Novellalánc
Önéletrajz - 33 Gyógyulj!
Anyámmal kapcsolatos súlyos emlékeim között kotorászva végre jelentős felismerésre jutottam.
Korai, még iskolába járós életkoromat megelőző időszakban kutatva könnyű, boldog képek bukkantak fel. Rájöttem, hogy az évek alatt egyre erősebbé váló azonosulásom anyám gondolkodásával még a saját emlékeimet is az ő szemüvegén keresztül mutatta. Ennek köszönhetően az időben előre haladva egyre sötétebbé vált a látvány. Egészen korai emlékeim azonban képpel, szaggal, hanggal, szinte színes tévé adásként mutatják a még kellemes, biztonságos anyai gondoskodást.Első emlékemben anyám karján visz, válla magasságában látom barna, halszálka mintás téli kabátjának gallérját, érzem zötykölődő járását és arcomhoz egészen közel hallom szaggatott szuszogását, ahogyan lépteivel összhangban lélegzik.
Ezt a hatalmas értékű képet évtizedekre betemette az ő keserű panaszáradata arról, hogy nem volt pénzük babakocsit venni - bezzeg a szomszédéknak, azoknak volt! - és engem állandóan kézben kellett cipelnie.
Vértanú mártírságának ezen bizonyítékától engem akkora szégyenkezés gyötört, hogy befeketített, megrongált gyerekkori emlékemet inkább elástam jó mélyre, ne is lássam!Azon gondolkodni pedig, hogy milyen anya az, aki nyűgnek, áldozatnak érzi néhány hónapos kisbabája kézben cipelését? - azon gondolkozni több mint ötven évig nem mertem!
Most végre sikerült visszaszereznem gyerekkorom egy apró boldogságát.
Ezzel tartoztam magamnak.
A sorban feléledő kellemes képek közt látom, amint ő vele ketten, egymással szemközt ülünk a szobai asztalnál. Előttem piros peremü, zománcozott fém tányérom - és éppen ebédelünk.
Mivel állandóan rossz étvágyú, sovány, beteges gyerek voltam, anyám engedett a kérlelésnek és minden ebéd elfogyasztása idején mesét olvasott nekem. A figyelem elterelés használt. A törénet idáig valóban a szerető anyukáról szól, aki minden furfangot kitalál piszkafa gyereke megetetéséhez.
Sajnos ő minden közös ebédünk alkalmával sértődötten panaszolta, hogy egyszer biztosan megfullad majd az evés-olvasás kombinációtól és annak csakis én leszek az oka.Indulata, hangjának világfájdalma valamint saját feléledő bűntudatom elvette a perc könnyű boldogságát.
Az oly ritkán kijáró érintés-simogatás ünnepi pillanatai voltak a kikunyerált hát vakargatások.
Négy-öt-hat éves koromban anyám panaszkodva, háborogva, de még hajlandó volt egy-egy ideig hátamat vakargatni.Szemmel láthatóan ő maga is szenvedett a benne lakozó kettősségtől, aminek hatására bármilyen jót tett gyerekével, azt azonnal vissza is akarta venni vagy legalábbis szavakkal semlegesíteni.
Ezekben a korai években cselekedeteit a jóság, míg kimondott szavait rosszasága uralta.
---->>>>
Önéletrajz - 32 Analízis...?!
A tökéletesen beteljesített elvárásoknak köszönhetően életem legalább negyvenöt éve telt önbüntető önsanyargatással. Jól megtanultam, hogy minden megnyilvánulásom szégyenletes. Legfőképp pedig a szeretet utáni vágyakozásom. Már rég elkönyveltem, beletörődtem, hogy rosszaságom miatt senki sem szeret. Biztosan tudtam, sőt elvártam a jogosnak vélt elutasítást. Ez az erőszakkal kificamított gondolkodás odáig fajult, hogy aki riasztó, önsanyargató viselkedésem ellenére is bátorkodott szeretettel fordulni felém, azt megvetettem helytelen, rossz választásáért!
