „vak vezet világtalant“. Ettől kezdve kerülte a közvetlen kapcsolatot vele, bár néha meglátogatta, nehogy az „véletlenül“ észrevegye az „ébredését“. Igaz, hogy ettől még nem gyógyult meg, de legalább a lelkiismerete „megtisztult“: „Nem ránt magával senkit, ha a mélybe zuhan“.

 

Néhány hónap múlva aztán azt tapasztalta, hogy igazából nem is hiányzik a „jótevőjének“. Nem keresi, hogy további „jó tanáccsal“ lássa el. El van magában, „mint a befőtt“. Valahogy mindig talál magának újabb „kuncsaftot“, akit „pátyolgathat“.

 

              Magabiztosan mozog a bolygón, „megtalálta élőhelyét“. Semmi hibája nincs – meg barátja se. A „tartósító“ szentbeszédek, amit másoknak tartott, úgy kikupálták, hogy a betegség látszata sem ér el hozzá.

 

Csak "mások rosszindulatú pletykái" rombolják a „kerítését“.

 

 

2018. október 4.

Milyen az ember? 6.

 

 

              A sorozat 5. részében jeleztem, hogy tudok tanári túlkapásokról, jogtalan tettlegességről, igazságtalanságról. Engem is felháborítanak az ilyen dolgok, de vajon megvizsgálta-e valaki a hátterét ennek? Két dolgot említenék meg, amiből az egyiket már érintettem az előző részek valamelyikében.

 

              1., Vajon az alacsony ponthatárok következtében bekerült hallgatókból milyen tudású pedagógus kerül ki az egyetemről?

 

              2., Akár kezdő, akár már évek óta a pályán mozgó tanárról van szó, vajon milyen idegrendszerre van szüksége egy pedagógusnak, hogy a már otthon sem nevelt gyerekek elfogadhatatlan viselkedését mosolyogva, vidáman eltűrje, és jó hangulatban, legjobb tudása szerint tanítson, neveljen?

 

Nem válaszolom meg, inkább kiegészítem a kérdést: ha még ehhez az áldatlan állapothoz hozzágondoljuk a rossz törvényből adódó tehetetlenség érzését, és az előző pontban említett képzetlenséget, ugyan mit várhatunk?

 

Még teszek hozzá! A helyzet már évtizedek óta sújtja az országot, – sőt, a világot! – tehát a mostani pedagógusok már a „neveletlen“ generációból kerültek ki, így nekik maguknak sincs (nem is lehet) fogalmuk a gyereknevelésről. – TISZTELET A KIVÉTELEKNEK!

 

              Felteszem a – talán megválaszolhatatlan – kérdést: Mit várhatunk? És mit vár a tisztelt bíróság, amikor ítélkezni kell? Milyen alapon, milyen lelkiismerettel és mit fog ítélni? És bárhogy is nézzük, mi magunk is bírók vagyunk, amikor ítélkezünk felettük, pedig nincs jogalapunk. Mert számon kérhetünk-e valamit, amit soha nem is volt tanítottunk?

 

Természetesen lehet – egy bizonyos szinten. Mert minden emberben meg kell(ene) lennie már születésnél fogva is egy alap intelligenciának. Ha csak ki nem nevelődik belőle az évek során... De akkor most ki hibáztathat kit?

 

Félreértések elkerülése végett közlöm, hogy nem a vétkes tanárok mellett kampányolok! Kizárólag a gondolkodásunkat szeretném mélyebb barázdába terelni. Ennek bizonyítására egy egészen szolid példát hozok fel, – mert nem az idegeket akarom borzolni, (arra ott vannak a hírek,) hanem a figyelmet felhívni arra az elfelejtett tényre, hogy egy pedagógus csak akkor várhat el tiszteletet a tanulóitól, ha maga is tiszteli őket. Íme:

 

           X tanár a lányom osztályába rendszeresen a következő szavak kíséretében lépett be: „Na, mi van, ti büdöslábúak?“ És minő véletlen, más osztály tanulóinak szülei szintén így emlékeznek vissza... Nem tudom, végül sikerült-e „megnevelni“, nem is érdekes. Ez csak egy példa arra, hogy milyen pedagógusokat állít pályára egy olyan apparátus, amely „bárkit beenged“ a padjaiba.

