Önellátás

Demzsi•  2020. szeptember 29. 15:51

Önellátás (3. rész)

Önellátás (3. rész)

 

- fél évvel az utolsó rész történései után –

 

            Fényesen sütött a nap a Larson Park fölött. Tikkasztó hőség volt, aki csak kimozdult a lakásból, perceken belül a fejét fogta és kereste a hűvös árnyékos helyeket.

 

            Immáron fél éve, hogy beszálltam a bizniszbe és kezembe vettem a saját életem irányítását. Sok minden történt azóta. Magamra öltöttem a sárga kendőt, immáron a Larson Park Gangsters köreibe tartozom. Ők lettek a családom mindenekelőtt. Nekik köszönhetek mindent, amit csak elértem és kész vagyok értük a tűzbe menni. Ha éppen nem terítek, a tagokkal lógunk és pengetjük unalmas óráinkat. Ami az iskolát illeti… nem igazán járok már be. De szerintem ez teljesen érthető. Mióta a saját magam ura vagyok és pénzt keresek, semmi értelme, hogy ott koptassam a drága időmet. Persze anyának nem mondom a dolgot. Ki is akadna és én húznám a rövidebbet. Pont ezért néha-néha még be kell mennem. De már csak pár hét van a nyáriszünetig, aztán utána ezt a problémát jegelem majd egy ideig.

*

Unottan fekszem az ágyamon. Fogalmam sincs mit kezdjek magammal, tehetetlenségemben a plafont bámulom. Agyalok, milyen tennivalók várnak rám a jövő héten, a munkán jár az agyam, mikor a telefonom megcsörren. Felpattanok, karom nyúl a telefonért. A legjobb spanom, Marcus az. Telefonon keres.

- Csá Haver! Mondd csak mi az? – vettem fel a telefont.
- Csövi! Nem jössz ki? A srácokkal kocsikázunk egyet a környéken, jöhetnél te is! – szólalt meg Marcus a vonal másik végén.
- Hát miért ne? Hol és hánykor? – tettem fel kérdésemet.
- Öhm... 5 perc és a házatok előtt. Na szevasz!

Felkeltem hát az ágyból, felkaptam valami rendes ruhát, a sárga kendőmet a nadrágom farzsebébe helyeztem. Készen álltam, már csak egy dolog hiányzott: a fegyverem. Itthon alaposan el kellett rejtenem, hogy még véletlenül se találjon rá senki. Akkor kiderült volna minden, nekem pedig lőttek. Behajtottam az ajtót, majd az íróasztalom mellé léptem. Letérdeltem, majd tapogatni kezdtem a padlót. Egyszerű hajópadló volt, semmi extra. Ez volt az én szerencsém. Volt egy pont, ahol egy kicsit meg volt lazulva, és fel lehetett szedni. Ott tartottam a fegyveremet. Megkerestem hát a pontot, majd halkan felfeszítettem azt. Benyúltam, előszedtem a fegyvert, majd derekamnál elrejtettem azt. Visszafektettem a hibás padlórészt a helyére és útra indultam. Kifelé menet elköszöntem anyától és a tesóimtól, majd a ház előtt várakoztam.

*

Nem kellett sokat várni. Hamarosan egy rossz szakadt Ford állt meg a házunk előtt, benne három taggal. A kocsiból üvöltött az oldschool hip-hop, a srácok pedig szétfolyva ültek az ülésekben. Odaléptem hát a bal hátsó ajtóhoz, kinyitottam és behuppantam. Mindenki felém fordult és kezet nyújtott nekem. Lepacsiztam mindenkivel, végig mértem mindenkit, aki az autóban ült. Valamilyen formában mindenki a helyi bandát képviselte. Sárga póló, cipő sapka… És a kendő. Mindenkin ott volt a kendő. A volánnál Ricky ült. Ő volt a legidősebb mindannyiunk közül, már húsz fölött járt. Csíptem nagyon, őszinte ember volt, aki mindig megmondta a frankót. Rajta és a kapcsolatain keresztül jutottunk hozzá a fegyvereink túlnyomó részéhez. Velünk nem osztja meg a részleteket, csupán Big T – vel. De nincsen ezzel semmi baj, sőt jobb is, ha nem tudjuk honnan van. Ha esetleg valami baj lenne… Az anyósülésen nem más ült, mint Marcus. Őt nem kell bemutatnom. A legjobb barátom, aki megnyitotta nekem a kapukat a jelenlegi életemhez. Végül, de nem utolsó sorban pedig Anthony. Rendes kissrác, de nagyon fiatal még. Csak 14 éves. A hetekben kezdett el járkálni velünk a környéken, idő kérdése és ő is kint fog majd állni, hogy terítse a cuccot. Vagy már teríti is… Fogalmam sincs.

- Na mi a helyzet, merre megyünk? – tettem fel a kérdést.

A kocsi elindult, én pedig a választ vártam.

- Az ötödik utca sarkához megyünk. A játszótér mellé. Kint van mindenki szinte, húst sütögetnek. – válaszolt Ricky.
- Jaja, elméletileg hatalmas buli van, kint van minden span, meg tele a hely picsákkal. Hatalmas hiba lenne kihagyni! – fordult hátra Marcus vigyorogva.
- Király, akkor menjünk!

Az út során semmi érdekeset nem láttam. Egy ideje máshogy látom már a környéket. Megtanultam egy gengszter szemével szemlélni mindent. Megismerem az őröket, akik ügyelnek a rendre. Legtöbbjük kisgyerek még, akiket kiállítanak az utcák sarkára, figyelni minden rendben van-e. Ha valami szokatlan történik, vagy razzia jön, akkor megtanult dallamok alapján kezdenek el fütyülni, ezzel jelezve az idősebbeknek. Szinte minden második sarokra jutott egy kisgyerek. Egy idősek Anthonyval. Nem is gondolná az ember, milyen precíz és komoly dolog ez. A kábszisokat is megismerem már mérföldekről. Ott vannak mindenhol. Fekszenek a padokon, a földön, a fűben a sárban… Mindenhol. A környék részévé váltak, szinte már beleolvadnak a környezetbe.

- Na megjöttünk Srácok, készüljetek! – törte meg Ricky gondolataim menetét.

Nem tévedett. Az utca végéből hangosan szólt a zene, sülő húsok illata árasztotta el az utasteret. Összefutott a nyál a számban. Egész nap semmit nem ettem, ideje volt már, hogy magamhoz vegyek valami kajeszt. Leparkoltunk hát az út mentén, kiszálltunk és elindultunk a nagy tömeg felé. Táncoló, beszélgető csoportok mindenhol, a háttérben szól a zene. Nagyon élveztem a helyzetet. Nem volt más hátra, elkezdtünk lekezelgetni az összegyűltekkel. Valahol mindenkin ott volt a sárga kendő. Mind egy családba tartoztunk, mindenki ismert mindenkit. Miután az utolsó emberrel is kezet fogtam, tekintetem a húsokra fordítottam. Az egyik srác hatalmas spatulával a kezében álldogált és forgatta a finomabbnál finomabb bucikat. Elindultam hát felé.

- Mi újság Haver, mit sütögetsz? – tettem fel a kérdést.
- Szeva! Ez marha. Steak lesz belőle, látod? – mutatta nekem.
- Nagyon jól néz ki. Vehetek egyet vagy, hogy van ez?
- Ja persze, vegyél nyugodtan. – biccentett és mutatott a húsokra.

Elégedetten vettem el a két legnagyobb darab húst és szedtem mellé steak burgonyát.
A nap hátralévő részében már csak kint buliztunk, iszogattunk. Gyorsan elment az idő, azon kaptuk magunkat, már hajnal van. Nekem pedig lassan indulni kellett, mert másnap be kellett mennem iskolába. Múlt héten három napot hiányoztam, szóval úgy voltam vele, most be kell menni. Elköszöntem hát mindenkitől és elindultam hazafelé az éjszakában.