Az évtizedeken keresztül folytatódó agymosás következtében egy belső hang mindíg, minden helyzetben ontotta rám vonatkozó becsmérlő, elítélő véleményét. Már csak azt éreztem helyesnek ami engem gyötör, elitél, kínoz. Keresve sem találhattam volna saját magamnál nagyobb ellenséget. Csak harminckilenc éves, négy gyerekes özvegy állapotomban kezdett anyám erőszak hatalma lelkemben meginogni.
Emlékszem, mennyire megijedtem, amikor először hallottam a pszichiáter véleményét - anyám önzésből nem akart gyereket. Hirtelen kétségbeesetten arra gondoltam - Jézusom, mi lesz, ha ezt anyám megtudja!
Mekkora lesz a büntetés ezért a tiszteletlenségért!
Ilyen lelki idomítás után teljesen természetes módon vonzottam magamhoz a legkínzóbb, pusztító partnerkapcsolatokat. Ezekben nem a szeretetet, hanem a büntetést vártam el és kaptam is meg elvárás szerint.
Három, együttesen nagyjából harminc évig tartó párkapcsolatomban tökéletességig fejlesztettem az önsanyargatást, bűnhődést és az ezekkel járó szenvedést.Mondhatnám, hogy ez igazságtalanul történt, hogy nem ezt érdemeltem, hogy miért kellett ilyen boldogtalanságban szenvednem?! De sajnos a való igazság színtiszta bizonyítéka szerint ez, bár nem tudatosan, de mind az én akaratomból, saját igényem és elvárásom szerint történt.
Mondhatnám, hogy ezek rossz kapcsolatok voltak, pedig igazság szerint ezek a kapcsolatok tökéletesen megvalósították azt amit én magam, tudtomon kívül elterveztem.
Célom a bűnhődés, a megaláztatás, a testi-lelki szenvedés volt.
Anyámmal folytatott több évtizedes együttműködésünk következtében saját testi megjelenésemet valamint egész belső világomat megvetettem, érzelmeimet szégyenletes cirkusznak minősítettem.
Titokban, lelkem mélyén minden nap reméltem, hogy anyám egyszer végre elismeri lojalitásomat, vártam, hogy áldozatomért cserébe egyszer csak szeretni fog.
Partner kapcsolataimat is pontosan ezzel a céllal üzemeltettem.
A bennem működő program szerint állandóan rossznak, bűnösnek éreztem magam, de tőlem fizikailag messze élő anyám nem volt jelen, hogy ezt az érzést folyamatosan fenntartsa. Mivel évtizedekkel korábban rájöttem, hogy az együttműködésnek egyetlen lehetősége, ha vele egy követ fújva gyűlölöm saját magamat, hát most gondoskodtam róla, hogy legyen más, aki folyamatosan fenntartja bűnhődésemet.
Mintha anyámmal ketten egy furcsa, csak kettőnket összekötő idegen nyelvet beszéltünk volna, amit az ő távollétében is gyakorolnom kellett, nehogy rajtakaphasson nyelvtudásom gyengülésén.
Ezzel a kívülről láthatatlan - de megérezhető! - szörnyen eltorzult érzemi "hozománnyal" felszerelkezve sikerült is magamhoz vonzani a gyerekkori családi erőszak által tönkretett, hozzám hasonló áldozatokat, akik a lélek másik sötét mellékútján bukdácsolva, brutális alkoholista apjuk hatására "kínzó"-vá váltak.
Férjeimet - hozzám hasonlóan - szintén a szülőjük kínozta, de ők saját maguk sanyargatása helyett másokat büntettek. Alig várták, hogy a gyerekkorból kiérve végre ők foghassák kezükbe a poharat és most már tőlük rettegjen a család. Az otthon látott szülői minta szerint bántották, ütötték, megalázták feleségüket, terrorizálták családjukat.
