Ollé Tamás írásai
Hova tűntek az álmok?
(Foszlányok I.)
Csak a telihold képes
a hangulatingadozásaimat
megzabolázni.
Nézz fel az égre,
a feltörő füst ma
rémalak képében tetszeleg.
Mondd, miért van,
hogy amikor hozzád beszélek,
rezonálnak a falak?
Hogy mi volt ezelőtt, nem tudom,
ezek már csak foszlányok.
Te sem vagy jelen, gondolatban
egészen máshol jársz.
Ebben a vezeték nélküli világban
már csak a szögesdrót szövi a mesét
az érintésről.
És nem tudja senki,
hova tűntek az álmok,
amiket feladtak.
(2021)
Mondd ki a kedvemért
Mondd ki a kedvemért,
hogy velem vagy,
és te is úgy gondolod, hogy
amikor álmodunk, akkor azt látjuk,
ahogyan a dolgok történhettek volna.
Hogy te is látod,
és amikor álmodsz, számodra is
azok a szűk utcák jelentik a nagyvilágot,
ahol szabadok voltunk.
És megérted, amikor úgy ébredek,
mert elhalt érzéseim maradványai
még mindig álmaimban próbálnak
utat törni, ott, ahol a tér zöld sziget,
és ahol a fényt arcod töri meg,
minden áldott reggel.
És te olyan szép vagy -
ha el is alszom,
te megőrzöd a pillanatot
arra a pár órára, amíg
újra éber nem leszek,
és nem látom többé
átlátszónak a mennyezetet.
Mondd ki a kedvemért,
hogy elhiszed, és a lelked mélyén
te is tudod, hogy létezik,
az a sűrű, fenyőfákon túli terület,
aminek tenger mossa két partját,
ahol összeér a harag és a szeretet,
miközben a lélek él s emlékezik.
Várjuk a tavalyi évet
távol gondolataimban,
az utolsó utáni mondatokban
érzem magam igazán otthon.
néha, amikor kialszik a lámpa fénye,
én magam sem veszem észre,
mennyi minden történik körülöttem.
magammal viszem és életben hagyom,
ezen a bizonytalan novemberi napon
a reményt, ami eddig is éltetett.
mikor az öledben vált alakot az este,
az esőben idéződik fel emléke
annak a pillanatnak.
séta közben annyi mindent látok tisztán,
hogy még az sem érdekel, hogy a bakancslistám
már hosszú ideje üres.
csak úgy elrepülnek a hetek,
miközben annyi mindent köszönhetek,
azoknak, akik velem maradtak.
felordítok, aztán betűket vetek,
hogy ebben a káoszban a szeretetet
megőrizzem neked.
akik most is küzdenek,
legyen ez egy üzenet, amely
ezúttal tényleg célba ér.
mert a ki nem mondott gondolatok,
és a meg nem tett lépések is
mindig ott lesznek velem.
és végig kísérnek majd egész életemen.
csillag száll szelíden
ablak ez, nem ajtó,
nem vezet semerre,odakint, az orkán,a végtelenre fordulván,átérez, szembeszáll,csillag a szemében,felcsillan fényszóró,szilánkos kezében.ott hontalanság van,nem látja senki sem,múltjából okulva,csendesen, szorongva,éli a tegnapot,magában bolyongva,próbálja valahogyfeledni a napot.
mocskos egy vidék ez,sötét van, az utcákveszélyes fénycsóvákhiánya feltűnik,vigyázz a kezedre,az ördög létezik,méreg vájt kirakat,emberek képezik.
városban, elveszve,tömegben, zendülés,szólamok, felfalják,az arcán rezdülés,a zajtól nem érzilidérces álmait,senki meg nem érti,a valóság vásznait.
alkohol, erjed ott,ahol az elhagyottfenyőfák tövében,suttog a sötétben,leány a határon,mezítláb várja őt,csillag a szemében,nézi a dombtetőt.
felcsillan fényszóró,lehunyja két szemét,folyópart, véget ér,rohan a lány felé,vállára ráborul,önmagát jámborul,megpihen, átadja,karjában otthonra lel.
Feketéből virággá
Változol kedvesem,
Feketéből fehérré,Hajlik át az ágra,Érints meg csendesen.Változol fehérré,Feketéből virággá,Érints úgy, hogy halljam,Hogy magam el ne hagyjam.
Merre száll, nem tudom,Halk suhanásában,Felbukkan, bámulom,A végtelen lombokon.
És félek,attól is, hogy elkések,hogy a hiányt hamarabb megérzed,mint lábam dobogásáta külváros durva peremén.
Mert rohanok feléd,most is táncol a szél,a levelektől nem látok,porzik az út, és fújja felém,a holdfény előttem,szikrákat vet,alaktalan valóság,hunyd le szemed.
Esőre áll, az idő az egyetlenellenségem.Az idő az nem nekem,ébredj fel kedvesem, romokban hever,a világom nélküled,kiszáradt meder.