 

Ettől persze még lehetne rend és békesség, ha az ember képes volna EMBER maradni akkor is, ha az iskolákban nem tanítják erre. De úgy látszik, nem képes. Éppen ezért teszem fel újra a kérdést:

 

Milyen az ember? És milyen lesz, ha ez így folytatódik?

 

 

2018. szeptember 24.

Milyen az ember? 5.

 

 

              Újabb élménnyel „gazdagodtam“ tegnap. Azt gondolom, jobb lenne, ha ezzel szegényebb maradtam volna...

 

Az iskola, pedagógus, gyerek viszonylatában úgy tűnik, kibékíthetetlen ellentét feszül. Hogy ne mondjam: elszakíthatatlan köteleket feszítettek ki „valakik“. És bizony, talán a „valakik“ mi magunk vagyunk.

 

Elmondom az álláspontomat, még ha megköveznek is érte! S majd utána rátérek az ellentétek lefestésére.

 

           Amikor még általános iskolás voltam, a jelenlegi osztály létszámok 3-4-szerese volt jellemző az iskolánkban. Valami úton-módon mégis volt rend és fegyelem. „Persze! Mert a tanárok verték a gyerekeket!“ – ordíthat mos fel valaki a „túloldalon“. De biztosíthatok mindenkit, hogy ez nem igaz. Kaptam körmöst, pacsit mogyoróvesszővel, kaptam kokszit és pofont nem egyszer, nem is kétszer. Mégis nyugodt lelkiismerettel kijelentem, hogy: nem, nem verték a tanárok a tanulókat!

 

Neveltek minket! És ez nagy különbség. Minden embernek meg kell(ene) tanulnia még gyermekkorban, hogy mindennek következménye van! És én ezektől a következményektől lettem becsületes, békeszerető, emberséges, – és kitartó az elveim mellett. És a mai napig hálás vagyok azon tanároknak, nevelőknek, akiktől ezeket az – akkor fájdalmas, de mára hasznosnak bizonyult – „eszközöket“ kaptam a nyakamba – vagy inkább ahová járt.

 

A szüleim kevésszer tudtak róla, mert nem mertem elmondani. Ugyanis ha tudomást szereztek volna róla, akkor otthon a többszöröse várt volna rám atyám keze által. Mert ők tudták, hogy nincsenek véletlen pofonok! Mindennek oka van!

 

           Történt tehát tegnap, hogy egy baráti társaságba hívtak meg, és ott sok egyéb mellett szóba került ez a dolog is. Az egyik hölgy panaszolta, hogy a „gyereke“ (szándékosan nem írom meg a nemét!) kapott egy pofont a tanárától. Miután otthon elmondta, az anyuka bement az iskolába reklamálni, de a tanár letagadta. A tanári kar pedig a tanárt támogatta, holott – mint később kiderült – nem látták az esetet.

 

Na már most, ez az anyuka úgy nyilatkozott előttünk, hogy nem azt kifogásolja. hogy a gyereke pofont kapott, hanem hogy nem állt elé a tanár, hogy „nézze, anyuka, a gyermeke úgy viselkedett, ahogy nem kellett volna, és nem bírtam már cérnával. Bocsásson meg...“ Hanem ehelyett tagadott, és azt állította, hogy csak kitalálta.

 

           Részemről itt véget is érhetett volna a dolog, mert úgy éreztem, hogy nagy vonalakban olyan beállítottságú, mint én, azzal a különbséggel, hogy én ha bementem volna, nem arra lettem volna kíváncsi, hogy a pofon tényleg elcsattant-e, hanem arra, hogy mit követett el a gyerekem... Igen ám, de miközben épp távozásra készültem, hiszen ilyen éles helyzetekben ideológiával előrukkolni nem szerencsés, megszólalt egy másik anyuka:

 

„Na, ha az én gyerekemmel tettek volna ilyet, (azaz bántalmazták volna bármiért is) én kikapartam volna a szemüket!“ (És még néhány lehetőséget felsorolt...)