Egy ilyen férfi feleségének lenni tökéletesen megfelelő lehetőséget kínált a szenvedésre, a megaláztatásra.
Valahol a lelkemben, mélyen legbelül, évtizedeken keresztül sírva-zokogva ajánlotta anyukájának áldozati ajándékként újabb és újabb sebeit az a kislány, aki soha nem akart beletörődni, hogy őt nem szeretik.
Rosszabbnál rosszabb lapcsolataimat anyám fagyos lenézéssel figyelte. Első katasztrófális házasságom megkötése előtti pillanatban, menyasszonyi ruhába öltözötten, lakásunk előszobájában indulásra készen állva zúdult rám átkozódása.
"Ez a házasság nem lesz hosszú életü. Remélem az idő engem igazol."Nem csak segítségét tagadta meg a számára előre tisztán látható baklövésem megelőzésében, de szenvedésemet páholyból végignézve a jóslatának megfelelő végkifejletért szurkolt.
Ebben a helyzetben az ő igazának bebizonyítása érdekében hozott áldozatom nagysága lényegtelen apróságnak tünt.
Részvétlen kívülállóként figyelt.
---->>>>
Önéletrajz - 31 Pirkad...lassan...
Még a kezdet kezdetén, kisgyerek koromban anyámnak gondot okozott, hogy velem szembeni megvető, rideg, szeretet nélküli viselkedését kellőképpen titokban tudja tartani. Környezetének elítélő véleményétől csak az menthette meg, ha soha nem derül ki anyai alkalmatlansága. Ezen a ponton aztán rájött, én magam vagyok a legnagyobb veszélyforrás. Biztosítania kell, hogy eszembe se jusson valaha is panaszkodni, segítséget kérni.
Ennek megvalósításához az állandó, hol erősebb hol gyengébb, folytonos büntetést használta eszközül. Alap állásban méltatlan, elutasított, lenézett pária voltam mellette.Abban a pillanatban, ahogy mertem panaszkodni vagy egyszerűen csak őszintén beszélni otthoni életemről, anyám óriási cirkuszolásba kezdett. A fenyegetés - "szégyelld magad, ezt érdemlem?" és az aljas zsarolás - "szegény apuka mit fog szólni", "ezután éjjel biztos rosszúl lesz", a járulékos verés és ráadásnak az ő bármikor bevethető sértődött bömbölése még az eddig megszokottnál is fájdalmasabbá tette életemet.
Hamar rájöttem, hogy a mellőzésnek, rideg utálkozásnak eddig már megszokott szintjét csak hallgatásommal tudom megőrizni. Nem panaszkodom, nem bízom senkiben és nem számítok már semmi jóra. Ez a magatartás nagyjából bztosította, hogy átlagon felüli nagy retorziók ne érjenek anyám részéről.
Teltek az évek és mindketten belerázódtunk szerepkörünkbe.
Anyám gyűlölt, megvetett, eltaszított magától - míg én hallgattam és igyekeztem jó hírét kelteni a külvilág előtt.Ebben az eltorzult szülő-gyerek kapcsolatban minden csupa hazugságból és fájdalomból állt.
Bár anyám számtalanszor tudtomra adta, mennyire fölösleges teher vagyok számára, nem tudtam beletörődni, hogy nem szeret engem és még mindíg próbáltam megfelelni, elfogadtatni magam. Egyetlen lehetőségként azonosulnom kellett törekvésével és meg kellett tanulnom vele együtt gyűlölni saját magamat.
Ez az őrület akkor, abban a helyzetben kézenfekvő megoldásnak látszott.Anyám megnyugodhatott.
Egyre rosszabbnak és bűnösebbnek éreztem magam.
Már nem is mertem volna panaszkodni!
Már nem is mertem volna elhinni ártatlanságomat!
Anyám persze nemhogy nem szeretett, de csak még jobban megvetett.
Minél alázatosabban nyaltam a kezet, amelyik a bunkós botot fogta, annál könnyebb prédának látszottam.
