Novellalánc
Önéletrajz - 43 Időutazás I.
1971 augusztus 27.-én, hetek óta kitartó jobb oldali hasi fájdalmaim nagyon kellemetlen kivizsgálása után, vakbél műtét az Uzsoki utcai kórház sebészetén.
Operáció előtti óriási félelem gyötör. Nagyon is tudom és érzem az altatás jelentőségét. Testem elhagyása és az újbóli visszatérés gondolata félelemmel tölt el. Szobatársak közül egy buzgó asszony imádkozni tanít - Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...Szép, szép, de nekem – akkor még - semmit sem jelent.
Koplalás, beöntés, műtő. Műtő asztalon leszíjazott lábbal, kikötött karokkal, fél kábulatban kocsishoz méltó szavakkal értékelem bal karom vénájának szétbarmolását. Hiába, nem vagyok az a rózsaszín álom! Ez már kicsi gyerekkoromtól megmutatkozott és engem büszkeséggel tölt el. Gyorsan arcomra helyezett maszkból áradó altató gáz - egy..., kettő........, három............... - végül elcsendesít.
Legközelebbi emlékemben kívülröl, felülről látom magamat és a kórtermet. Ágyam mellé tolt hordágyról segítség nélkül kepesztetek át fekvő helyemre. Körben több ember - nővér? beteghordó? - akar buzgón segíteni.
Most látom, apukám is itt van. Kedvelt drapp zakójában, barna nadrágban közelemben téblábol.Meglepetésükre fürgén feltérdelek fej végével ablak elé állított ágyamban és párnámat átpakolom a túlsó oldalra. Fekvő helyzetemben látnom kell az ablakot!
Segítséget kapok.
Valaki éjjeli szekrényemet áttolja fejem mellé.
Apukám ágyam mellett ül. - "Ne mozogj, fájni fog!" - mondja részvéttel.
Zavaros álmomból másnap reggel hatalmas hányingerrel ébredek.
-"Teljesen átrendezte a kórtermet" - mondja viziten a vicces doki.
Tévedésből a főorvos felé nyújtom a használt hánytálat - nővér jól lebaltáz!
Ágyamat és környékét helyreállítják. "Rend a lelke mindennek"
Zökkenő mentesen, néhány nap alatt gyógyulok. Sebemet összetartó 12 fém kapcsot kis barna papír zacskóban hazavihetem. Következő hét szerdán - szeptember 1-én - anyámmal kellemes nyárvégi délelőttön, gyalog sétálunk haza. Útba eső kis közértben anyám parizeres zsömlét csináltat nekem. Utcán tízóraizom jó étvággyal.
Még nem tudom, hogy apukám életéből már két hét sincs hátra.
Még nem tudom, hogy az, amit saját életemnek érzek és nevezek, szeptember tizedikéig tart csak.
Még nem tudom, hogy anyám hamarosan keserű gyűlölettel vádaskodik - az én vakbél gyulladásom miatti izgalom gyorsította fel apukám haldoklását.
1971 szeptember 10.-e kora délutánján, anyámmal kettesben indulunk látogatóba az Uzsoki utcai kórházba. Egy héttel korábban mentő hozta ide nagybeteg, szenvedő testü-lelkü apukámat. Anyámmal ketten ők már évekkel korábban tudták, kezelhetetlen cukorbetegsége napról-napra jobban pusztítja veséjét. A diagnózist ők már ismerték - vese érszűkület.
Most még nem tudom, de utoljára láttam, amikor előző alkalommal a belgyógyászati osztályon meglátogattam.
Rideg, elutasító anyám mellett soha nem érezhettem az érintés jelentőségét, így apukámat sem öleltem, vagy símogattam meg utoljára. Ahogyan nőttem kifele a gyerekkorból, az Ő megérintése egyre nagyobb véteknek minősült anyám szemében. Kicsi, nyolc-kilenc éves koromban foghattam meg utoljára kezét bűntetlenül.