*

Az ébresztő reggeli csörömpölése szinte azonnal felvert. Fájt nagyon a fejem, másnapos voltam. Legszívesebben aludtam volna tovább, de tudtam, hogy ma nem maradhatok itthon. Összeszedtem hát magam, felvettem a táskámat majd elindultam. Reggel szerencsére nem volt olyan meleg, mint napközben. A környék is csendes volt még, csak diákok járták az utcákat. Az iskolában természetesen semmi érdekes nem történt, szenvedés volt az egész nap. Mégis sokkal jobb lett volna, ha még a mai nap otthon maradok. Az egyik osztálytársamnak eltűnt a telefonja és meggyőződése volt, hogy ellopták. Akkora balhét csapott, hogy még a végén a rendőrök is kijöttek. Minden osztályban átkutatták az emberek táskáit, akik valamilyen szinten érintkeztek a kölyökkel. Közvetetten vagy közvetlenül. Természetesen mi is ezek között az emberek között voltunk. Már csengettek utolsó óráról és én kaptam volna fel a cuccomat, hogy siessek kifelé az iskolából. Semmi kedvem nem volt itt húzni az időmet, olyan dolgok miatt, amiket el se követtem. Ám mondhatni, ez nem igazán sikerült. Mielőtt kijuthattunk volna a teremből két járőr lépett be a terembe. Mindenkit leültettek és elmondták, hogy mindenkinek át fogják kutatni a táskáját. Ha nem loptuk el a telefont, nincsen mitől tartani. Viszonylag jó tempóban haladtunk, én következtem.

- Kérlek nyisd ki a táskádat, átnézzük és ha minden rendben mehetsz is dolgodra! – szólított meg az egyik járőr.

Úgy tettem ahogyan kérte. Kihúztam a cipzárt és felpakoltam a táskát az asztalra. A rendőr pakolászni kezdett benne, majd furcsa arcot vágott és elkezdett kipakolni mindent. Nem igazán értettem miért, de nyugtalanság lett rajtam úrrá. Ahogy pakolt, egy pár zoknit húzott elő a táskámból. Tapogatni kezdte, szemmel láthatóan nem akarta magát túltenni a pár zoknimon. Elkezdte szétbontani őket, mire engem, mint hideg zuhany vert fel a felismerés. De már késő volt. Nem tudtam mit tenni. A zokniból, mint esőcseppek peregtek ki a kicsi ampullák, benne a fehér kristályos anyaggal – crackel. Elvörösödtem, megszólalni nem tudtam:

- Az – az nem az enyém. – kezdtem el mégis védekezni.
- Nem? Hát akkor kié? Hogy került ez ide? – kérdezett vissza azonnal a járőr.
- Fogalmam sincs. Valaki belecsempészte a táskámba.
Az őr biccentett, majd hátranézett kollegájára és odaszólt neki:

- Szólj be a központba, ha telefont nem is találtunk még, valami mást igen.

A másik rendőr biccentett, majd elővette fekete rádióját és értesítette is a központot. Én pedig ott ültem magatehetetlenül. Mozogni nem bírtam, teljesen le voltam fagyva, alig kaptam levegőt.

- Most beviszünk téged a központra haver! Jogodban áll hallgatni! – szólalt meg ismét az előttem álló rendőr. És csattant a bilincs a kezemen.

Perceken belül már egy járőrkocsiban találtam magam és úton voltam a rendőrség felé. Ott bevezettek a fogdába, majd levették rólam a bilincset. Nagyon büdös volt és fura, beszámíthatatlan faszokkal ültem egy helységben. Meg voltam rémülve, most először éreztem azt, hogy magamra maradtam.  Se Marcus, se senki nem volt ott, aki megmondhatta volna mit csináljunk. Csak ültem ott teljesen egyedül, vagy 30 percen keresztül, amikor ismerős cipők kopogása törte meg a csendet.

*

Mérföldekről megismerem anyám járását. Ő volt az, itt van. Melegség töltötte el a testemet, nagyon megnyugodtam. Itt van értem, minden rendben lesz. Nincs mitől tartani. Csattant a rácsajtó, majd kinyílt. És tényleg ő volt az. Egy őr mellett érkezett.

- Ez az ön fia hölgyem? – tette fel a kérdést az őr, ahogy megálltak előttem.
- Igen, ő az. – válaszolt anyám, miközben engem nézett.

Hihetetlenül szégyelltem magam. Anyám tekintete, mint a röntgen átvilágított rajtam. Éreztem, hogy minden tud, innentől nincsenek előtte titkaim.

- Gyere kölyök! – intett az őr.

Felpattantam, majd anyám mellett találtam magam. Rá se mertem nézni, csak vonultunk hárman a szűk folyosókon az őr irodájába.

- Foglaljanak helyet! – kínált minket hellyel az őr, immáron az irodában. – Nos, mint tudja hölgyem, a fia kábítószert tartott magánál, ami bűncselekmény. Ezért is hoztuk be ide. Namármost a kábítószer birtoklás törvénybe ütközik, meg lehet oldani okosabban is a dolgot. Honnan szerezted a cuccot fiam? – szegezte nekem a kérdést az őr.
- Nem az enyém. Nem tudom, hogy került hozzám. Valaki a táskámba csempészhette! – válaszoltam tüstént.
- Szóval nem a tiéd? Fogalmad sincs, hogyan kerülhetett hozzád? Még csak sejtelmed sincsen?

Ráztam a fejem. Nem mondhattam semmit, máskülönben a jogi következmények lettek volna a legkisebb gondom. Amit T-től kaptam volna, az sokkal rosszabb lett volna. A rendőr bólogatott, közben jegyzetelt.

- Értem. Tehát az anyag csak úgy a táskádba került. – folytatta az őr, majd nagyon sóhajtott és anyám felé nézett. – Büntetőjogi következményei természetesen vannak a dolognak. Legjobb esetben pénzbüntetés szabható ki, ha a fiatal úr a jövőben részt vesz egy hat hetes átnevelő tanfolyamon. Így a büntetés 500 dollár, a tanfolyam pedig díjtalan.

Anyám csendben bólogatott. Hatalmas keserűség és csalódottság ült az arcán.

- A csekket a következő hetekben küldjük, postázzuk mellé a jelentkezési lapot is. Most mehetnek. – köszönt el az őr, majd felállt az asztaltól.

Elindultunk hát mi is. Csendben sétáltunk egymás mellett, egy szót sem szóltunk. Felszálltunk a buszra és csak bámultunk mind a ketten magunk elé. Majd leszálltunk és haza értünk. Ami ez után következett az volt csak a legrosszabb…

*

- Mióta fiam? – ült le az asztalhoz anyám.
- Hát már lassan egy fél éve. – nem mertem leülni mellé, csak támasztottam a konyhapultot. – De, de én nem szedem. Sose szedtem. – fűztem hozzá gyorsan.
- Hát ez remek. A fiam dealer lett. Miért? Miért választottad ezt az utat? Annyiszor megbeszéltük, hogy a sikeres jövőhöz a tanulás vezet. Annyiszor. – folytatta anyám, miközben hangja egyre ingerültebbnek tűnt.
- Azért, mert a tanulással nem lehet kijutni ebből a mocsokból. Mert látom, hogy élünk, hogy kitaposod a beled, hogy eltarts minket. Hogy éjt nappallá téve dolgozol, hogy a két kicsinek meglegyen minden, hogy ne legyen hiányunk semmiben. És rossz volt nézni. Innen a tanulással nem jutsz sehova. Semmire nem visszük itt. Ez az egyetlen út! – fakadtam ki.

Most először néztem anyám szemébe. Szikrázott a dühtől. Félelmetes volt.