Anyám nem ismerte a kegyelmet.
Ő azt az elvet vallotta, hogy még abba is rúgni kell egyet, aki már a földön fekszik.
Rideg elutasításának lelki megnyilvánulásaival egyidőben meg kellett tapasztalnom a fizikai távolság tartás fájdalmát is. Anyám a lehető legritkább esetben ért hozzám. A minden kisgyereknek létszükségletet jelentő símogatás, dédelgetés, babusgatás életemben ritkán fordult elő.
Emlékszem, még a hajamat is gumikesztyűs kézzel mosta. Így még a véletlen érintést is elkerülve húzta, tépte vizes hajamat. Fájdalmas tiltakozásomon háborogva panaszolta mennyire önző vagyok, amiért hagynám őt kiszáradt kezeivel, kirepedt ujjaival vízbe nyúlni.
Nálunk a viccbéli, messziről csúzlival etetett gyerek pontosan megfelelt a valóságnak.Anyám rideg viselkedése meggyőzött saját testi rondaságomró, gusztustalanságomról. Biztosan tudtam, saját hibámnak, saját testem visszataszító külső megjelenésének köszönhetem eltaszító magatartását. Megtanultam rondának, gusztustalannak látni testi valóságomat.
Már elmúltam negyven éves, amikor anyám véletlen elszólásából megtudtam az igazságot. Akaratlanul kibeszélte, hogy érettségim alkalmával iskolába induláskor, ünneplő ruhában, tizennyolc évesen mennyire megnéztek az utcabeliek, de nem csoda "nagyon szép voltál, Évikém". Ekkor teljesen elájultam!
Kérdésemre "ezt akkor miért nem mondtad, én miért nem tudhattam?" már azt is megbánta, hogy huszonöt évvel később elszólta magát.
"Hogyne!" válaszolta indulattal "az kellett volna, hogy aztán meg elbízd magad!"Ez a homályos "elbízd magad" talán a lelkében tomboló irígység, féltékenység, butaság, rosszindulat együttes végterméke lehetett. Minden pillanatban résen kellett lennie, nehogy valamiképpen megtudjam az igazat - szép megjelenésü, szeretetere méltó gyerek vagyok.
Anyám soha nem adott magyarázatot arra, milyen veszéllyel jár, ha az ember gyereke saját külső-belső értékeit ismeri és tudja használni azokat.Az ellenkezőjére viszont itt vagyok én magam elrettentő példának!
Akit a szülője értéktelennek tart, az - legyenek bármilyen belső értékei - megvalósítja a szülői elvárást és még a szülője által becsmérelt, lenézettt jó tulajdonságait is kész szemétre dobni. Szerencsére ebben az esetben is képes voltam az elméletet visszafelé alkalmazni. Saját gyerekeimet a legtöbb lelki értékkel felruházni, önnön kiválóságuk sikeres magvalósítására ösztönözni.
Az életreszólóan meghatározó, rendíthetetlen szilárdságú szülő-gyerek kapcsolatban a gyerek mindíg pontosan azt teljesíti, amit szülője elvár tőle!
---->>>>
Önéletrajz - 30 1961
Szerencsémre, születésemtől fogva eredendően érdeklődő, kíváncsi, könnyen és szívesen tanuló gyerek voltam. Az iskolába járást kihívásnak tekintettem. Sorban egymás után hazavitt kitűnő bizonyítványaim mutatták, milyen sikerrel vettem az akadályokat. Mindíg és minden érdekelt. Szinte maguktól ragadtak rám a tudnivalók. Jó eredményeim jutalmazásaként mindíg megkaptam drága Apukám elismerő dícséretét. Mi ketten hihetetlenül tökéletes egyensúlyban működtettük közös életünket.
Szerencsés adottságaimnak köszönhetően könnyen és jól teljesítettem.Teljesítményemet apai dícséret jutalmazta.
Ennek hatására még jobban szárnyra kaptam és mindent megtettem az újabb, természetesen újból kiérdemelt dícséretért.
