A híd

A híd

 

 

              Nagy baj, ha már a fogak nem látják el tisztességgel a feladatukat, és pótlásra szorul az ember gyereke. Sajnos nálam is beköszöntött a második gyerekkor, amikor - nem még, hanem - már csak kevés fog lakik a folyton rágcsákért kuncsorgó, valódi evésre így alkalmatlan lepénylesőmben.

 

Elgondolkodtam. A hiány pótlására, átfedésére hidat javasoltak. Először irtóztam tőle, aztán egyre inkább megbarátkoztam a gondolattal, hiszen amennyi nyugdíjam van, úgyis hamarosan a híd alá kényszerülök. Mégiscsak könnyebb az embernek, ha van egy saját hídja, nem igaz?

 

Igen ám, de mi lesz, ha az a helyzet áll elő, ami egy fiatalkori – nem éppen szalonképes – viccben történt? Kérlek, kedves olvasóm, ha éppen étkezel, sürgősen hagyd abba vagy az olvasást, vagy az evést! Később még megköszönöd nekem ezt a figyelmeztetést...

 

              A viccbeli embernek erős szájszaga volt, mindenki kerülte, de egy alkalommal valaki úgy mellészorult, hogy nem tudott elmenekülni. Egy ideig tűrte, hogy a rekeszizma időről időre megfeszüljön, mozgásra kényszerítve ezzel a gyomrát, de végül tapintatot erőltetve magára, „finoman“ megkérdezte a szóban forgó urat, ugyan árulja már el az illatozása titkát. Az restelkedve, irulva-pirulva elmondta, hogy a nem régen elkészült fogpótló hídja egy kissé elemelkedik az ínyétől, magának tartva meg így egy részét az emésztésre szánt kajának, és így annak tudható be eme nem kifejezetten étvágygerjesztő aroma.

 

Barátunk elgondolkodott, de valamit nem értett. Végül megvilágosodva tette fel a kérdést:

 

              – Szóval magának hidat tettek a szájába?

              – Igen... – válaszolta amaz gyanakodva.

              – És tessék mondani, nem sz..t valaki a híd alá véletlenül?

 

Nos, azt hiszem, nem ok nélkül tartok akár a híd alá kerüléstől, akár a híd számba kerülésétől. Ha valaki tudna megnyugtató választ adni aggodalmamra, szívesen venném és szép szavakkal megköszönném! :)

 

2018. április 21.