- Takarodj innen! Többet ne is lássalak! – szólt hozzám nyugodt hangon.

Meglepődtem, de a gőgöm nagyobb volt. Bementem a szobámba összepakolni. Megragadtam a táskámat és minden valamirevaló holmimat beledobáltam. A tartalék pénzemet és fegyveremet magamhoz vettem, készen álltam. Körbe tekintettem még utoljára a szobában. Semmi olyat nem hagytam itt, ami később még kellene. Kifelé menet leszámoltam még 500 dollárt a tartalék pénzemből és anyám elé tettem az asztalra.

- Fizesd majd ki a büntetést. Itt van rá a pénz! A jelentkezési lapot pedig küldd majd el Marcusékhoz! Vagy bánom is én!

Fel sem nézett. Álltam még egy kicsit mondjon valamit, de nem szólt. Kiléptem hát az ajtón és Marcusék felé vettem az irányt. Ha valahol, ott pár napig biztosan meghúzhattam magamat. Nem teljesen fogtam fel a dolgokat. Ahogy távolodtam el otthonról kezdtem rájönni, hogy mi is történt velem. De ahogy egyre messzebb kerültem az háztól, úgy a gőgöm és a sértődöttségem is egyre nagyobb lett. Már nem is bántam, hogy így alakult. A saját lábamra kellett állnom és én teljesen készen álltam erre. Gondolataimban olyannyira elvesztem, hogy majdnem elsétáltam Marcusék háza előtt. Bekopogtam, majd ajtót nyitottak. Bent mindent elmeséltem, és úgy lett, ahogy én azt gondoltam. Pár napra meghúztam magam náluk.

 

            Lassan nyolc hónap telt el, mióta utoljára otthon voltam. Azóta nem láttam a családomat. De nem is hiányoznak már. Az igazi családom immáron rég a Larson Park Gangsters. Marcussal felkerestük Big T-t és felvázoltuk neki mi történt. Lakhatást adott nekem, immáron a park mellett lakom. Jobb helyet nem is kaphattam volna. A kéró maga nem nagy cucc, de legalább az enyém. Az iskolát végleg otthagytam. Most, hogy a saját lábamon állok, nincsen rá szükségem. Azóta minden időmet a munkával és a haverjaimmal töltöm. Végre úgy érzem vagyok valaki. Az utcán, a környéken tisztelnek, nevem van az emberek között. Pénz, kapcsolatok, befolyás megvan. Mi többet kívánhat az ember?

 

Demzsi•  2020. szeptember 14. 21:59

Önellátás (2. rész)

Önellátás (2.rész)

 

            Úgy tűnt kezdenek egyenesbe jönni a dolgok. Miután Marcus bemutatott T-nek, lehetőséget kaptam, hogy letegyek valamit az asztalra és szakítsak valamit. Folyamatosan ez járt a fejembe. Vajon milyen lesz? Mennyit fogok összeszedni? Mennyire sima az üzlet? Mennyire zord a környék, ha ebben utazol? Milliónyi kérdés tevődött fel bennem és én arra vártam, hogy mindent kiderítsek. Izgatott a dolog és alig vártam, hogy belevessem magam.

            A napok mentek, az idő közeledett. Még nem eljött a vasárnap és az este. Anyának azt mondtam, Marcusnál alszom, szóval nem kellett azon aggódnom, hogy magyarázzam ki, ha este nem találnak az ágyamban. Reggeltől feszült voltam, egyre jobban izgultam, kétségek merültek fel bennem. Mi lesz, ha nem leszek elég jó? Ha lesz valami probléma, ha meglopnak? Mit fogok tenni? Úgy éreztem meg kell osztanom félelmeimet Marcussal, hogy aztán Ő megnyugtasson. Délután, amikor kijöttem suliból, már ott várt rám. Lekezeltünk, majd elindultunk a járdán feléjük. Már mentünk egy ideje, amikor felhoztam neki a témát:

- Figyelj már. Őszinte leszek veled… Kicsit parázok. Mi lesz, ha szarul sül el valami? Ha elbaszok valamit?

Marcus rám nézett, majd vigyorogni kezdett.

- Ugyan mi baj lehetne? Ott leszek végig melletted. Nem emlékszel? Meg fogom neked mutatni, mit és hogyan kell tenni, hogy mire arra kerül a sor, ne legyen semmi para.

El is felejtettem. Hogy én mekkora hülye vagyok… Ott égett a pofám. Hiszen el lett mondva, hogy be leszek tanítva. Így nem lesz semmi baj. Hatalmas kő esett le a szívemről. Aggodalmaimtól megszabadulva baktattunk tovább, Marcusék felé.

-17:00-

Ötöt üt az óra. A kertben ülünk, zenét hallgatunk és beszélgetünk. Rengeteg idő van még estig, de én már nem férek a bőrömbe. Kérdésekkel faggatom Marcust, hogy minél felkészültebben álljak ki a placcra:

- Mekkora a forgalom este? Sokan vannak? Vagy csak lézengve jönnek? – kérdezősködtem folyamatosan.
-Hát az attól függ. A hónap első felében mindig többen jönnek, akkor több pénze van az embereknek. Amikor lassan a hó végére érünk már lézengősebb a dolog, akkor nem is szakítunk annyi pénzt. – válaszolt Marcus a fejét vakargatva.

Bólogattam, majd telefonomra néztem. Tizenötödike volt. Sors fintora, se a hónap eleje, se a vége. Vállat vontam. Akkor átlagos lehet majd a forgalom. Nem is baj, tökéletes időpont a betanulásra.

Estig már nem történt sok minden. Néztük a tv-t dumáltunk, zabáltunk valamit, majd lassan készülődtünk. Nem sok volt már éjfélig, szóval meg kellett húzni a lépést, ha oda akartunk érni időben. Szeltük az utcákat, próbáltuk levágni az utat a sikátorokban. Majd elérkeztünk ahhoz a sikátorhoz, amihez jöttünk. Most senki nem állt kint, pusztán a sötétség honolt az utcácskában. Megindultunk hát befelé, majd elérkeztünk a ház elé. Bementünk a kapun, megálltunk az ajtó előtt. Marcus ismét felemelte a kezét, majd a múltkorival megegyező ritmusban kopogott.

- Ezt a ritmust jegyezd meg, ezzel jelzed, hogy barát vagy. – fordult közben hátra.

Az ajtó résnyire kinyílt, majd miután bemondtuk neveket, bebocsájtást nyertünk. Ahogy beléptem, körbe néztem a szobában. Ezúttal sokkal kevesebben voltak, mint múltkor. Lekezeltünk mindenkivel, majd T is belépett a szobába.

- Na csakhogy megjöttetek. Készen álltok? Kipakoltam mindent az asztalra, amit ma el kell adni. – köszöntött minket T, miközben a mögöttünk lévő asztalra mutatott.

Automatikusan hátra néztem, ki is szúrtam az anyagot. Vagyis feltételeztem, hogy az lesz az. Egy kajáldás elviteles doboz volt az, amibe a kaját szokták csomagolni. T intett nekünk, hogy menjünk oda, nézzük meg a csomag tartalmát. Így is tettünk. Hárman álltunk a csomag felett, amikor T felnyitotta azt. A dobozban apró ampullák voltak, melyekben félig megkövesedett fehér por volt. Néztem az cuccot. Sose láttam még élőben anyagot, nemhogy ennyit egyszerre. Fogalmam sem volt mennyit érhet, de nagyon sok volt, legalább 40 ampulla. Egy ampulla akkora volt, mint a kisujjam fele. Nem sok, de mégis annak tűnt.

- Ez itt tiszta crack. Ezt kell ma elsóznotok. Egy ampullában három gramm van. Egy ampullát tizenöt dolcsiért adtok. Ha eladtátok az összeset, hozzátok vissza a pénzt és kifizetlek titeket. Rendben van? – fordult felénk Big T.