Ez a felfelé haladó, állandó eredményességet biztosító együttműködés csodákat tehetett volna életemmel - ha képesek lettünk volna töretlenül működtetni utolsó közös percünkig...
Állandóan félelmeinek hódoló anyámat eredményeim nem tették boldoggá. Életében a jót, az örömöt mindíg bizalmatlanul fogadta. Olyan kellemes, szép, jó dolog nem történhetett vele, ami ne emlékeztette volna a becsapottság, szenvedés vagy veszteség állapotára. Saját pillanatnyi örömét vagy a fenyegető jövőtől való félelmével vagy a másoknak kijutott, sokkal nagyobbnak tűnő öröm irígyelésével mérgezte meg. Gondolatmenete szerint az öröm nagysága egyenes arányban áll az utána következő szenvedés mértékével. Az emberemlékezet óta hatalomra törekvő, őrült egó diktálta állandó, sőt szükségesnek vélt félelem nyilvánul meg népi "bölcsességünkben" is, miszerint a nagy nevetésnek törvényszerűen sírás lesz a vége.
Hogy miért is? - bolond aki itt józan érvelést keres!
Ennek a mondásnak szellemében gondolkodó anyám a majdan bekövetkező félelmetes szörnyűségek előjelét látta minden apróságban. Valószínüleg beteges féltékenysége mellett ez volt a másik ok, amiért belerondított az apa-lánya dicsőséges együttműködésbe. Biztosan mondhatom, okos és szorgalmas voltam, de nem tökéletes. Nekem is, mint minden emberből készült élőlénynek, volt néha rossz napom. Ilyen alkalmakkor becsúszott egy-egy négyes a jegyeim közé.
Apukám megértéssel fogadta a kicsit lelassúlt teljesítményt. Tudta, hogy állandóan tökéletes eredményt nyújtani lehetetlen. Aki hibátlannak mondja magát, az biztosan hazudik.Anyám gondolatai másképp működtek. Egy négyes nála már a vég kezdetét, a biztos lecsúszás megindulását jelentette. Az ő "Gyereknevelés" címü programja pozitív ösztönzést nem tartalmazott. A saját életét boldogtalanná tévő lelki zsarolást, manipulációt alkalmazta velem szemben is. Végtelenül aljas, igazságtalan okfejtésével engem tett felelőssé apukám cukorbetegségéből következő éjszakai rosszúlléteiért. Az őrült érvelés szerint az én négyeseim okozta izgalom vezetett a vércukorszint zuhanással járó ájulásig.
Ma már természetesen tudom, hogy ezeket a rendszeresen bekövetkező rosszúlléteket a nem megfelelően adagolt inzulintól kezdve a mennyiségileg túl kevés vagy szénhidrátban szegény vacsoráig minden okozhatta.
Szinte megfejthetetlen, apukám szervezete mikor, mire, hogyan reagált.Tíz évesen a helyzet sokkal átláthatatlanabb volt.
A gondolat, hogy rendszeresen ártok annak az embernek, aki a legfontosabb életemben - ez a gondolat hatalmas fájdalommal terhelt meg. Az eddig élvezetes tanulásnak egyszerre csak embertelenül hatalmas lett a tétje. Úgy éreztem magam, mint a fiatal fiú a "Volt egyszer egy Vadnyugat" címü film elején. Tudta, hogy az ő rogyadozó, gyönge vállára felállított bátyja a nyakára hurkolt akasztó kötéllel csak addig fog élni, amíg ő bírja erővel.Tudtam, nem vagyok tökéletes ezért biztosan lesznek még rossz jegyeim. A teljesítési kényszer annyira nyomasztott, hogy egy beadott, de még ki nem értékelt dolgozat kiosztása előtti, pad alatti levelezésben leírtam, ha nem lesz ötös az eredmény akkor "kimegyek" lakóházunk harmadik emeleti erkélyéről.
Persze lebuktam.