Kellemes, szinte nyári időben, a Columbus utcában sorakozó régi villák egyikének nyitott ablakából Beethoven Örömódája árad, Miguel Rios "Come sing a song of joy" szövegü, áthangszerelt változatában. Anyámmal egymás mellett, de lélekben fényévnyi távolságra lépkedünk.
Mint mindíg, most is magával ragad a zene. A rám egyébként is jellemző álmodozó lebegésben hallgatom. Most még nem tudom – sokkal később jövök csak rá! - apukám üzenete ez a dicsőséges, boldogan szárnyaló örömzene.Óvatlanul felteszem anyámnak a kérdést - "Ismerős, de mi is ez?"
- "Nem tudom!" - szól az ingerült, goromba válasz.
Lehet, hogy ő nem is hallja?
Magamba mélyedve battyogok tovább. Jobbra kanyarodunk a következő saroknál. Innen már csak egy perc és megérkezünk a kórházhoz. Felmegyünk az előcsarnokból induló díszes, kő korlátos, széles, fehér lépcsősoron. Lenézve, a lépcső kanyarulatában balra ott a gyermekmegörző apró, fa lécekből készült barna székeivel. Bal kéz felé, folyosó végén zárt ajtó. "Intenzív osztály"
--- Kívülről, fölülről látom magamat, saját fejem búbján kétfelé választott hajamat. Halványan feltűnik anyám alakja is tőlem jobbra, mellettem. ---
Ajtó mellett jobb oldalt csengő. Anyám becsenget. Kinyílik a kis kukucskáló ablak és kinéz egy nővér. Anyám megmondja, kihez jöttünk.
- "Várjanak" - jön a válasz.
Hamarosan kinyílik az ajtó és egy fehér köpenyes orvos behív minket. A kicsi, ablaktalan, félhomályos előtérből szemközt újabb ajtó nyílik. Mellette nagyjából 120 literes, külső kilincses, legömbölyített ajtajú orosz hűtő szekrény - Szaratov. Jobb kéz felé újabb ajtó.Az orvos szelíd, csupa részvét.
- "Sajnos délelőtt fél tízkor meghalt. Nem szenvedett, nem volt eszméleténél, elaludt."
Hátra fordul és a hűtőből bal kézzel kivesz egy ócska, átlátszó műanyag zacskót. Benne apukám fekete irattárcája, borotvája, borotva ecsete, szemüvege, karórája, szappana, jegygyűrűje. Mintha a testtel együtt a hozzátartozó tárgyakat is hűteni kellene a bomlás vagy fertőzésveszély ellen.
Anyám néma döbbenettel áll.
Most még nem tudom, de neki már volt ideje korábban felkészülni az eseményekre. Egyedül csak engem hagytak meg a hazug hitben, hogy minden rendbe jöhet még. Most teljes súlyával, előzmény nélkül, váratlanul ér a csapás.
Hatalmas düh támad bennem.- "Menjünk innen!" - mondom anyámnak és sarkon fordulok.
El innen, minél messzebre!
Úgy menekülök, mintha valódi fizikai támadás érte volna testemet. A veszélyes helyet messzire el kell kerülnöm.
Mélységes mély tagadásba merülök.
Innen kezdve nem emlékszem tovább.
https://www.youtube.com/watch?v=sTv-t8-Ssdw
---->>>>
Önéletrajz - 42 Hypoglycemia
Reggel hatkor majdnem tök sötétben kelek. A naptár egyértelmüen tavaszt mutat, - április közepe - de a nyári időszámítás miatt megzavarodott időmérés becsap.
Álomkórosan támolyogva villanyt kapcsolok - és akkor teljes erejével rám zúdul az emlék.
Drága apukámmal együtt töltött tizenhat és fél évem minden harmadik-negyedik éjszakáján erre a váratlan, durva, erőszakos villanyfényre ébredtem.