Biccentettünk. Marcus elpakolta a cuccot a táskájába, majd készültünk az indulásra.

- Marcus mutass meg Macnek mindent, hogy minél hamarabb tudjon egyedül is teríteni. Rendben van?
- Persze semmi gond. Mindent megmutatok neki, amit tudok. – válaszolt Marcus.
- Király. Fegyver van nálatok? – kérdezett vissza T.

Elkerekedett a szemem. Fegyver? Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyenre szükség lehet. Némán ráztam hát a fejem.

- Az pedig kelleni fog. Sose lehet tudni mikor van rá szükség. – mondta T, miközben az egyik szekrényhez sétált.

Kihúzott egy fiókot, majd kotorászni kezdett benne. Kicsit később egy kisebb fajta pisztolyt húzott elő, majd törlött meg egy szimpla fekete ronggyal.

- Sima Smith&Wesson 351-es. Apró, de hatásos, semmi nagy cucc. – szólt, majd átnyújtotta nekem a fegyvert. – Tele a tár, de ha kell még adok. – majd visszament a szekrényhez egy marok lőszerért.

Eltettem a fegyvert az övemhez, majd a lőszereket is a zsebem mélyére süllyesztettem.

- Tudjátok, hogyan működik ugye?
- Persze! – vágta rá Marcus.
- Fasza! Akkor menjetek! Adjatok el mindent és nektek is jó pénz jön majd!

Ezzel köszönt el T. Összeszedtük magunkat, majd ismét lepacsiztunk mindenkivel és elindultunk kifelé. A sikátorból kiérve Marcus megkezdte az oktatásomat.

- Nem nagy cucc a dolog. A harmadik sugárútnál lévő elágazáshoz fogunk kimenni. Az még a Larson Parkhoz tartozik és ott fordul meg a legtöbb drogos. Mind autóval, mind gyalog. Ott megy el a leghamarabb a cucc. Ha jól számolom, szerintem olyan hajnal kettő vagy háromra készen vagyunk.

Ránéztem az órára. Negyed egy volt. Hosszú éjszaka állt még előttünk, de már nagyon vártam, hogy belevessem magam.

- Honnan ismernek fel a narkósok? Vagy te honnan ismered fel őket? - tettem fel a kérdést.
- Tudják hova kell jönni. És ha te vagy ott, akkor tőled várják majd az anyagot. Nem számít láttak -e már korábban, vagy sem.
- Jah, vágesz. Akkor nekem igazából nincs velük különösebb dolgom, majd ők keresnek igaz?
- Igen. Ezt tudják már nagyon jól. Elhiheted nekem.
- Aztán nem rohamoznak meg egyszerre? Nem feltűnő?
- Nem. Egyszerre mindig csak egy jön, és két vevő között mindig van egy kis szünet, ezzel elkerülve a feltűnést. Ezt is tudják ők jól, neked nem kell ezzel foglalkozni.
- Értem. A feltűnésről jut eszembe. Mi van a zsarukkal? A sugárút mellett csak vannak…
- Vannak igen. A járőrök 20 percenként jönnek el ott, ahol mi vagyunk. Ha nézed az időt, akkor felszívódsz még eljönnek, majd, ha elmentek előjöhetsz megint. Meglepiből sose jönnek.

Elégedetten biccentettem. Minden olyan simának tűnt. Biztos voltam benne, hogy van hátulütő, de nem tudtam eldönteni, hogy hol és mi… De lassan megérkeztünk a helyünkre, és megkezdődött a munka komolyabb része.

Hiába sötét volt már és az égbolton millió csillag pihent, a sugárút mégis fénybe burkolózott. Hatalmas neon-plakátok és az autók fényszórói bevilágítottak mindent az út mentén. Marcus intett, hogy kövessem, nincs már sok hátra. Pár méter után elérkeztünk a helyünkre. Egy apróbb, sötétebb zugba, ahonnan szabadon ráláttunk mindenre, mi mégis láthatatlanok voltunk.

- Na itt vagyunk. Vegyél a kezedbe vagy három ampullát és figyelj. – szólt Marcus.

Úgy tettem ahogy mondta. Megragadtam a cuccot, majd figyeltem. Perceken belül arra lettem figyelmes, hogy megjött az első vevő. Egy összeszakadt, idősödő férfi jött elő a semmiből. Remegve, szatyrokkal megpakolva közelített. Megállt Marcussal szembe, majd lepacsiztak.

- Jegyezd meg a srác arcát! – szólalt meg Marcus, miközben fejével felém biccentett.

Az öreg biccentett, majd tovább ment. Furcsállóan néztem Marcusra. Nem igazán értettem mi történt. De kezdett világossá válni a dolog, mikor megláttam a pénzt haverom kezében.

- Lényegében, mikor pacsiztok a te kezedben legyen ott az anyag. Az ő kezében ott lesz a cash. Átcserélitek, majd megszámolod annyi-e. De nem szoktak átverni, nem mernek. És lényegében ennyi az üzlet. Az autósokkal kicsit másabb a helyzet. Ők nem mindig helyiek, nem vágják az árakat, velük egyeztetni kell. De azzal sincs gond. Egy ampulla 15 dollár. Én eladtam most hármat, az 45 dolcsi. Tiszta kereset. – okított Marcus. – Na megpróbálod?
- Igen! – vágtam rá azonnal.

Helyet cseréltünk, majd vártuk a következő szerencsétlent. De nem kellett sokat várni. Máris jött a következő… Megállt előttem, majd nyújtotta a kezét. Alig észrevehetően egy szó hagyta el a száját. „kettő”. Lekezeltem hát vele és átnyújtottam neki az ampullákat. Éreztem, ahogy a papír súrolja a kezemet. Megvártam még elmegy, majd lecsekkoltam a pénzt. 30 dolcsi lapult a kezemben. Csak bámultam, a látvány teljesen megrészegített. 10 másodperc leforgása alatt történt az egész. Feltöltöttem a kezem, majd immáron a pénz mámorában vártam a következő narkóst. Jöttek is szépen sorban, ahogy azt Marcus megmondta. „Négyet légyszi” szólt a következő. Pacsi, majd a kezemben immáron 60 dolcsi. Pörgettem az üzletet, a della látványa teljesen megbolondított. Pár perc múlva Marcus kezdte el bökdösni a vállamat:

- Óvatosan faszikám, jön a járőr! – mutatott közben előre.

És igaza volt. Az út végén megláttam a fekete fehér szirénás járőrt. Gyorsan behúzódtunk és vártunk. Zöld folyosó. Velünk van ma a szerencse.

- Na innentől megy neked is, én átmegyek a másik spotra. Te maradj itt és terítsd ki a maradék nálad lévő anyagot. Ha kocsi jön és megáll, le fogja tekerni az ablakot és megvillogtatja a fényszórót. Menj ki nyugodtan, add el a cuccot és húzódj vissza a sötétbe.
- Rendben van! Ha eladtad találkozzunk a hambis előtt. – válaszoltam.
- Rendben van! Ott tali! – biccentett Marcus.

Elköszöntünk, majd ő pár sarokkal odébb sétált. Fél doboznyi ampulla volt még, a zsebemben pedig 60 dollár lapult. Álltam az utcán a sötétben és vártam. Türelmesen pásztáztam a környéket, mikor láttam, hogy közelítenek felém. Egy kissrác lépett elém, a mellkasomig érhetett kb. Nyújtotta a kezét, s közben alig érthetően megszólalt: „Egyet légyszi”. Elkerekedett a szemem. Ilyen fiatalon már a cuccon lóg. Beszarás. Elbizonytalanodtam egy percre. Nem tartottam helyesnek, azt, ami itt történt. Marcus nem említette, hogy a vásárlótáborba kisgyerekek is beletartoznak.