Az elkobzott levél olvasása után aggódó tanító nénim azonnal behívatta szüleimet az iskolába.
Na, amit ezután otthon kaptam, azt nem tettem az ablakba!Anyám vérig sértődött felháborodással szídott gonoszságomért, amivel ekkora szégyent okoztam. Szerencsétlen, félresikerült segélykérésemet hatalmas, ellene elkövetett gaztettként értékelte.
A "mit fognak szólni" és "mit gondolhatnak rólunk" típusú érveléssel nem lehetett vitatkozni.
Anyám felháborodottan védte a tökéletes család látszatát - ellenem.
Bár apukám nyiltan nem foglalt állást, de némasága, támogatásának hiánya egyformán elítélte anyámat és - engem is. Eddíg minden hasonló helyzetben Ő űlt a libikóka másik végén és segített az egyensúly megtartásában. Most nem így történt.
Összezavarodottan szégyenkeztem.
Arról szólt a lecke, hogy saját fájdalmas érzéseim kimondása elitélendő, szégyenletes bűn. Amennyiben pedig segítséget kérek fenyegető, elhatalmasodó problémám megoldásához – na pont akkor következik a legszigorúbb megtorlás. Jobban teszem, ha lapulok csöndben, hiszen gondjaimat éppen az az ember okozza, akinek pedig azok megoldása lenne a hivatása.
Anyám nem érte be azzal, hogy bántott, nem szeretett, de azt is megkövetelte, hogy saját jó híre érdekében segítsek neki ezt titokban tartani. Bár szenvedő áldozata voltam, mégis a világ számára őt jó anyának kellett hazudnom. Ezt a lelki terrort ma családon belüli erőszaknak nevezik!Megszégyenítő bűnhődésem közepette egyedül kedves tanító nénim aggódott értem, de ez senkit sem érdekelt!
Valamikor, sok évvel később eljött az iagzság pillanata, anyámmal közös életünknek egyetlen őszinte pillanata!
Első férjem - többi szerencsétlen választottamhoz hasonlóan! - nagyon kedvelte az alkoholt. Életemnek abban az időszakában háztartásunkban minden alkalomhoz illő, számtalan féle-fajta szeszesitallal rendelkeztünk. Anyám egyik látogatása alkalmából vidéki otthonunkban férjem édes, sűrű likőrrel kínálta anyósát. Fél deci alkoholos márc hirtelen ledöntötte anyám egójának kőkemény várfalait.
- "Jobban kellett volna szeretnem téged!" - mondta és nézett rám ellágyúlt, homályos tekintettel.Még az ütő is megállt bennem.
Addigra már éppen eléggé ismertem őt. Tudtam, amint elillan a likőr okozta varázs, ő azonnal felülvizsgálja majd gondatlanul kimondott szavait. Ebben a helyzetben egyetérteni állításával, helyeselni igazmondását – ez felért volna egy öngyilkossággal. Hogyan is panaszolhattam volna neki 25 évesen fájdalmas szeretethiányomat, amikor hasonló bánatomat már 10 éves koromban is rettentően megbosszúlta.
- "Légy résen!" - üvöltöttem le magamban a réges-régóta síró-zokogó kislányt. - "Csapda, bemész a csőbe. Utána még rosszabb lesz!"
Csöndesen, higgadtan kijelentettem, hogy ilyesmi nekem eszembe sem jutna és halálos rémületben vártam a folytatást. Anyámat megnyugtatta felmentő válaszom.
Sikerült a megszégyenítő legorombítást elkerülnöm.
Önéletrajz - 29 Sic transit gloria mundi
Gyerekkorom téli örömei vetélkedtek a balatoni élményekkel. A tél havas, korcsolyázós hangulatát az iskolába járás stresszes feladata sem tudta elrontani.
