oregSam blogja

Fekszem kartonpapír
matracon,
rongyokba csavart
magányom
keres valami biztosat, mit
megragadhat,
és tétova, suta
vágyaim kódjait
felülírva enged
belépni egy új csodába.
Minden hiába,
nem a múlt, a jelen lett gyáva.
Hidegtől véresre
repedezett ajkam,
mint kutyának sebét
gyógyítja keserű nyál,
és ha fáj, a száj már
jajgatni képtelen.
Némán fekszem
liftaknák tövében
nincs semmim, csak a kín
és a szégyenem.
Ne adj alamizsnát,
reményt adj, nyújts kezet
a tied sima, jó meleg,
most erre vágyom,
és feküdni végre ágyon
mint régen,
tudni barátot, munkát,
kabátot meleget
hinni újra,
hogy egyszer
ami voltam az leszek.
Hideg az éjjel,
rugdosó lábak elkerülnek,
csendesülnek vágyaim,
a reggel érzem távol,
engedj kitörni Istenem,
a nincstelen,
hontalan világból.

Apróka nehezen viselte el, ha nem foglalkoztak vele. Mióta megmutatta, hogy segítség nélkül is képes átballagni a szoba egyik sarkából a másikra, azóta, mintha elhanyagolnák. Anya a konyhában valami finom illatok közt jön, megy, szép piros edényekben kavargat valamit a „zsizsán” és csak azt hajtogatja:- Menj most Apához Kicsim, nem érek rá! Apa ül a zümmögő valami előtt, ujjaival pötyögteti a sok gombot. Aprókának ezt sem lehet utánozni, Apa arrébb tolja a kis kezét és rászól:- Játsszál szépen, most nem érek rá!
Apróka nagyapa szobájához tipeg, kis öklével dörömböl az ajtón. Papó, Papó kiabálja türelmetlenül. Nyílik az ajtó, nagyapa nyújtja felé a kezét.
-Gyere picinyem, mesélek valami szépet neked.
Ölébe veszi Aprókát. Apróka hozzábújik, buksi kis fejét Papó mellére hajtja. És nagyapa mesélni kezd. Gyönyörű magas hegyekről, hatalmas fákról, riadt őzikékről, szúrós tüskéjű sündisznóról. Mesél egy magányos fehér galambról, amely fáradhatatlanul röpköd a világon és amerre jár az emberek szemébe örömkönny szökik, boldogságtól sugárzó arccal ölelik meg elveszettnek hitt szeretteiket, nyomában a fák rügyei kipattannak, ezernyi virág pompázik a réteken és kacagó gyerekek lepik el a játszótereket. Mesél nagyapó és Apróka úgy érzi, mintha a fehér galamb, most éppen itt járna Papó szobájában. Lehunyja kis szemét, befúrja fejét Papó puha kabátkájába és csendesen szuszogva elalszik. Nagyapa gyengéden ringatja.
-Aludj picim, aludj csak békében. Kísérje egész életedet az én fehér galambom.

Láttam ahogy a füstkarikák

áttekeregtek  a kezén

és a kiduzzadt erek

ki akartak pattanni

kérges lovaik nyergéből.

Hajába fonta parti fecskék

fészekrakó nyálát és

hogy ne vegyem észre,

háttal fordult önmagának.

Minden reggel elindult 

felszedni az eldobált

csikkeket, papír zsebkendőt.

Nem szidott senkit,

hiszen így újra elhihette:

szükség van rá.

Kifordított sündisznó bőrben

a tüskék befelé szúrnak.

Kétségbeesve támasztottam a híd korlátját. Hányingerem volt, remegtem. A Duna csendesen morajlott, a fekete sötét víz csobogva kerülte ki a híd pilléreit. Hajnal volt. Néha egy-egy autó haladt át a hídon. A játékterem bezárt, a gépek elnyelték az egész havi fizetésemet. Elúszott, mint korhadt fadarab a Dunán.

Tedd meg, biztattam magamat! Csak egy lépés, elrugaszkodsz és minden megoldódik. Repülés, csobbanás és te is beolvadsz a sötétbe. Kétségbeesve támasztottam a híd korlátját.

Valaki megfogta a vállam. Egy öreg nénike állt mellettem. A semmiből került elő. Szakasztott olyan volt mint a dédmamám, kicsi, törékeny, piros mosolygó orcával. Vállán a térdig érő gyapjúkendő. Levette, a hátamra terítette.

-Fiam, te nagyon fázol, remegsz.

Óvatosan megfordultam. Barna mosolygó szemét rám emelte. Legalább két fejjel alacsonyabb volt nálam, de nekem úgy tűnt, mintha a négy szemgolyó most egy síkot alkotna. Apró ráncos kezeivel a kötényébe nyúlt, és csörögve előhúzott egy szem savanyú cukorkát. Drága dédmamám dugdosta így apró zacskóba nekem a cukrot gyerekkoromban. Felém nyújtotta.

-Tessék, edd meg, neked hoztam!

-Nem, köszönöm, én már nem szeretem a cukrot-próbáltam visszautasítani, de ő hajthatatlan volt.

-Edd csak meg, ez nem akármilyen cukorka. Nagyon messziről hoztam, neked, mert szükséged van rá.

Nem akartam megsérteni, elfogadtam és óvatosan a számba tettem. Érdekes íze volt. Édes, savanyú, ezernyi gyümölcs aromájú és valami nyugtató. Behunytam a szemem, lassan forgattam a fogaim között, nehogy egyetlen grammja is kárba vesszen. Mikor a cukorka utolsó darabja is elolvadt, kinyitottam a szemem. A kedves öreg nénit már sehol sem láttam. Csak a meleg gyapjú kendő maradt belőle, amit a vállamon felejtett.

Haza indultam. Az eljátszott fizetésem utáni botrányok lassan elcsitultak. Belevetettem magam a munkába. Lassan rendeződött az életem. Soha többet nem mentem még a játékterem közelébe sem. A gyapjúkendőt azóta is őrzöm, hátha egyszer én is ráteríthetem valaki didergő vállára.

Kavicsaim csobbannak,
folyó vagyok,
ágaim reccsennek,
fa is vagyok,
szikla is, ha kell
lenni keménynek,
leszek szó, vagy
mondat,
akár pont is,
ha arra kérnek,
beszédnek hang,
csendnek szünet,
leszek a láng,
vagy oltok tüzet,
érzés a fáj-nak,
érkező, ha várnak,
távozó is, ha az évek,
kérészként folyómba
keresnek nyugtató
menedéket.