Mióta az eszemet tudom, minden este ettől féltem.Lefekvéskor soha nem lehetett biztosan tudni, hogy apukámnak sikerült-e az inzulin - szénhidrát libikókát egyensúlyba hozni. Cukorbetegsége körül valami nagyon nem stimmelt. Évek hosszú sora alatt rendszeresen, szinte menetrendszerüen törtek rá a túl alacsony vércukor szint miatti éjszakai rosszúlétek. Mintha álmában szervezete újra képes lett volna elvégezni az inzulin termelés feladatát. Szigorúan kiszámolt egységnyi inzulin és grammra hozzáigazított szénhidrát elfogyasztása után éjszaka mégis csak beütött a mennykő.
Szerencsés esetben anyámnak már kezdeténél sikerült észrevenni a készülődő bajt.
Csurom vizesre izzadt, halál sápadt apukám ilyenkor, álmából felébresztve képes volt megenni néhány szem kockacukrot vagy meginni a cukros vizet. Sajnos rosszúlléte olyan gyorsasággal haladt a teljes végkifejlet felé, hogy már néhány perc késlekedés is kezelhetetlenné tette. Ilyenkor, részegséghez hasonló állapotában már nem lehetett beleerőltetni az életmentő cukrot. Ebben a fázisban már nem tudta felmérni helyzetét, sőt mindenáron elutasította a segítséget.Innen már csak néhány perc volt az ajulásig.
Bár egy alkalommal szemfüles anyám egy foghíjon betuszkolt és a szájban gyorsan felszívódó fél szem kockacukorral még ekkor is visszafordította a folyamatot, de ez a szerencsés megoldás ritka kívételnek számított.
Mivel eszméletlenül már nem lehet nyelni, így végső megoldásnak maradt az éjszaki ügyeletes orvos intravénás szőlőcukor injekciójával.
Ezekben az években ritka kivételes adománynak számított a lakásba beszerelt telefon. A meglévő telefonvonalak "ikresítésével" - egy vonal - két lakás, két készülék - megnövelt kapacitás is túl kevés volt az igénylők számához képest. Hosszú, több éves várólista és persze hatalmas korrupció jellemezte a távközlési piacot. Házunkban elsőnek az akkoriban hivatalos személynek számító házfelügyelőhöz vezették be a telefont. Így éveken keresztül csak a földszinti folyosó végén lakó házmester nénitől lehetett orvost hívni.
Anyám kétségbeesve, kapkodva futott segítségért.
A folyosókón felkapcsolt világítás, az éjszakai csendben minden lakásba behallatszó sietős léptek, a csapódó lengőajtó zaja, majd a hamarosan megérkező orvos cseppet sem kíméletes, nagyhangú megjelenése minden lakótársban tudatosította az otthonunkban éppen zajló tragédiát.Amennyiben eddig még képes voltam valami kótyagos félálomban bóbiskolni, most ennek vége lett.
Az éjszakai ügyelet orvosa első mozdulatával felkapcsolta a mennyezeti világítást.
Gyorsan, szakszerüen, lelketlenül intéze tennivalóját.
Az intravénás szőlőcukor hatására szenvedő apukám néhány perc alatt magához tért. Még éppen időben ahhoz, hogy meg tudja akadályozni a mentők kihívását. Ügyeletes doki - önmaga védelmében - szenvtelenül kitöltötte és aláíratta vele a "saját felelősség" nyomtatványt majd az anyám által már előkészített húsz - ötven forintot magához véve távozott.
Ott álltunk ledermedve, kialvatlanul, az átéltektől reszkető gyomorral és néztük a sötétítő függönyön áttetsző hajnali derengést. Az új nap már a nyakunkon volt, de én egyáltalán nem éreztem felkészültnek magam. Épp mire mindhárman elcsendesedtünk, épp egy kis zavaros félálom után máris jött az ébresztő.