- Egyet légyszi. – szólt az előbbinél kicsit hangosabban.

Lepacsiztam vele. A pénz a tenyeremben volt, ő tovább állt. Némán néztem utána. „Azt a kurva eget.  Mi a fasz volt ez?” – tettem fel magamtól a kérdést. De nem volt időm megválaszolni, mert jöttek a narkósok, mintha gépsoron érkeznének. Az anyag pörgött kifele, a pénz jött. Imádtam minden percét az estének. A rendőrökre figyeltem, semmi gond nem volt. Ahogy telt az idő, egy kék sedan állt meg előttem. Letekerte az ablakot, majd villogott a fényszóróval. Nagy levegőt vettem, majd leléptem az útra, a sofőr ablaka mellé.

- Szevasz Öcsi, mit árulsz? – tette fel nekem a kérdést.

Benéztem a kocsiba. Elől két faszi ült, olyan húsz és harminc között mozoghattak. Hátul két fiatal lány, vihorásztak és a telefonjukat nyomkodták. Miután felmértem a kocsit a srácra néztem, halkabbra vettem magam és válaszoltam a kérdésére:

- Crackem, van, 3 gramm 15 dolcsi.
- Adj vagy tíz olyan kis üveget! – jött a válasz, majd a kezembe nyomott 550 dollárt. – A maradékot tedd el.

Belenyúltam hát a táskámba, majd átszámoltam az adagokat és átadtam neki az anyagot.

- Köszi szépen Öcsi! – majd biccentett a csávó és tovább állt.

Nem hittem a szememnek. 550 dollárt szorongattam a kezemben. Sose volt még dolgom ennyi pénzel, teljesen elvette az eszemet. Gyorsan el is tettem. A pluszt a zsebem mélyére rejtettem, a maradékot külön válogattam.

Mivel nem volt nálam több cucc, elindultam a megbeszélt találkozóhely felé. Ránéztem órámra, fél kettő volt már. Lehet Marcus már végzett is. Szeltem az utat, egyre közelebb jártam. Az autós forgalom hihetetlen nagy volt, annak ellenére, hogy késő éjszaka volt már. A kajálda autós kiszolgálása előtt meglehetősen nagy volt a sor. Leültem hát egy padra és vártam társamat.

-02:30-

Telefonomat nyomkodom tehetetlenségemben, Marcus még mindig nem érkezett meg. Halálra untam magam, úgy döntöttem megyek és eszek valamit. Beálltam hát a driveba és vártam, hogy sorra kerüljek. Viszonylag gyorsan haladt a sor, így én is hamar leadtam a rendelésem.Fizettem, majd visszaültem a padra, mikor megláttam, hogy Marcus is érkezik. Elkezdtem enni a kajámat, majd bevártam a haverom, aki leült mellém.

- Na minden király volt? – kérdezte tőlem.
- Igen, elment minden. Szép összeg lett a vége.
- Az biztos. Mennyit szedtél össze? – szegezte nekem a kérdést.
- Vagy 400 van biztosan. Annyiért adtam, amennyiért mondtad, és nincs hiány!
- Fasza, nálam van 100 vagy 200 dolcsi. Direkt nem vittem annyit, hagytam, hogy te add el a nehezét. – válaszolt nevetve Marcus.
- Te teljesen hülye vagy! Rám bízod a nagyobb részt? És ha valami történt volna? – fakadtam ki.
- És történt? Semmi nem történt, csak kerestél egy rakás pénzt.
- De ha nálad kevesebb volt, akkor mi tartott idáig? – tettem fel a következő kérdést.
- Ott szarabb a forgalom, mint itt. Több időbe tellett eladni.

Biccentettem, majd felpattantam. Ideje volt indulni. Le kellett még adni a pénzt és aludni is akartam valamit, mert másnap iskola volt.

Elindultunk hát az éjszakában, vissza az elosztó felé. Útközben még egyszer a biztonság kedvéért átszámoltuk a pénzt. Minden rendben volt vele. Elégedett voltam magammal, úgy gondoltam, kurva jó voltam, annak ellenére, hogy életemben először árultam cracket. Visszafelé sokkal gyorsabban telt az idő, mint mikor kifelé mentünk. Hamar a sikátorban találtuk magunkat, ahonnan már csak lépések választottak el minket a háztól. Beléptünk hát a kapun, majd kopogtunk. Az ajtó nyílt, mi pedig beléptünk. T-n és két tagon kívül már senki nem volt bent.

- Na megjöttetek? Hogy ment? – tette fel a kérdést T, miközben mindenkivel lekezeltünk.
- Minden király volt, Mac egy igazi őstehetség. – kezdte el beszámolóját Marcus.

Közben én hátul duzzadó mellkassal figyeltem az előadást. Ahogy annak vége lett T megkért minket, hogy pakoljuk ki a dohányt az asztalra. Táskámba nyúltam, majd kipakoltam egy köteg pénzt. Marcus hasonlóan tett.

- Mennyi? – jött a kérdés.
- 600-700 dollár között mozog. – válaszoltam.
- Szép! – biccentett T. – A jussotok!

Leszámolt a pénzből kétszer 80 dollárt, majd átadta nekünk. Az első fizetésem. Anno nem pont így képzeltem, el, de nagyon büszke voltam magamra. Magamnak kerestem. Erősen szorítottam, a pénz illata teljesen a hatalmába kerített, mámorító volt.

- Köszi szépen T! – szólalt meg Marcus.
- Ja, köszi szépen!
- Nincs mit srácok, köszi a munkát! Ha van valami, majd értesítelek benneteket! Most menjetek!

Megindultunk az ajtó felé. Amikor léptem volna ki, valami nyomást éreztem a hátamnál. Ott maradt a fegyver. Elővettem és megfordultam, hogy visszaadjam jogos tulajdonosának.

- Tartsd csak meg! Marcusnak is van már, sose lehet tudni mikor van rá szükség! Ha lebuksz nem tőlem van. – szólalt meg T fel se nézve az asztal mögül.
- Jah, rendben van. Öhm köszi! – válaszoltam.

Kicsit durvának tartottam, hogy csak így rám bízza a fegyvert, de valahol büszkeséggel töltött el. Az első alkalom után ilyen komolyan kezelnek. Kiléptünk a házból, kezünkben a pénzel és a fegyverrel. Úgy éreztem az arcomról semmi nem tudja most letörölni a mosolyt, úgy éreztem nincsen nálam most boldogabb ember a világon.

- Na elégedett vagy?
- Nagyon! Első nap ennyi pénz leesik. Hihetetlen! Alig hiszem el! – örvendeztem.
- Látod mondtam neked. Ebben van a jövő. A cuccban. Aki ezt nem képes elfogadni az teljesen hülye. – elmélkedett Marcus.

Valahol igaza volt. Nekünk itt a gettóban, ahol senki nem foglalkozik velünk, ez jutott. Ezt az utat tudjuk járni, ha talpon akarunk maradni, ha nem akarjuk, hogy eltapossanak. Nincs más lehetőség. De ki akarna más lehetőséget, ha ilyen jól megélsz belőle?

- Na jólvan, menjünk haza. Tegyük el magunkat. – dobta fel az ötletet Marcus.
- Rendben van! Aludj jól, vigyázz magadra! – köszöntünk el.