A Városligeti Műjégpálya délelőtt sportolók edzéseinek adott helyet, de délutánonként és hétvégén elárasztotta a civil közönség. A főbejárathoz vezető lépcső aljánál, mindkét oldalon nyitva tartó pénztárak előtt hosszú sorok álltak. A szerencsés bérletesek egyenesen a főbejárat irányába siettek és rövid ellenőrzés után már be is jutottak.A pénztáraknál végtelen sorokban várakozó későn érkezőkre a "Megtelt" tábla réme is leselkedett.
Nem tudom csak sejtem, hogy a Műjégpályára, minden télen megváltott bérletem mekkora anyagi megterhelést jelentett az egy fizetésből élő három tagú családnak.
Szerencsés voltam.
Apukám aktívan képviselte érdekeimet a családi kupaktanácsban.Sajnos anyám nevelési elvei kimerültek a "Szégyelld magad, büdös kölök!" szintjén. Sértett keserűséggel, állandó szenvedéssel figyelte férje együttműködő, csupa szeretet gyereknevelését.
Apukám nemcsak ötletgazdája, de tevékeny segítője is volt egészséges életmód programomnak.
Türelmes, kitartó korcsolya oktatónak bizonyult.A jégpálya kezdőknek fenntartott, elkerített területére a szülők akár cipősen is bemehettek, hogy csetlő-botló csemetéiket újra meg újra lábra állítsák a sűrű elesések után. Apukám vagy a jégen, vagy közvetlenül karnyújtásnyira a jégpálya mellett gyalogolt napokon keresztül, míg én összekuszálódott lábakkal, időnként a kezébe kapaszkodva igyekeztem legalább egy kis ideig a térben vertikálisan elhelyezkedni. Hát, ami azt illeti.... a horizontális sokkal jobban sikerült.
A kezdő korizó ifjúság a pálya szélén próbálgatta a gravitáció gyönyörüségeit.
Csoda szép, hatalmas sötétkék véraláfutásokat lehetett innen hazavinni combon, de leginkább a fenéken. A térdek és bokák is rendszeresen bedagadtak.
Ahogy teltek a napok, egyre hosszabb távon tudtam állva maradni magasszáru cipőmre korcsolya kulccsal felkurblizott, szuper sportszeremen. A Müjégpálya melegedőjében álló hosszú, fa padoknál szülők serege kurblizta a levehető korcsolyát csemetéje cipőjére. A cipővel egybeépített korcsolya akkor még ritka luxusnak számított. Mindíg élénk bámészkodás kísérte a cipős hoki- vagy műkorcsolya tulajdonosokat.
Lassan eljött a nap amikor én is beállhattam a kötelező haladási irányt tartó tömegbe, hogy megtegyem az első igazi nagy kört a Műjégpálya kivilágított, csillogó jegén. A reflektorok fényében egyenletes tempóban vonuló színes tömeg, a hangszórókból bömbölő zene ritmusára együtt mozgó több száz hangos, vidám fiatal lármája elbűvölt. A pálya túlsó oldaláról Vajdahunyad vára teljes díszkivilágításba öltözötten figyelte a színes kavalkádot. A nyáron csónakázó tó - télen jégpálya fölött átvezető kivilágított híd kovácsolt vas díszeivel és korhű lámpáival múlt századi hangulatba ringatott. Itt mindig bámészkodók álltak a cirádás korlátnak támaszkodva. A fényárban úszó hangos jégpálya vidám forgataga megállította az arra járókat.
Igazán ünnepivé a hóesés tette ezt a hangulatot. Fényszórók vakító fénykörében, könnyedén táncolva ellibbenő milliónyi csillogó, szikrázó, hatalmas hópehely mesevilágot teremtett.
Vajdahunyad vára békésen türte amint egy milliárd hópehely lassan elfoglalja helyét tetőin, tornyain, párkányain, kéményein.Egy-egy megtett kör végén apukám integetve üdvözölt, dícsért vagy éppen vígasztalt az alkalmankénti nagy esések után. Mialatt a tarka, hangos tömeg magával ragadva vitt a fényes, korcsolya élekkel összekaristolt jégen, mindig akadt érdekes látványosság.
A jégpálya közepén elkerített belső körben jégtáncosok edzései zajlottak. Forgásaik, ugrásaik, tánclépéseik lenyűgözték a sokszor éppen csak talpon maradni tudó közönséget.
Az állandóan szóló hangos, kellemes zene emelkedett hangulatában a lelkek összeértek.
Hol a Kék Duna keringő ringatott el, hol az Archies lelkesített fennhangon "Sugar, oh honey, honey...."Zenéjüktől egyszerre megtáltosodott a jól nevelt ifjúság. Nálam kétszer magasabb és idősebb fiúk összekapaszkodva, menetiránnyal szemben vágtak rendet a sűrű tömegben. Tarolásuk következménye óriási fekete véraláfutás - világraszóló fenékre ülésem következménye.
Élvezettel, kitűnően szórakozva döntötték fel a szabályosan szembejövőket. Hangosbemondón keresztül leparancsolták őket a jégről. Remek szórakozásuk igy ért véget.
Emlékét jó néhányan a seggünkön vittük haza.
A Procol Harum Whiter shade of pale-je – Fehérnél is halványabb árnyék - mindíg sikeresen lelassította, elandalította a túl élénk fiatalságot. A hullámzó, álmodozó tömeg a kollektív szerelmi szívfájdalom feledhetetlen, varázslatos melankóliáját élte át olyan élvezettel, ahogyan csak ez a korosztály képes belemerülni önként választott szenvedésébe. És a megszakadt szívü, boldogan szenvedő ifjúság kavargó, színes tömege csak rótta, rótta a köröket a csodálatos fényárban úszó, szikrázóan tükör fényes, bűvöletbe ejtő Városligeti Müjégpályán.
Voltak telek amikor hosszan és megbízhatóan hideg, fagyos, napok követték egymást. Ilyenkor szinte házhoz jött a jégpálya.
Házunk sarkánál befordultam a Columbus utcára, átkeltem a Thököly úton és megcéloztam a szemközti üres telken megnyíló alkalmi jégpályát. Az elegyengetett talaj rendszeres locsolása eredményeképpen néhány fagyos nap alatt elkészült a korcsolya pálya.Kemény KETTŐ forintos belépő ellenében egészen este kilenc óráig tombolhattunk a kivilágított, házi jégpályán.
Legfeljebb huszan lehettünk mi, a törzsközönség, igy mindenki ismerte a többieket. Május 1 - Stefánia - úti általános iskolai osztálytársaim mindannyian a közelben laktak. Délutánonként itt eresztettük ki a délelőtti tanítás idején felgyülemlett feszültséget.
Egy alkalommal ez olyan jól sikerült, hogy a drótkerítésen nyíló rácsos kapu irdatlan lendületünk hatására velünk együtt, az utca irányában távozott.
Közös erővel gyorsan, sikeresen – és mennyire ijedten! - állítottuk helyre a kerítés eredeti állapotát. A hely közelsége miatt könnyen elszabadulhattunk hazulról. Hosszú fagyos, havas idő esetén még a korcsolyát is felkurblizhattuk otthon. Csak egy saroknyira mentünk a lefagyott, eljegesedett járdákon.
Nem kellett az órára figyelnünk - megbeszélés szerint, előbb-utóbb megjelent valamelyikünk szülője és takarodót fújt. Szerencsés esetben több szülő is összefutott és kellemes beszélgetésbe kezdve nekünk is ráadás időt adtak.
Csodálatos délutánokat, estéket töltöttem ott családias hangulatban, közel az otthonhoz.Sajnos néhány év múlva a Geodéziai Intézet valamelyik kihelyezett részlegének vaskos, ronda, durung beton épülete nőtt ki a mi jégpályánkból és ezzel egyidőben sajnos mi is kinőttünk abból a boldog, gondtalan, korcsolyázós, még majdnem gyerekkorból.
Sic transit gloria mundi.