Ezeket a rémes "másnapokat" apukám egy kis plusz alvással kezdte - ráért a gyárba délelőtt tízre, tizenegyre bemenni. Háztartásbeli anyám szintén szorított időt magának a délelőtti-délutáni bóbiskolásra. Egyedüli szerencsés kiválasztottként - nekem muszáj volt iskolába mennem!Reszketeg kialvatlansággal, hunyorgó fény iszonnyal próbáltam teljesíteni - anyám elvárása szerint tökéleteset!
Kínzó alvás hiányom miatt soha nem panaszkodtam - tudniillik nem mertem!
Anyám kiváló elméletet állított fel, miszerint az alvás lustaság, az alvásigény pedig ennek az elítélendő restségnek a fokmérője. Szerinte csak a minimális alvás után, hajnali ötkor felkelő emberek értékesek. Mindenki más, akinek ennél több alvásra van szüksége, az mind henye, lusta, elitélendően rest!
Anyám kőtáblába vésett kinyilatkoztatása engem megszégyenített, lesújtott.
Nevelése hatására már eddig is semminek éreztem magam, de testi szükségleteim pellengérre állítása végleg megsemmisítette önbecsülésemet.
Sokáig szenvedtem saját lustaságom hamis tudatától, mire az áldásosan lázadó tizenéves korba lépve végre fel mertem ismerni, anyám vizet prédikál és bort iszik. Jó kis délelőtti, délutáni szundikálásokkal rendszeresen kipótolta éjszakai öt-hat órás alvását.Érdekes módon később második férjem, Pisti is hasonló taktikát alkalmazott irányomban.
"Lusta vagy, mint a föld" - mondta, ha fél nyolckor keltem majd megállás nélkül este tízig, tizenegyig harcoltam a házimunkával.Ő már fél hatkor indulásra készen állt, hogy le ne késse a hat órai kocsma nyitást.
Hogy utána délelőtt tízkor már ittasan újra aludt? Ez nem számított bűnnek. Ettől nem lett lusta. Hiszen hajnali ötkor kelt!
Mintha anyámhoz járt volna leckéket venni.
Valamikor a hatvanas évek végén nyilvános utcai telefont szereltek házunk kerítésére. Ezután éjszakánként innen próbált orvost hívni anyám - amikor a készülék épp használható állapotban volt. Közprédának tekintett, sokszor megrongált, tönkretett társaihoz hasonlóan ezt is gyakran elrontották. Egy ilyen alkalommal, nyári éjszakában, pizsamásan futottam végig a Mexikói úton, át a vasúti aluljárón, végig a rendőrség és a Teleki Blanka Gimnázium előtt a Stefánia úti orvosi rendelőbe.
Így - vagy úgy, előbb - utóbb mindíg sikerült segítséget hívni és drága apukám újabb csatát nyert, miközben háborúját lassan, észrevétlenül teljesen elvesztette.
Több évnyi várakozás végén, halála után néhány hónappal megkaptuk a krónikus betegségére való tekintettel elsőbbséggel kiutalt, telefon iker vonalat.
---->>>>
Önéletrajz - 41 Pénz, pénz, pénz...
Egész családom, minden felmenőm, összes ismert rokonom - emberemlékezet óta mindannyian szegénységben éltek. Mióta eszemet tudtam szüleimnek állandó, filléres napi gondokkal kellett megbírkózniuk. Gyerekkoromban gyakori jelenet volt a szobai asztalunkon elterített, napra pontosan kiporciózott néhány papírpénz valamint a hozzájuk tartozó, mindent ronda szürkére piszkító pár forintnyi alumínium apró. A csendélet fölött zokogó anyám háztartási kiadásokat megörökítő füzete folyton, mindíg és állandóan mínuszba tartott.