            Elindultam hazafelé. Elégedetten tettem el a pénzemet, amit magamnak kerestem meg. Arról a pluszról nem is beszélve, amit kaptam a csávótól. Tiszta haszon. Lassan haza értem. Beléptem a kertbe, majd halkan, szinte osonva belopakodtam a konyhába. Mindenki aludt. Ahogy mentem el a konyhaasztal mellett, észrevettem, hogy azon anyám táskája pihen. Odamentem, majd csendesen beletettem 60 dolcsit. Úgy gondoltam ez a legkevesebb, amit tehetek érte. Mert ha valaki. ő megérdemli…

Demzsi•  2020. szeptember 9. 13:50

Önellátás (1. rész)

Önellátás (1.rész)

            Mac a nevem. Mindenki így hív engem. Édesanyámmal és két testvéremmel élünk a város szélén a gettóban. Nem a legjobb tudom…Körzetenként különböző bandák uralják az utcákat, az anyagterjesztés reneszánszát éli, a lövöldözések és a késő esti sziréna hangja megszokott, együtt jár a környékkel.

 Anyám, mint mosónő, dolgozik egész álló nap, hogy mindig legyen valami az asztalon. A testvéreim kicsik, napközben nagyi vigyáz rájuk a szomszéd utcában. Sajnos nem engedhetjük meg magunknak, hogy óvodába járhassanak, mert igen drága. Köztudott, ha itt a szülő oviba szeretné küldeni a gyereket, nem küldheti az államiba. Szörnyű körülmények vannak ott, a magánóvodák pedig egy vagyonba kerülnek. Így nagyi vigyáz a két csemetére. Szegénykém erőn felül teljesít, kerekesszékben ülve próbál vigyázni a kicsikre. Ami engem illet..
Gimnáziumba járok jelenleg, tízedikbe. Nem hívnám magam tehetséges gyereknek. Évről évre egyre nagyobb szenvedést jelent nekem az iskola. Nem fog meg a tananyag, nem tudom fenttartani a figyelmem. Milliószor mondtam már otthon, hogy el akarok menni dolgozni, hogy én is beszálljak a családi kasszába, legalább valami hasznom is lenne. De anya nem engedi. Ő azt mondja, fejezzem be az iskolát, higgyem el, hogy sokkal jobb lesz nekem utána… De ő nem látja azt, amit én. Nem látja, hogy nekem nem itt van a jövőm, hogy sokkal többre vihetném, ha nem az iskola padjait kellene koptatnom több órán keresztül.

            Persze joggal mondhatnád, hogy nem tudom miről beszélek, minden második gyerek ezt mondja, hogy fogalmam sincs mekkora szerencsém van, hogy tanulhatok egyáltalán. Vagy csak szimplán azt gondolod, hogy fiatal vagyok még és nem tudom miről beszélek. De tudod mit? Rád hagyom.
Hónapok óta keresem a megoldást, a módot arra, hogy megfejtést találjak a problémámra. Hogy kitörjek a nyomorból és fényűző gazdag életet élhessek, gondját viseljem a családomnak, hogy azt kapják, amit valóban megérdemelnek.

Hétfő reggel. Álmosan pakolom a táskámat, lassan indulnom kell, ha nem akarok elkésni. Kómásan lépek ki a bejárati ajtón. Már várnak rám, az utcán ott áll Marcus, a legjobb barátom. Kicsi korom óta, mióta az eszemet tudom, legjobb haverok vagyunk. Ám ő más utakat jár már.  Régen otthagyta az iskolát, és beállt a helyi bandának, az LPG-nek anyagot teríteni. 16 éves a srác, mégis akkora summákat szakít, hogy mindig a legújabb cuccokban villog a blokkon. Valahol nagyon irigy vagyok rá, ha valakinek, neki nem kell félnie attól, van-e pénze. Mégis úgy gondolom, hogy valahol nagyon meg fogja szívni. Ezt az életet, amit választott nem lehet hosszan csinálni, rá fog baszni.

Elindultam hát felé kezemet feldobva, hogy pacsival köszöntsem barátomat.

- Na mi a helyzet? – köszöntem rá.
- Semmi komoly. Egész este melóztam. Gondoltam megvárlak, mielőtt haza megyek. – válaszolt hamar.

Biccentettem, majd intettem, hogy induljunk el. Különben elkések.

- Na és mennyit szakítottál az este? – kezdtem érdeklődni. Kíváncsi voltam, tudni akartam, hogy megy neki. – Sokat voltál kint?

- Egész este kint álltam, vagy olyan tíztől. De ezt figyeld! – közben zsebébe nyúlt és egy vastagabb zöld köteget húzott elő. – Ez itt 350 dolcsi. Mind az enyém a tegnap estéért. Ezek a narkós köcsögök úgy jönnek a cucc után, mint a galambok a magvakra. Mindegy mennyiért adod nekik megveszik, mert szükségük van rá. – mesélt tovább vigyorogva, miközben eltette zsebébe a bankjegyeket.

Mosolyogva ráztam meg a fejemet, miközben halkan az orrom alatt mormoltam: „Hihetetlen”

Marcus nevetve nézett maga elé, majd a csendet megtörve kérdést szegezett nekem:

- És te, hogy állsz ezzel a munka dologgal? Kitaláltad már, hogyan akarsz kitörni Einstein?
- Fogalmam sincs… Egész nap ezen agyalok, de nem jutok dűlőre. Pedig igazán ideje lenne már lépni valamit, mert megöl ez a tehetetlenség. – sóhajtottam fel.

Marcus tovább sétált mellettem, nem szólt csak rúgta a port. Az út hátralévő részében kussban mentünk előre, majd azt vettük észre, hogy az iskola kapujában állunk. Felsóhajtottam, majd szólásra nyitottam ajkaimat:

- Na megyek túlélni. Pihend ki magad, aztán később találkozunk. – közben pacsira dobtam kezemet.
- Jólvan, vigyázz magadra, vigyázz nehogy túl sokat tanulj bent! – pacsizott le velem nevetve Marcus.
- Kapd be! – nevettem fel, majd elindultam az iskola felé.

Beléptem a kapun, elindultam a főbejárat irányába. De a hátamon éreztem Marcus tekintetét. Az érzésem be is igazolódott, mikor másodpercek múlva utánam kiáltott:

- Mi a fasznak töltöd itt a drága idődet? Tudod mennyit kaszálhatnál, ha a lábadra állnál kicsit? Gondolkozz fam, ha benne vagy tudod hol keress!

Megfordultam, vigyorogva biccentettem, majd beléptem az ajtón. Mégis ahogy haladtam a folyosón, éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog. Tudtam, hogy olyan lehetőség kopogtat, ami segíthet megoldani a problémáimat, de ott lebegett a szemem előtt az ár is, amit fizetni kell érte. Ettől a ponttól kezdve egész álló nap ezen járt az agyam. Nem tudtam figyelni az órákon, a lehetőség lebegett a szemem előtt. Folyamatosan a szemem előtt láttam azt a 350 dollárt, amit Marcus megkeresett tegnap este. Alig vártam, hogy végre kicsengessenek az utolsó óráról, hogy hazamenjek.

Ahogy megszólalt a csengő felkaptam cuccaimat, és hazasiettem. Leültem asztalomhoz. Nem tudtam szabadulni a gondolattól. Legszívesebben belevágtam volna, de féltem. A jó és a rossz, mint a két végpont, hatalmas harcot vívott a fejemben. Érvek millióit dobálták egymásnak, saját igazukat állítva: „Mi baj lehetne? Hiszen te magad is láttad, milyen jól él Marcus! Semmire sincs gondja.” „Ne légy bolond, te is tudod, hogy ezt nem lehet sokáig csinálni. El fognak kapni és akkor még annyi lehetőséged sem lesz ,mint most. Ráadásul elkötelezed magad a helyi arcoknak, onnantól meg vagy bélyegezve.”. Átfordultam a másik oldalamra, gondolkodtam tovább: „Egyébként is meg vagy bélyegezve, erre a környékre születtél, nem tudod elkerülni, hogy távol tartsd magad a bandáktól. És egyébként is miért baj az, ha tartozol valahova, van kikre támaszkodni?
Egész nap ezek az érvek forogtak a fejemben. Nyugtalanul fetrengtem, próbáltam dönteni.