 

           Miután jómagam fentebb már színt vallottam, azt hiszem, nem szükséges kifejtenem a véleményemet erről a kifakadásról. (Mint ahogy a helyszínen is csendben maradtam.) E helyett inkább elmondok egy történetet, ami még a múlt század elején történt meg, és a nagyapám hagyományozta apámra, Ő pedig rám:

 

           A falujában, a dolgait intézve sétált az utcán, és látta, hogy egy (akkor) közismert bácsi ül az ágon, és a törzs mellett fűrészeli. Tudván, hogy ebből még akár nagy baj is lehet, megállt, és felszólt neki:

 

           – Le fog esni, kedves bátyám!

           – Tudom, fiam! Úgy is akarom! – hangzott a nem éppen bölcs válasz.

 

Nagyapám megütközött egy pillanatra, de mivel tisztelte az időseket, nem vitatkozott, csak még lassabban ment tovább, hogy kéznél legyen, ha megesik a baj – ami nem is váratott magára túl soká. A jajkiáltásokra visszaszaladt, és érdeklődött a hogyléte felől. Szerencsére nem esett baja, csak egy kissé megütötte magát.

 

           – De hát mondtam magának, hogy le fog esni! – dorgálta szelíden a bácsikát, és felsegítette.

           – Tudom, fiam, de én azt hittem, hogy csak a gally fog leesni...

 

           Drága olvasóm, aki a másik oldalon állsz! Sosem jutott még eszedbe, hogy ha magad alatt vágod a fát, akkor előbb-utóbb leesel, és akár össze is törheted magad?

 

 

(Kiegészítésként el kell mondanom, hogy igen, tudok tanári túlkapásokról! Nem az olyan esetekről írtam. Épp ezért szükséges a pontos és igazságos kivizsgálása az ilyen ügyeknek!!! Ami pedig a „...nincs joga hozzányúlni a más gyerekéhez...“ részt illeti, már most elmondom, hogy a rossz törvényeken csak úgy lehet segíteni, hogy kijavítják. Ha meg nem, hát lásd a fenti „ágas“ példát, ami bizony valóban megtörtént.)

 

 

2018. szeptember 22.

Milyen az ember? 4.

 

 

              Van egy bizonyos alap intelligencia, némi kis tartás az emberi viselkedésben, amit minden normális, jó érzésű ember betart. Persze lehet, hogy ez csak amolyan rémálom a részemről, mert mostanában még a „művelt“ embereknél is ritkán tapasztalom.

 

Eme sorozat 3. részében szót ejtettem a „gyerekek“ viselkedéséről, és akkor megemlítettem, hogy a pedagógusokra is visszatérek. Hát most eljött az ideje, mert olyan dolgokat tapasztaltam meg, amiknek nem szabad véka alatt maradniuk. Bár többes számot alkalmaztam, most mégis csak egy példát ragadok ki, a legfrissebbet.

 

              Az unokám az első osztályt kitűnő eredménnyel, osztályelsőként fejezte be. Nem tagadom, hogy büszke vagyok rá, de nem erről szól a történet. Inkább arról, hogy most, a második osztályban más tanítónő vette át a matematika oktatását, és a gyermekek panaszkodnak, hogy nem értik úgy, mint az előző pedagógus magyarázatát.

 

Az unokám sem. Sőt, arról számolt be, hogy a fent említett hölgy az egyik gyerek „nem értem“ panaszára a következőképpen reagált. Félig elfordulva, mérgesen, majdnem csak magában motyogva, mégis jól érthetően ezt mondta: „Mi a f.szt nem lehet ezen érteni?“ Az unokámon kívül még legalább hárman jelezték, hogy hallották, értették, amit mondott. Szegénykém itthon először nem merte kimondani az ominózus szót, amiről már ő is tudja, hogy illetlenség – különösen társaságban, pláne gyerekek előtt! Végül a lányom rábeszélte, mert pontosan akarta tudni, miről is van szó.

 

Mivel nem ez az egyetlen panasz a nevezett(len) hölgy ellen, természetesen a lányom nem hagyta annyiban a dolgot, hanem bement az osztályfőnökhöz és elmondta az esetet. Az is szörnyülködött, és ígéretet tett az orvoslásra. Majd meglátjuk, milyen eredmény születik. (Eddig még semmi.)