Ő hiába próbált jól gazdálkodni - a kevés mindíg kevés maradt. Gyerekkoromban napi TÍZ forintos konyhapénzből már jól lakott a három fős család. Apukám ezerkétszáz forintos - átlagon felüli - fizetése elegendő lett volna, ha...Drága elvarázsolt, fellegekben járó, álmodó apukám minden fizetés napon új könyvekkel, hanglemezekkel tért haza. Ilyenkor a szemfüles zenemű és könyvterjesztő házhoz ment és apukám már munkahelyén bevásárolhatott. Az újonnan - akár több hónapos részletfizetésre - megszerzett hanglemezekről megszólaló csodálatos zeneművek, a végtelen sorban gyülekező könyvek sohasem tudták feledtetni a törvényszerűen bekövetkező családi csőd fenyegetését.
Anyám vígasztalhatatlanul zokogott.Még ha, esetleg néhány törölköző, ágynemű vagy cipő kedvéért adósodtunk volna el.... igen, számára az bocsánatos bűn lett volna, de szellemi értékeket anyagi értékkel ellentételezni...?!
A csekély bevételt meghaladó kiadások fedezetét kín keserves rokoni kölcsönkérések útján lehetett csak előteremteni.
Az idő előrehaladtával szüleim szinte teljesen beszüntették az egymás közti kommunikációt. Halálosan sértődött, látványosan szenvedő anyám a tökéletes házasság látszatának fenntartása érdekében szigorúan kerülte az egyértelmü, tisztázó, őszinte szavakat. Mint ördög a tömjén füsttől - úgy félt a felszín hazug látszatát felkavaró, megtisztító "béketárgyalástól". Manipulatív szenvedésének nagyjeleneteitől várta akaratának érvényesülését.
A nyílt őszinteségen kívül mindent bevetett.Sok-sok lélekölő zsarolás, pusztító manipuláció, sértődött követelőzés, irígy gyűlölködés közepette éppen csak a munkába állásra nem jutott energiája. Bármennyire szenvedett is anyagi gondjaitól, a megoldást - régi beidegződés alapján - kívülről, mástól várta. Akkora kínt nem mérhetett rá a sors, hogy rávegye kellemes otthoni életének feladására.
Egy iskolás gyerek valamint dolgozó férje mellett, eltartott háztartásbeliként apró városi lakásunkban mindíg jutott ideje kényelmes, délelőtti-délutáni sziesztákra. Míg apukám sötét téli hajnalokon hat órakor munkába indult, távozása után néhány perccel anyám bemelegített ágyába visszafekve éppen másik oldalára fordult. Zuhogó eső, csikorgó fagy, negyven fokos kánikula elviselésére soha nem kényszerítette a munkába rohanás szüksége.
Anyám kíválóan megkímélt fizikai állapotban, rengeteg szabadidővel, minimális házimunka mellett - tizenöt éven keresztül rettenetesen szenvedett pénztelenségünktől.
Hangos, látványos mártírsága remekül elterelte a figyelmet ravasz kis akcióiról.Sértődött vádaskodásával egy időben mindíg megtalálta egy kis extra vásárlás vagy éppen varrónőhöz, fodrászhoz menés anyagi lehetőségét.
Mégis - nagy hangon, vérig sértve, férjét állandóan felelőtlen költekezéssel vádolta.
Egy biztos, apukám pénzügyi fegyelmezetlensége folytán hazaérkező könyvei, hanglemezei számomra is csodálatos szellemi táplálékot nyújtottak. Bármilyen ruha, cipő, ékszer vagy új szobabútor értéktelen vacaknak tünt az esti zenehallgatások varázslatához hasonlítva.
Kit érdekelt, milyen ágyneműben fekszünk, amikor esti mese gyanánt apró szobánkat diadalmasan betöltve Beethoven Örömódája zengett.