-órákkal később, valamikor hajnalban-

Éberen feküdtem az ágyban, a plafont bámultam, Valahol mélyen már tudtam a választ a kérdésemre. Tudtam mit akarok tenni, megfogalmazódott a döntés a fejemben: ha segíteni akarok magamon és a családomon, ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztanom. Jár, amivel jár…
Nagyot nyeltem, majd a telefon után nyúltam. Tárcsáztam a számot, majd a fülemhez vettem a telefont. Tudtam, hogy hajnal van, de azt is, hogy ez nem probléma, fel fogják venni. Nem tévedtem – másodpercek múlva egy ismerős hang szólalt meg a vonal túlsó végén:

- Na mizu, bogarat ültettem a füledbe? – jött a kérdés azonnal.
- Igen. Bele akarok vágni. Igazad volt, nem vesztegethetem el az időmet. Lépni kell. – válaszoltam, leplezve a bennem burjánzó stresszt.
- Jólvan király. Találkozzunk péntek este 11-kor a közérd előtt. Ügyelj rá, hogy egyedül gyere. Ne kövessen senki. Majd még értekezünk. Peace.

Elköszöntem, majd kinyomtam a telefont. Levert a víz, a szívem olyan hevesen dobogott, mint még eddig soha. Tudatosult bennem: már nincs visszaút. Belekezdtem hát. Féltem az egésztől, mégis izgatott voltam, kíváncsian vártam mi vár majd rám.

-péntek 22:50-

Ha eddig ideges voltam és feszült, akkor most még százszor annyira. Minden apróságon aggódtam és számításba vettem. Vagy húsz percen keresztül azon agyaltam, hozzak-e táskát, mire arra jutottam, hogy inkább nem, még a végén átkutatják. Ránézek az órámra… Ilyenkor mindig sokkal lassabban telik az idő. De telik és nekem indulnom kell, ha nem akarok elkésni. Anya nincs itthon, a testvéreim a nagyinál alszanak ma. Ideálisabb nem is lehetne az alkalom, hogy tegyek egy kis „kiruccanást”. Elindulok az utcán. A halovány lámpákon kívül nem sok fény vetődik az utcára. A csend is egész nagy. Néhány iszogató fiatalon és pár magnón kívül semmit nem hallani az utcán. A tagek és graffitik nem látszódnak a sötétben, a vezetékeken lógó cipők eltűnnek a sötétségben. Néma emléket állítanak azoknak a fiataloknak, akik ezeken az utcákon adták életüket a bandájukért – a családjukért. A közérdtől már csak egy sarok választott el. Nagy levegőt vettem, majd befordultam. Megláttam a fényeket, és az embert, aki ott állt és várt engem. Odaléptem, majd pacsira nyújtottam a kezemet.

- Izgulsz haver? – tette fel a kérdést Marcus.
- Kicsit. Van miért? – kérdeztem vissza.
- Dehogy. Minden sima. Mondtam a tagoknak, hogy rendes srác vagy, már várnak ránk. Ne is várassuk meg őket, induljunk! – válaszolt Marcus, majd fejével biccentett, mutatva az utat.

Haladtunk egymás mellett, de a haverom mellett már kicsit nyugodtabb voltam. Próbáltam a lehető legjobban takarni idegességemet, és a lehető leglazábbnak mutatni magam. A csendes menetelést ismételten Marcus törte meg, a tőle megszokott módon:

- Hogy tetszik az új lépőm báttya? Ma vettem a belvárosban a plázában. – sztorizta nekem vigyorogva.

Cipőjére néztem, majd elkerekedett szemekkel néztem fel.

- Te voltál a belvárosban? Mi a fasz? Hogyan jutottál te be oda? – kérdeztem ámulva.

Köztudott, mégis ki nem mondott dolog volt, hogy mi a gettó gyermekei nem járunk be a belvárosba, mivel semmi keresnivalónk nincsen ott. Ha valaki mégis bent volt, egész blokkok gyerekseregei gyűlnek össze, hogy meghallgassák, mi is történt odabent.

- Ja, kivitt egy haverom. Juice. Biztos láttad már, egy igen komoly sárga impalával jár. Neki is volt dolga bent, azt elvitt magával. Nagyon durva milyen dolgok vannak bent. De majd ezt később elmesélem. – biccentett Marcus, majd kezével egy sötét sikátor felé mutatott. A bejárat előtt két húszas éveiben járó srác ácsorgott, de nem állítottak meg minket, Marcus ismerte őket.

- Megjöttünk, ebben az utcácskában van a kéró. Vagy elosztó, ahogy tetszik. Oda megyünk. Csak maradj velem, nem lesz semmi para, A srácok rendesek, hidd el nekem.

Biccentettem, majd elindultam Marcus után. A sikátor teljesen sötétnek tűnt. Mégsem volt az. Szinte alig észrevehető fény szűrődött ki jobb oldalon. És ha jobban megnézte az ember, egy kiskaput is észrevett. Marcus már rutinosan nyitotta ki a sötétben, és vágott át a hatalmas gazon. Én is próbáltam mindent kikerülni, mégsem ment olyan simán, mint neki.

Az ajtó előtt álltunk. Marcus megemelte karját, majd valamilyen ismeretlen ritmus alapján ötször kopogott az ajtón. Pár másodperc néma csend, mely nekem hosszú óráknak tűnt. Nagyon izgultam. Megfordult a fejemben, hogy megfordulok és elszaladok, amíg tehetem, de ezt az ötletet hamar elvetettem. Nagy levegőt vettem, s felidéztem magamban miért vagyok itt.
Gondolataimat az ajtó nyílása törte meg, egy apró résen fény áradt ki a lakásból. Egy sötét szempár nézett ránk, majd szólalt meg a hozzá tartozó hang.

- Kik vagytok? – jött a kérdés.
- Én vagyok az, Marcus. Meghoztam a csomagot.

Az ajtó kattant, majd teljesen kinyílt. Bebocsájtást nyertünk. Ahogy beléptünk, a szemem elé tárult minden. Az egész ház egyetlen egy kicsi szobából állt, melyhez tartozott még egy konyha és egy wc. Minden ablak be volt reteszelve, kintről fény nappal sem jöhetett be. A berendezés asztalokból és kettő szakadt bőrkanapéból állt, melyekben különböző gengszterek és a kurváik ücsörögtek, iszogattak és beszélgettek. Az asztalok mellett fiatal srácok pakolták az anyagot, vagy töltötték fel táskáikat, hogy utána kint áruljanak az utcán. Marcus hangosan köszönt mindenkinek, én pedig mögötte sétáltam, és halkan próbáltam köszönni mindenkinek. Az ismeretlenek méregettek, vigyorogtak, majd beszélgettek tovább, páran bemutatkoztak, a kezüket nyújtották. Valami azonban közös volt a szobában lévő valamennyi tagban: sárga kendőt viseltek. Mindenki máshol, de volt rajtuk. A fiúk közül szinte az összes viselt, kivéve néhányat, akik az asztal mellett pakoltak, a lányok között maximum ketten vagy hárman. Az LPG tagjai voltak, a környék urai, gengszterei.

- Hol van Big T? – lőtte fel a kérdést Marcus a társaságnak.
- Bent van a konyhában, keres valami innit magának. – válaszolt az egyik srác, két lány között.

Marcus rám nézett, majd kacsintott. Próbált tekintettel nyugtatni, lehűteni engem, amennyire lehet. Egy gyenge mosollyal próbáltam jelezni neki, hogy minden rendben van.