 

              Nos, kérem szépen, elgondolkodtam, hogy hogyan is van ez... Egyetem, tanárképző... Felvételi és felvételi ponthatárok... Mivel friss még a dolog, és más teendőm is van, nem néztem utána ezeknek, de kb. 10 évvel ezelőtt a nejemmel már mérgelődtünk rajta, hogy miért olyan alacsony pontszámmal lehet bejutni épp ezekbe az iskolákba? Szándékos? Aki másra nem jó, az menjen tanárnak, tanítónak?! Valóban igaz az „összeesküvés elmélet“, miszerint teljesen el kell butítani a magyart? És ezzel összhangban már gyerekkorban tönkre kell tenni, meg kell semmisíteni az idegrendszert a magas óraszámokkal és követelményekkel, miközben az oktatás színvonala lassan a nulla alá csökken? Elgondolkodtató...

 

Tisztelem a pedagógus pályát, tisztelem a pedagógusokat, akik méltók rá! Nem veszek mindenkit egy kalap alá. Mégis fel kell tennem a nagyon aktuális kérdést:

 

              Milyen országban, milyen világban élünk? Summa summárum:

 

Milyen az ember???!!!

 

 

2018. szeptember 19.

Milyen az ember? 3.

 

 

              Állategészségőri pályafutásom során volt alkalmam megismerni a sertések viselkedését. Véleményem szerint utálatos egy jószág, bármilyen finom kolbász és szalámi készül is belőle. De ezt a véleményemet nem a tisztátalansága érlelte meg bennem, hanem a viselkedése.

 

Ha van köztük egy jószág, amely valami okból nem szimpatikus az egyiknek, az nekiáll harapdálni, üldözni azt. És itt jön az utálat: a többi ezt látva nem hogy megvédené, hanem csatlakoznak az izgága alakhoz, és segítenek neki. Addig üldözik, harapdálják azt az egyet, míg ki nem készítik. Vagy a sebeibe, vagy a túlfáradásba pusztul bele, mert nem bírja a szíve.

 

              Sokat mérgelődtem ezen, és persze a gondozókat is foglalkoztatta, hiszen a fizetésük bánta az ilyen elhullásokat. A sok gondolkodás közepette eszembe jutott a saját gyerekkorom...

 

Talán én is ilyen disznó vagyok? – kérdezhetnék, és talán nem is volna értelme tagadni, hiszen elég sok disznóságot megengedtem magamnak életemben, amit ma már bánok, de nem erről van szó. Inkább arról, hogy sokat szenvedtem jómagam is a kiközösítés átkától. Ha valamelyik gyerek elkezdett bántani – akár szóban, akár tettlegesen – mindig akadt segítő. Na persze nem nekem, hanem a piszkálódónak. Ha mást nem, hát röhögést zúdítottak rám. De persze ettől sokszor kaptam többet is.

 

Később, a kollégiumba bekerülve egy picit csendesedett a dolog, de azért továbbra is fennállt ez a helyzet. Aztán a munkába állás után még kevesebb lett az ellenségem, de annál vadabb támadások értek. Nem panaszképpen mondtam én ezt most itt el, csupán azért, mert foglalkoztat még mindig a dolog:

 

              Ugyan, kérem szépen, mondja már meg valaki, van egyáltalán különbség az ember és a disznó között???!!! S ha van, akkor az micsoda?

 

Unokám lévén, betekintést nyertem az óvoda, és az iskola mai életébe is. Arról győződtem meg, hogy – ha lehet még fokozni – ma még rosszabb a helyzet. Hiszen kivették a pedagógusok kezéből az összes nevelő eszközt. Oda jutottunk, hogy a tanuló megverheti a tanárt, az pedig nem védheti meg magát!* Milyen emberek fognak kikerülni így az iskolapadokból? Milyen katonát lehet egy neveletlen, engedetlen emberből faragni? Vagy épp ez a cél? A nemzetek ne tudják magukat megvédeni, hanem emésszék fel egymást belülről? Mikor ébredünk már fel?

 

Előbb vagy utóbb döntenünk kell:

 

              Emberi társadalom vagy disznócsürhe akarunk lenni?!

 

 

2018. szeptember 13.

 

 

* A pedagógusok egyre gyakrabban előforduló hibáiról - mert bizony olyan is van! - talán majd egy másik írásomban olvashatnak.