Kit érdekelt, hogy unokatestvérem kinőtt ruháiban járok iskolába - "Köpeny alá még jó lesz!" - amikor andalító, elvarázsolt otthoni estéinken Verdi szívszakasztó, romantikus operáinak főhősei fantasztikus, áradó dallamok közepette kűzdöttek szerelmükért. Néhány éves, kisiskolás koromban már kívülről fújtam a legismertebb Verdi áriák fülbemászó, dallamos olasz szavait. Titokban, ágyamban elrejtőzve rendszeresen megsirattam a Traviata tüdőbeteg, haldokló Violettáját, Rigoletto zsákba rejtett, leszúrt szerelmes lányát, Gildát, a sziklasírba zárt Aidát és Radameszt.
Kit érdekelt, hogy a szandálom kinőtt, elől-hátul kivágott magasszárú cipőből készült, amikor Tito Gobbi, Maria Callas vagy épp Mario Lanza megbabonázó hangja áradt szobánkban, lelkemben.
Kit érdekelt mások rongya, amikor bizonyítványosztás napján drága apukámmal bevettük magunkat a Thököly úti kis könyves pavilonba és én önfeledten dőzsölhettem az illatos, ropogós, színes, fényes könyvek közt, hogy kiválasszam magamnak a kiváló bizonyítványért járó jutalmat.
Hálás vagyok drága, álmodó apukámnak, amiért az örök értékrendet megtanította nekem.
Gyerekkoromban az anyagi szegénység és szellemi dúsgazdagság évei egész elkövetkező életemet meghatározták!
Anyámat nem ilyen fából faragták!
Alig néhány nap telt el férje halála után, amikor anyám bősz bosszúhadjáratba kezdett a számára ős ellenségnek számító könyv- és hanglemeztár ellen. Most, hogy végre saját értékítélete szerint dönthetett, módszeres pusztításba kezdett.
Még most, évtizedek után is nagyon sajnálom, hogy ebbe a szégyenletes lelki csődbe engem is magával tudott húzni.
Akkor, azokban a napokban a veszteség fájdalmától elvakultan nem láttam tisztán.Lesújtva, döbbenten ismételgettem magamban a szemrehányást – Apu, hogyan tehetted ezt velem?!
Halálát büntetendő árulásnak éreztem.
Ez volt az oka, hogy bár annyira eltérő indíttatásból, de én magam is besegítettem anyám tisztogató akciójában. Tébolyultan bőgve tördeltem néhány értékes, apukám szívéhez oly közel álló hanglemezt a szemetes vödörbe, míg egy éles szilánk szerencsére elvágta a kezem.
Néhány nappal-héttel később anyám vadidegen, jött-ment alakoknak ajándékozta az egész hanglemez gyűjteményt majd később a több száz könyvet is. Bunkó, haszonleső, malacszemű tahók osztoztak boldogan az egyedi megrendelésre, cseresznye fából készített, remekbe szabott zeneszekrényen a beépített lemezjátszóval, erősítővel, rádióval egyetemben. Kisstílü, iszákos szobafestő ravasz somolygással pakolta a spárgával összekötözött könyveket. Végül ráadásnak anyám még a cseresznyefa könyvespolcot is "utánadobta" - csak tudjon megszabadulni tőle minél hamarabb!
Csak minél gyorsabban sikerüljön megfosztani egész további, közös életünket az addig ránk ragyogó szellemi értékektől!
Apukám lelki örökségének anyagi megnyilvánulását sikerült gyorsan eltakarítani. Évszázadok zseniális művészi alkotásai lelki analfabéták keze közt filléres árucikké váltak.Ezután már csak egy dolog emlékeztette anyámat az elmúlt huszonegy, férjével együtt töltött évre - saját gyereke.
Férje halála után anyám egész hátralévő, hosszú életében a lelkemben élő apai szellemi örökség kiirtásán dolgozott. Szerencsétlen önmaga lelki gazdagítása helyett, évtizedeket pazarolt bosszúra, pusztításra - míg végül megkeseredett silány lélelkkel távozott.Hálás vagyok drága Apukámnak, amiért Tőle megtanulhattam az igazi Élet örök játékszabályait.
