Perzsi. (Íróasztalok rejtekében))

Ady Endre:A sátán kevélye

*

Életét végig gőgben élje

A Sátánnak fölkent kevélye.

Fakóan szirma ne omoljon:

Piros virág volt: pirosoljon.

Panaszra is görbülhet szája,

De rúgja meg azt, aki szánja.

Komédiázzék, hogy ő elvet

Egy-egy megtagadott szerelmet.

S ha térdelve mondja imáját,

Pattanjon föl, mások ha látják.

Ha hisz és vár, remél és retten,

Kiáltsa azt, hogy ő hitetlen.

Ha szivébe kétségek szúrnak,

Zengedezzen hitet az Úrnak.

Sohse legyen asszony bolondja

S ha él-hal érte, meg ne mondja.

Ha futó csókra űzi ösztön,

Százszor ájuljon, esküdözzön.

Inség, betegség hogyha dúlna,

Járjon-keljen, mintha vidulna.

S Halál ha cirógatja csontját,

Farsangolón járja bolondját.

Ellenségeit udvarolja,

Mintha aggodalma se volna.

Krisztus tréfából se vezesse,

Akik szeretik, ne szeresse.

S ha az Élet már összemarta:

Jött a Halál, mert ő akarta.

(Sátán kevélye, szerencsétlen,

Jaj, nem így éltem, nem így éltem.)

Úgy 13 éves lehettem... Autóval indultunk el az alföldre a rokonokhoz. Hosszú út állt előttünk, 330 km.  Valahol  Püspökladány és Berettyóújfalu között egy tóféle mellett elhaladva minimum 50 gólyát láttunk. Ott álltak féllábon, méltóságteljesen. Az egyik épp egy békát nyelt le. Nem volt nálunk fényképezőgép, és megállni sem tudtunk. Akkoriban nem volt divat mindent lefotózni. Tudtam, egy mód van a kép megőrzésére. A memóriám. Tudatosan  figyeltem őket, s magamban szóltam magamhoz. Memorizáld, erre emlékezned kell majd! Így is történt. Azóta is sokszor emlékszem arra a pillanatra. A víz tükrén megcsillanó napfényre a naplementében, mely pont olyan szìnű volt, mint a gólyák csőre.

Petőfi Sándor:A gólya

*

Sokféle a madár, s egyik ezt, másik azt
Leginkább kedveli,
Ezt ékes szólása, amazt pedig tarka
Tolla kedvelteti.
Kit én választottam, a dal-mesterséghez
Nem ért az a madár.
S egyszerű, mint magam... félig feketében,
Félig fejérben jár.
 

Kívánt időszak az ősz a gyermekeknek,
Mint anya jön elé,
Aki fiainak számára kosarát
Gyümölccsel terhelé.
Én ellenségeműl néztem az őszt, s szólék,
Ha gyümölcsöt hozott:
Tartsd meg ajándékod, ha kedves madaram,
A gólyát elcsalod.
 

láttam gyülekezni,

Midőn távozának;

Miként most eltűnő ifjuságom után,

Ugy néztem utánok,

S milyen bús látvány volt a házak tetején

A sok üres fészek,

Szellő lehelt reám, sejtés halk szellője,

Hogy jövőmbe nézek.

Mikor tél multával fehér hó-subáját
A föld levetette,
S virággal zsinórzott sötétzöld dolmányát
Ölté föl helyette:
Akkor az én lelkem is felöltözék új,
Ünnepi ruhába,
S gólya-várni néha elballagtam egész
A szomszéd határba. -
 

Később, hogy a szikra lángra lobbant, ahogy
Ifju lett a gyermek:
Talpam alatt égett a föld, nekiesem,
És paripán termek,
S megeresztett kantárszárral vágtaték ki
A puszták terére...
Még a szél is ugyan nekigyürközött, hogy
Lovamat elérje.
 

Szeretem a pusztát! ott érzem magamat
Igazán szabadnak,
Szemeim ott járnak, ahol nekik tetszik,
Nem korlátoztatnak,
Nem állnak körűlem mogorva sziklák, mint
Fenyegető rémek,
A csörgő patakot hányva-vetve, mintha
Láncot csörgetnének.
 

És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép!
Vannak szépségei,
De azokat, mint a szemérmes lyány arcát,
Sürű fátyol fedi;
Jó ismerősei, barátai előtt
Leteszi fátyolát,
S rajta vesz merően a megbűvölt szem, mert
Tündérkisasszonyt lát.
 

Szeretem a pusztát! be-bekalandoztam
Tüzes paripámon,
S midőn már ott jártam

ahol fizetésért
Sincs emberi lábnyom:
Lovamról leszálltam, gyepre heveredtem.
Egy futó pillanat
A tóra mellettem, s benne kit látok meg?
Gólya barátomat.
 

Erüszikhthón :a görög mitológiában Triopasz, Thesszáliai király fia. Féktelen vakmerőségében  kivágja Démétér szent ligetének fáit, nem törődve az istennő figyelmeztetésével, aki papnő képében megjelenik előtte. Büntetésül Démétér csillapíthatatlan éhséggel veri meg Erüszikhthónt.  Erüszikhthón anyja, aki szégyelli fia mértéktelen étvágyát, különböző ürügyekkel visszautasítja a szomszédok lakomameghívásait, ugyanakkor Erüszikhthón, miután elfogyasztotta a ház egész készletét, felfalja a teherhordó öszvéreket és a tehenet, a hátaslovat, a harci mént és a házi macskát, aztán kiáll az útra, és ennivalót koldul az arrajáróktól. Ovidius részletesen leírja Démétér szent fáinak kivágását, s új szereplőt is iktat a történetbe: Erüszikhthón a leányát, aki alakját változtatni képes, többször eladja rabszolgának, s az érte kapott pénzt ennivalóba fekteti, míg végül mardosó éhségében tulajdon testét kezdi felfalni.

Forrás:Wikipédia

Íme egy mitológiai történet ami hűen tükrözi a mai helyzetet. Féktelen haszonszerzés, becsvágy, mértéktelenség. Fák nélkül nincs levegő. Levegő nélkül nincs élet.(a földön). Élet nélkül nincs...

Nem író, hanem színész levele elhunyt szerelméhez. A múlt héten volt a tévében a Sissi című 3 részes film vetítése. Romy személyisége, titokzatossága , színészi játéka régóta érdekel. Kár, hogy nálunk kevés filmje volt látható. A levél hosszú, de sokatmondó. Neten találtam, forrás lent látható.

*

ALAIN DELON  UTOLSÓ  LEVELE  ROMY SCHNEIDERHEZ   

"Nézlek végtelen álmodban. Melletted vagyok, ágyad fejénél… Hosszú, piros-fekete tunikát viselsz, a felsőrészén hímzésekkel. Virágok, azt hiszem, de nem nézem őket. Búcsúzom tőled az utolsó búcsúval, babácskám…

Így hívtalak: Puppelé. Németül ez azt jelenti: “kisbaba, babácska”. Nem a virágokat nézem, hanem az arcodat, és arra gondolok: talán soha nem voltál ilyen szép. Arra gondolok: életemben – és a te életedben is – először látlak nyugodtnak és lecsillapodottnak. Milyen nyugodt vagy, milyen finom, milyen szép. Azt hinné az ember, egy szelíd kéz letörölte az arcodról a görcsök és félelmek jegyeit.

Nézlek, amint alszol. Azt mondják, halott vagy. Rád gondolok és magamra, kettőnkre. Vétkes vagyok? Szemben egy lénnyel, akit az ember szeretett, és akit mindmáig szeret, eszébe jut ez a kérdés. És az érzelmek elárasztanak, aztán azt mondom magamban: nem vagyok bűnös, de felelős vagyok… Az vagyok. Miattam történt, hogy Párizsban szűnt meg dobogni a szíved az elmúlt éjszaka. Miattam, mert huszonöt évvel ezelőtt engem választottak, hogy a partnered legyek a Christine-ben. Bécsből érkeztél, én Párizsban vártalak egy csokor virággal a kezemben, ami­vel nem tudtam mit csinálni… A film producerei azt mondták: “Ha leszáll a repülőgépről, induljon el feléje, és, nyújtsa át a virágokat.” Vártalak a virágaimmal, mint egy hülye a fotóriporterek gyűrűjében. Leszálltál a gépről. Feléd mentem. Azt mondtad anyádnak: “Ki ez a fiú?” Ő így felelt: “Nyilván Alain Delon, a partnered…” Más nem történt, semmi villámcsapás. Aztán Bécsbe mentünk, ahol a filmet forgatták. És ott bolondul beléd szerettem. Te pedig belém szerettél. Sokszor feltettük egymásnak a kérdést: “Ki volt először szerelmes, te vagy én?” Számoltunk: “Egy, kettő, három.” És aztán feleltünk: “Sem te, sem én! Egyszerre!” Istenem, milyen fiatalok voltunk és milyen boldogok! A forgatás végén azt mondtam neked: “Gyere velem Franciaországba.” És te így feleltél: “Igen, melletted akarok élni, Franciaországban.” Emlékszel? A családod, a szüleid őrjöngtek.

És Ausztria és Németország mindennek elnevezett engem, emberrablónak, kizsákmányolónak, amiért elvettem tőlük a “császárnőt”! Én, a francia, aki egy szót sem tudtam németül. És te, babácskám, aki egyetlen szót sem tudtál franciául. Kezdetben szavak nélkül szerettük egymást… Néztük egymást, és nevettünk. Babám… Puppelé. Én pedig “Pépé” voltam. Néhány hónap múlva én még mindig nem beszéltem németül, de te már beszéltél franciául, olyan jól, hogy Franciaországban színházban is felléptünk. Visconti rendezte a darabot. Azt mondta, mi ketten hasonlítunk egymásra, a két szemöldök között mind a kettőnknek ott van a V-jel, amely néha a haragtól, a félelemtől és az aggodalomtól összeráncolódik. Visconti ezt “Rembrandt V-jének” nevezte, mert ahogyan ő mondta, ugyanez a V látszott Rembrandt önarcképein…! Nézlek, amint alszol. Rembrandt V- je elsimult… Már nem félsz. Nem vagy megijedve. Már nem állsz lesben. Nem vagy megkínozva. Az üldözésnek vége, és te pihensz. Nézlek újra és újra. Olyan jól és olyan erősen ismerlek. Tudom, ki vagy és tudom, miért haltál meg. A jellemed – ahogyan mondják. Azt felelem nekik: Romy jelleme az ő jelleme volt. Ez minden. Hagyjanak engem békében. Szenvedélyes voltál, mert egész ember voltál. Egy gyerek, akiből nagyon korán, túl korán sztár lett. Tehát az egyik oldalon egy gyermek szeszélyei, haragjai és hangulatváltásai – jogosak természetesen, de beláthatatlan következményekkel -, a másik oldalon pedig a profi tekintélye… A gyerek, aki nem nagyon tudja, mivel játszik, kivel játszik és miért. Ebben az ellentmondásban, ezen az íven át összetolódik a félelem és a szerencsétlenség.

Ha valaki Romy Schneider, érzékeny és szenvedélyes. . . Hogyan is lehet másoknak megmagyarázni, ki voltál te és kik vagyunk mi, színészek? Hogyan lehet megmagyarázni, hogy a játéktól, attól, hogy mások figuráit alakítjuk, hogy azt játsszuk, ami mi magunk nem vagyunk, hogy mindettől, megbolondulunk és elveszünk. Valamennyire is fennmaradni milyen nehéz, micsoda erő, jellem és egyensúly kell hozzá. Hogyan lehet ezt az egyensúlyt megtalálni a mi világunkban, a zsonglőrök, bohócok cirkuszi világában? Azt mondtad: “Semmit nem tudok csinálni az életben, de a filmen mindent…” Nem, a civilek ezt nem tudják megérteni. Minél nagyobb színésszé válik valaki, annál ügyetlenebb élni. Garbo, Marilyn, Rita Hayworth … És te. És én kiabálok, miközben te pihensz, és sírok melletted, mert nem, nem, ez a rettenetes mesterség nem való egy nőnek… Tudom, hogy nem, mert én, a férfi vagyok, aki téged a legjobban ismert és a legjobban megértett. Mert én is színész vagyok. Ugyanabból a fajból voltunk, babám… ugyanazt a nyelvet beszéltük. De én férfi vagyok. A “többiek” nem tudnak minket megérteni. A színészek igen. De a civilek nem. Ez megmagyarázhatatlan. És ha a színész nő, mint te, ők nem tudják megérteni, hogy ebbe bele lehet halni.

Azt mondják, legenda voltál, mítosz voltál. Persze. Csakhogy… csakhogy a mítosz, tudjuk, nemcsak mítosz. Homlokzat. Tükrözés. Jelenség. Király, herceg, hős, Sissi, Madame Haneau, a sirály. És ez a mítosz este hazamegy. És akkor már csak Romy; egy nő, rosszul megértett; rosszul fogadott, akiről rosszul írnak az újságokban, akit kínoznak… És a mítosz a magányban elhasználódik. Félni kezd. És minél inkább tudatában van a félelmeinek, annál inkább belezuhan az alkohol és a nyugtatók boldogító ismétlődésébe. Szokássá válik, aztán szükségessé. Aztán helyettesíthetetlen. És az elhasznált szív megáll, mert túl fáradt ahhoz, hogy dobogjon. Rosszul bántak ezzel a szívvel. Ez a szív csak egy asszonyé, aki este leül egy pohár elé…

Azt mondják, a David halála okozta kétségbeesés ölt meg téged. Tévednek. Nem ölt meg. Befejezett. Hiszen te mondtad Laurent-nak, nagyszerű társadnak: “Úgy érzem, az alagút végére érek….” Akartál élni, szerettél volna élni. De igaz, hogy szombaton hajnalban az alagút végére értél. És amikor a szíved összetört, egyedül te tudtad, hogy ott az alagút vége…

Véletlenszerűen írok neked. Minden rend nélkül. Babácskám, aki agresszív voltál, és elesett. Soha nem tudtad elfogadni és megérteni a nyilvánosság előtt élő nő mesterségének játékát, amit te magad választottál, és amit szerettél. Nem értetted meg: nyilvános személyiség voltál, és micsoda fontossága volt ennek! Visszautasítottad a játékot, mindazokat a játékokat, amelyeket a mi szakmánk megkövetel. Támadva, sértve érezted magad az intimitásod­ban. Mindig lesben álltál, mint egy üldözött állat, mint egy őz, amelyet kergetnek. És tudtad, hogy a sors elveszi az egyik kezével azt, amit a másikkal nyújtott.

Több mint öt évig éltünk együtt. Aztán az élet elválasztott minket. De gyakran hívtuk egymást. Üzeneteket küldtünk. És 1968-ban következett A medence. Együtt dolgoztunk. Elmentem érted Németországba. Ismertem Davidot, a fiadat. A film óta testvérek vagyunk. Minden tiszta és világos közöttünk. Nincs többé szenvedély. Jobb és több van: barátságunk. Hasonlatosságunk… “Micsoda színésznő! Micsoda tragika!” – így beszélnek rólad. Nem tudják, hogy azért tudsz filmen tragikus hős lenni, mert az vagy az életben, és ezt nagyon drágán fizeted meg.

Nem értik, hogy a te magánéleted drámái élednek fel a filmvásznon szerepeidbe…

Nem tudják kitalálni, hogy azért vagy a filmen “jó” és “zseniális”, mert közben a tragédiát éled meg, és azért vagy felzaklató, mert személyes drámáid sugároznak át rajtad. És azért sugárzol, mert ezek a drámák égetnek… Ó, babám, micsoda munkája a fájdalomnak! Vajon veled éltem, vagy csak melletted?

David haláláig mégiscsak “a szakma” tartott téged a víz felszínén. Aztán David elment… És már nem volt elég a szakma. Nem csodálkoztam, amikor megtudtam, te is elmentél. Azon csodálkoztam, hogy nem lettél öngyilkos. De nem lepett meg, hogy megtört a szíved. Tudtam: ez volt az alagút vége.

Nézlek, amint alszol. Wolfie, az öcséd és Laurent belépnek a szobába. Beszélek Wolfie-val. Visszaemlékezünk arra a vidéki házamra. A dobermanokra, amelyektől annyira féltél… Emlékszünk… 25 évvel ezelőtt Bajorországban egy kis faluban. Wolfie 14 éves volt, én 23, te pedig 20. Nevettünk, amikor bejelentették, hogy a franciaországi Romy Schneider-rajongók klubjának elnöknője meglátogat bennünket. És megérkezett egy magas, fiatal, félénk nő szemüveggel: Bernadette. Amikor visszaértünk Párizsba, telefonáltunk neki. 6 éven át a titkárnőnk volt. Még mindig az én titkárnőm, immár 22 éve.

Nézlek mély álmodban. Tegnap még éltél. Éjszaka volt. Amikor hazaértetek, azt mondtad Laurent-nak: “Feküdj le. Nemsokára én is jövök. Egy kicsit még Daviddal maradok, és zenét hallgatok.” Minden este ezt mondtad… Hogy egyedül akarsz maradni halott gyermeked emlékével. És akkor éjjel leültél. Papírt, ceruzát vettél elő, és rajzolni kezdtél. Sarah-nak. A kislányodnak rajzoltál éppen, amikor hirtelen belehasított a fájdalom a szívedbe. . .

Olyan szép vagy. Szép, gazdag, híres, mi kellett még? Béke, egy kevés boldogság...

Nézlek végtelen álmodban… Újra egyedül vagyok. Szerettél. Szerettelek. Francia színésznőt, francia sztárt csináltam belőled. Ezért érzem felelősnek magam. És Franciaország, amelyet én értem szerettél, a te hazád lett. . .

Franciaország. Wolfie elhatározta – Laurent mondta neki, te is azt szeretted volna -, hogy itt fogsz maradni, és örökké francia földben pihensz. Boissy-ban. Ahová néhány nap múlva a fiad, David is megérkezik. Egy kis faluban, amelynek egyik háza a tied volt, éppen megkaptad a kulcsait. Itt akartál élni, Laurent mellett, a lányod, Sarah mellett. Itt akartál örökké aludni. Franciaországban. Mellettünk, mellettem...

Hogy megkönnyítsem Laurent és a családod feladatait, előkészítettem a távozásodat Boissy-ba. De nem leszek ott, sem a templomban, sem a temetőben. Wolfie és Laurent megértenek.

Téged meg arra kérlek, bocsáss meg nekem. Tudod, hogy nem tudnálak megvédeni ettől a tömegtől, ettől a to­lakodástól, a “látványra” éhes nézőktől, akiktől annyira féltél, akik miatt remegtél. Bocsáss meg. Elmegyek hozzád majd másnap, és egyedül leszünk.

Babácskám, újra és újra nézlek. A tekintetemmel körül akarlak ölelni, és újra és újra elmondani, hogy soha nem voltál ilyen szép és ilyen nyugodt. Pihenj. Itt vagyok. Melletted megtanultam egy kicsit németül. Ich liebe dich. Szeretlek. Szeretlek, babácskám.

 Alain"

1982. június 11.

(Forrás: Őszi Róbert...)

A lenti dal a Váratlan utazás című Kanadai filmsorozat:A csütörtöki gyerek című epizódjában hangzik el.

*

Minden szívre béke szálljon,

Jó éjszakát!

Őrangyalod őrzi álmod,

Jó éjszakát!

Álmos órák leperegnek,

Hegyek völgyek szenderegnek,

Hű szívem virraszt feletted,

Jó éjszakát!

Fent a hold az égen strázsál,

Jó éjszakát!

Ég és föld alussza álmát,

Jó éjszakát!

Édes, bűvös látomások,

Messze visznek pilleszárnyon,

Adjon álmod boldogságot,

Jó éjszakát!