Álltunk a szoba közepén, vártuk Big T-t. Fogalmam sem volt miért ez a neve, és hogy ki ő. De nem tellett sok időbe és megtudtam. Egy hatalmas kigyúrt, szétvarrt fekete csávó jött ki a konyhából, kezében egy üveg sörrel, fején sárga kendővel. Tekintélyt parancsoló ember volt, kár lenne tagadni. Meglátott minket, majd széles vigyort ejtett. Akkor vettem észre, hogy több foga aranyból van.
Elénk lépett, majd lepacsizott Marcussal. Utána rám nézett, majd nyújtotta a kezét, miközben Marcus átvette a szót:

- T, ő itt Mac, akiről beszéltem neked. Tehetséges fiatal srác, aki szeretné, ha a szárnyaid alá vennéd.

Ha nem remegtem volna, mint a nyárfalevél, valószínűleg kiröhögtem volna Marcust, hogy ilyen válogatottan beszél. Ám T kezet nyújtott, így hamar elengedtem a gondolatot és visszacsöppentem a helyszínre. Kezet fogtam T-vel és bemutatkoztam:

- Nagyon örülök, hogy itt lehetek. Mac a nevem. – szólaltam meg elvékonyodott hangon.
- Örülök, hogy itt vagy Mac. T vagyok, bár ezt már tudod úgyis. Szóval mesélj. Mit vársz a jövőtől, hogy ide jöttél hozzám útmutatásért? – tette fel első kérdését T, majd intett, hogy foglaljunk helyet a kanapén, mely közben felszabadult. Ő megállt velünk szemben és nekitámaszkodott egy asztalnak, mely roskadásig tele volt kokainnal, vagy valami hasonló anyaggal.

- Elegem van abból, hogy tétlenül ülök az iskolában, még elmegy mellettem az idő. Le akarok tenni valamit az asztalra, el akarok érni valamit, le akarok venni valamennyi terhet a családom válláról. – válaszoltam a kérdésre, miközben próbáltam olyan nyugodtnak látszani, amennyire csak lehet.

Big T elismerően biccentett, majd megszólalt:

- A családod válláról? Nem semmi… A legtöbb veled egyidős köcsög azért jön ide, hogy szakítsanak valamennyit, hogy aztán elverjék fölösleges hülyeségekre. – közben alig észrevehetően Marcusra biccentett. – Ettől függetlenül jól dolgoznak, elvégzik a dolgukat, mégis be kell vallanom, most megleptél.

Nem tudtam mit gondoljak. Pozitívnak éreztem a visszajelzést, amit kaptam mégse lehettem biztos semmiben. Így folytattam a monológom:

- Hát engem elsősorban ez hajt. Aztán jött nekem ez a lehetőség és úgy gondoltam megragadom. Valahol el kell kezdeni.
- Hány éves vagy Mac? – jött a kérdés

Kicsit meglepődtem, lefagytam, de hamar magamhoz tértem és megválaszoltam a kérdést.

- 16 vagyok. Nemsokára töltöm a 17-tet.

T vigyorgott, majd megdörzsölte az orrát és megszólalt:

- Tudod, amibe most te belevágsz az nem kispályás dolog. Nem gyerekeknek való. Komoly éjszakázásokkal járhat, és akár veszélyekkel is. Hiába nem jellemző, bármikor beüthet a tré, és akkor nyugodt higgadt elmére van szükség. Úgy gondolod, hogy benned minden megvan, ami ehhez kell? Úgy gondolod megéri neked a stressz és a pénz, hogy ebbe bele vágj? Mondanom sem kell, ha elkezded nem igazán van visszaút.

Nyeltem egy nagyot, majd biccentettem egyet és belenéztem T szemébe. Tudtam mire céloz. Ha bele vágok, elvághatatlan kapcsolatba kerülök az LPG-vel, onnantól a környék része vagyok én is. Jobban, mint eddig bármikor.

- Igen. Megvan bennem minden, amit felsoroltál és amit keresel. – válaszoltam olyan nyugodtan és határozottan, amennyire csak tudtam.

T lassan biccentett, majd belekortyolt a sörébe és Marcusra tekintett.

- Magabiztos fiút hoztál ide. De mindenki az, amíg nem kerül ki a terepre. Adok neki egy esélyt és te fogod betanítani. Ma és holnap még nem, de vasárnap már kezdeni fog. Rendben van? – tette fel végül a kérdést T.
- Persze, minden világos. Úgy lesz. – válaszolt Marcus vigyorogva.
- Király! – nyugtázta le T, majd lepacsiztak Marcussal. – Na menjetek, mára ennyi volt. Vasárnap várlak titeket ugyan úgy ilyenkor. Ne késsetek!opl

Biccentettünk, majd felálltunk, és elköszöntünk T-től. Érdekes módon most mindenki lepacsizott velem, legalábbis azok, akik kendőt hordtak biztosan. És jó érzés volt. Úgy éreztem egy olyan csapathoz csöppentem be, akik, mint egy család úgy működnek. És szimpatikus volt ez a pozitív energia. Big T is jó arcnak tűnt, minden király volt.
 Miután mindenkivel lepacsiztunk, elindultam Marcus után, az ajtó felé. A fényben feltűnt, hogy farzsebében ő is citromsárga kendőt hord. Meglepődtem, de valahogy mégsem, Mikor kiléptünk, elindultunk a közérd felé, majd mély beszélgetésbe kezdtünk:

- Na minden fain volt, szimpatikus vagy nekik tutira. Vasárnap megmutatok mindent, aztán kezdhetsz szakítani. Észre se fogod venni, és máris tele leszel suskával. Big T becsületes ember, ha jól nyomod megkapod a jutalmad! – lelkendezett Marcus, miközben alaposan hátba veregetett. 
- Ahogy mondod Tesó, minden király lesz, senki nem állhat az utunkba! – válaszoltam vigyorogva.

Sejtettem mi vár rám, mégis úgy éreztem a jó döntést hoztam meg és összességében egy igen pozitív irányt vesz az életem. Már egy ideje haladtunk, mikor eszembe jutott a sárga kendő, amit bent mindenkin láttam, még Marcuson is.

Persze nem voltam hülye, tudtam, hogy mit jelent ez. Csupán nem gondoltam, hogy már Marcus is ennek a bandának a színeit képviseli.

- Mióta hordod te magadon a Larson Park Gangsters színeit? – tettem fel a kérdést.
- Nem sok ideje. Pár hete fogadtak maguk közé, nem is mondtam még? – kérdezett vissza.
- Nem, nem igazán említetted még.
- Hát akkor most mondom. Már hivatalos, közéjük tartozom.

Hogy őszinte legyek, ez végig se futott még a fejemben. Innentől a helyi bandának, az LPG-nek dolgozok. És ki tudja mit hoz a jövő, még a végén én is képviselni fogom őket. Beleborzongtam a gondolatba, de egyáltalán nem féltem tőle. A nagyok a suliban amúgy is  mindig azt mondták, hogy sose árt ha valamelyik ruhád sárga, ez amolyan helyi szokás – persze akkor még nem tudtam mire gondolnak.

Lassan éjfelet ütött az idő. Fáradt voltam, haza akartam menni. Elköszöntem Marcustól, aki ment tovább a szomszéd utcába húst sütögetni. Elkísért hát hazáig, majd elköszöntünk.

- Na vigyázz magadra, ne csinálj semmi faszságot! – mondtam neki.
- Úgy lesz, te meg pihend ki magad, vasárnap nehéz napunk lesz. – szólt vissza.
- Úgy lesz! És kösz mindent! – majd kezet ráztam Marcussal.
- Szóra sem érdemes! Jó éjt!

 

            Beléptem a szobába. Leöltöztem, majd készültem a fekvésre. Millió gondolat járt az eszembe, de az idegesség, a stressz,és a kétség már nem voltak közöttük. Boldog voltam, úgy gondoltam, meghoztam a jó döntést. Úgy éreztem pár napon belül benne leszek a környék vérkeringésében, amiről annyit hallottam már. Napokon belül nekem is leesik majd valami, és az életem is szebb lesz. Napokon belül…

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom