Perzsi. (Íróasztalok rejtekében))

Pár napja volt egy blogbejegyzésem, Álmok çímmel. Most találtam rá erre a versre. Ez sokkal szebb álom, mint az enyém. És gördülékenyebb.

*

ÁLOM

Vízgyöngy a kis levélen,
Villám a fegyverélen,
Sugár a rózsaszálon,
Csók pírja gyenge vállon,
Mi édes és mi szép,
Mi nesztelen, ha lép,
Egy szóval: álom.

Ha vére, húsa nincs is,
Ha mesebéli kincs is,
Mégis csak szép az álom.
Gyönyör reng annyi tárgyon,
Virúl a dús való,
Vérünket forraló;
De szebb az álom.

Nem durva, nem rikító,
Gyöngéden mámorító,
Csillám a hattyu vállon,
Egy lopva-csók a bálon,
Egy percnyi végtelen,
Az égbe nyúlt jelen:
Az édes álom.

S az élet kéje, gondja,
Mikéntha egybefolyna,
Az út s a könnyü lábnyom,
Szín, hervadás a tájon,
Szerelem és tavasz:
Egy perc csak, egy arasz,
Csak kurta álom.

Álmokbul összeszőve
Az élet szemfedője;
S mi úr a többi álmon,
Dicsfény a szalmaágyon,
Ha majd az óra üt,
Haló szemekre üdv:
A hosszu álom.

A büszke hír sugára,
Mi fényt vetett utára,
Mint rózsapír a lányon,
Eltűnik égi szárnyon.
A kéj, a fájdalom,
Az élet és dalom:
Minden csak álom.

József Attila: Szél csapta

*

Szél csapta égi rózsabokromat.

Kerengve száll a fonnyadt alkonyat.

Elnyomott népre hull a levele.

Játszik a bánat szellője vele.

1931. január

Tóth Árpád: Az új Isten

*

Új isten szól hozzátok, emberek!

Nem templomok setét hajóin úszó
Tömjén között ragyog fel tűz-szeme
Barnult szentképek arany keretéből,
Nem oltárok gyertyái közt fehérlik
Alabástrom közönnyel hallgatag,
Hívők csókjától koptatott szobor,
Nem méla, hosszú, vont litániák
Cukros hullámát untan szürcsölő
Egek lakója!
Nem!
Új isten ez!

Új isten szól hozzátok, emberek!
Nem ég szülötte Ő! Nem mennyben él,
Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen,
Ki arca elé vonta az eget,
Mint egy hüvös, nagy kékselyem palástot,
Nem!
Ó, de nem is föld bálványa Ő,
Mint ama Mammon, aki ült hizott
Gőggel rajtunk, s szájától milliom
Élősdi csáp kígyózott szerteszét,
S a szürcsölő, szívó karok befonták
A szűzek testét, s feltörték finom
Velőért a költő zengő agyát,
S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva
Átkúsztak a robotos termek odván,
S felitták mind a könnyet és az átkot,
S a lomha Rémben mind aranyra vált ez
És új éhséggé, bár a telt belek
Már a nehéz aranytól eldugultak,
S a rothadó nagy testre már kiültek
Félelmes és aranyló hullafoltok...

Most új isten szól néktek, emberek!

A véres földnek vére szülte Őt,
A sok kiomlott, sűrű, keserű
Vér összeállt a fájó földeken,
Testté tapadt, alakká tornyosult,
Vérszínű, nagy, mezítelen alakká,
Ki országlépő tágra tárja lábát,
S Földet rengésre tépő hangja zeng
Piros Keletről a sápadt Nyugatnak:
"Ím eljöttem!
Eljött a Vörös Isten!"

És megy, s dörgő léptére messze reszket
A sárga Szajna, s medréből kicsap,
Jerichós visszhangot ver vén Westminster,
S az Óceán zöld üvegén vörössen
Égre rezg ezermérföldes árnya,
S átfogja a Fehér Ház vak falát...

Hozsánna néked, új isten, hozsánna!

Ismerj meg minket, tieid vagyunk!
A szíved hajtó, élő, drága nedv,
A diadalmas vörös lüktetés
A mi bús vérünktől is gazdagult,
S világra ömlő harsonád sodrába
Gyötört torkunk reszkető hangverése
Szerényen s mégis segítve simul:
A kicsiny, árva magyar jaj-patak
A messzezengő nagy moszkvai árba,
Mely most tisztára mossa a világot:

Hozsánna néked, új isten, hozsánna!

Legyen szavad teremtés új igéje,
Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,
Mit elrontott sok régi, úri isten,
Ti istenek közt új és proletár,
Formáld boldoggá pőrölyös kezeddel

Emelj minket roppant tenyereidre,
És a magad képére gyúrj át minket!

1919

Nincs más mit hozhatnék, tudod 

*

Nincs más mit hozhatnék, tudod
Most is Ilyet hozok 
Mint szemünknek, bár egy sem új,
Az Éj sok Csillagot 

Tán nem kell törődnünk velük 
Csak ha hiányzanak 
Akkor  lehetne csak zavar
Nem találnánk Haza 

1861

A művet Israel Efraim fordította magyar nyelvre.

Kosztolányi Dezső: Halottak
(részlet)

*

Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
Futók között titokzatos megállók.
A mély sötét vízekbe néma, lassú
hálók.
Képek,
már megmeredtek és örökre
szépek.