olivien blogja

Most meztelen vágyom heveredni Melléd,
ölelésed kolostorába' zárva-teremni önmagam.
Ereszkedő pilláid takarónak húzni,
lélegzetemmel olvasni, mi szívedbe írva van.
Most illatoddal vágyom átitatódni,
ajkad kerevetére mosolynak ledőlni.
Ha szólsz, csak függeszkedni rázkódva hangszálaidon,
nézni mellkasoddal emelkedő katedrálisom.
Most vállad domborművéből emelnék házi oltárt,
szavalnám fennhangon mint híves nászi zsoltárt
imádságoskönyvemből verseid.
...S most kell hogy elmenj...
de hagyd e percet itt.

Merre tarka gombvirágok ölén
telt keblű tulipán hajladoz,
gondos kéz szerelmet plántál,
s aranyló ősz választékán
emlékül visszahoz
százszorszép csókokat, tearózsa-illatot.
Bárányfelhők habkék kacagása most az ég.
Mint tavasz kegyelméből rügy,
vagy tompa éjbe koppanó gondolat,
szikra pattan, megébredt öntudat.
Sarki fényre lakkoz gerjedelmet,
szabódó kétségnek kézfogó engedelmet.
Rejts szirmodba, halljam selymed suhogását,
s kitelik majd halkan vágyra hajtó Flórád - a Nő.
Zsongás leszek zsombékodon,
csüngő fodor tajtékodon,
rezgő visszhang - bronz irgalom.
Magot vetve szép hit alatt,
ered eső, remény fakad.
...S ha szeretettel öntözgetik,
majd kéz a kézbe ráncosodik.

Félárbocra ereszti zászlaját az est.
Kirakja csillagokkal, megfesti alkonyszínekkel,
S jelvényül tűzi rá a szemérmes félholdat.
Tűzropogásból rakunk fészket a csendbe,
míg az éj zsákjába gyömöszöli nappali
fény forgácsait.
Aztán lebbenő szerelmi lobogó alatt vágyaim
rám nehezülnek, szépséges sámán leszek,
érdemérem neked, mint nyakláncodról szíveden
függő medál.
Hóprémes táj ágyunkon testem terített asztalod.
Függőágyán szomorú szűz a holdvilág,
míg kezed arcomon andalog.
Bőröd illatából mély levegőt veszek, s benn tartom,
míg érintesz, hogy elhihessem magamról a jót.
Hullámaink kötelet sodornak lábaink köré,
S ujjad gyűrűként ujjamra fonva feszítesz rám
égtől áldott leplet - vérnász-takarót.

Derengő boldogság uszályát fogom,
míg nézlek.
Szemed ragyogó foglalat,
hol gondolataid csillámlanak,
mint napsugarak víz tükrén
ha vakítva égnek.
...S vigaszkék lélekóceán,
hol sóvár öröm keringve
csábító, lassú tánccal,
értelemre fűzött tanításvággyal
szonettfüzérbe rendezi sorait,
mint dolgos gyöngyhalász,
ki iszapos múltban feledett,
rozsdás szavakért szállva mélybe,
leküzdve belső félelmét
önnön hitelét, nemességét
hozza fényre,
s lelkén így igazít
mindig egy kicsit,
míg szeme fénye
árnyékát enyémben
megpillantva -
megkapaszkodik.

Téli álmok rügyfakadásán
Termőre fordulni öledben
szelíden.
Kalászt fonni
árvalányhajadból,
Malmok őrlését
hallgatni szíveden.
Fürtökben learatni
bőröd illatát,
Szádban forrt borként
Ajkadról cseppenni,
Lombom
simító kezedre
hullatva
Hókendőn
utolsót lebbenni.