A veszendő, elpusztult anyagi javakon túl létező, elpusztíthatatlan szellemi értékeket.
---->>>>
Önéletrajz - 40 Egyedül
Irén nagynéném régi, öntöttvas, lábbal hajtós Csepel varrógépe évekig a mi kis szobánkban állt.
Időnként tulajdonosa is megjelent nálunk, hóna alatt az éppen esedékes varrnivalóval. Nagy batár szerkentyűje mellett ülve órákig tudott eredménytelenül szöszmötölni. Tudniillik munka közben rendszeresen elaludt. Anyám nővére talán narkolepsziában szenvedett, vagy egyszerűen csak éjszakai bagoly természete okozta kialvatlanságát, de a legsebesebb pedáltaposás közben is képes volt elbóbiskolni. Feje előrecsuklott, vállai leereszkedtek, kezei az éppen félbehagyott mozdulat lendületével, koppanva hullottak alá.Cérna szakadt, tű ropogva törött, varrás félrecsúszott.
Pár másodpercnyi alvásából hirtelen feleszmélő Irén nagynéném pedig azonnal átkozni kezdte öreg cérnaszaggató, géptű tördelő varrógépét. Mindenről az tehetett.
Anyám haja ilyenkor égnek állt!
"Elmebeteg!" - ragasztotta nővérére rutinosan a jól bevált diagnózist.
Nagynéném soha nem sértődött meg a húgától kapott elmeszakértői vélemény hallatán.
Talán ő is éppen ezt gondolta testvéréről?!
Arcán kislányos, huncut mosolyával rendületlenül varrt tovább.
Családunk saját szabó mestere apukám volt. Emlékszem, sokszor ült meggörnyedve az éppen készülőben lévő ruhadarab fölött és taposta a gép nehéz, hangosan csattogó pedálját.
Egy vastag, erős szövetből készült felnőtt méretü nagykabátból átszabás után még sokféle holmi készülhetett. Azokban az években a kereskedelemben még fontos szempont volt a tartósság.
Az üzletekben megvásárolható ruhák, ruhaanyagok, kabátok, cipők hosszú évekig kitartottak. Amikor a sok használattól itt-ott megkopott a kabát anyaga, akkor széjjelbontva a belső fele újra felhasználható lett.
Gyerek tavaszi-télikabát, hosszú nadrág, átalakítás-javítás – mind megkészült apukám keze nyomán. Egyedi tervezésü remekeit leginkább nekem varrta. Anyagi helyzetünk akárhogyan alakult is, az én ruhatáram hiánytalan volt.
Hamar kedvet kaptam én is a varráshoz. Nyolc-kilenc éves lehettem, lábam még alig érte el a varrógép pedálját, de semmi sem tarthatott vissza. Amit addig ellestem, azt most a gyakorlatban is kipróbáltam. Egészen könnyen haladtam. Egyedül a nehéz öntöttvas pedál elindítása okozott gondolt. Nem lehetett csak úgy – akárhogyan! - beletaposni. Meg kellett találni a megfelelő ritmust. Sokszor eltépte befűzött cérnámat a lendületét vesztett, visszafelé lóduló szerkezet.
Kitartóan újra kezdtem – egyszer, kétszer, háromszor, nagyon sokszor.
Legszívesebben babaruhákat varrtam. Minden fecni maradék anyagot felhasználtam, sőt még Irén nagynénémtől is elkunyeráltam a varrőnői multjából megmaradt hulladék darabokat. Törzsvásárló lettem a sarki rövidárú boltban. Babáim csipke galléros, csillogó üveg gombos, farkasfogas ruhákban parádéztak. Valódi alkotás volt kitalálni, megtervezni, kiszabni, összevarrni a pici ruhadarabokat.
Óriási örömet szerzett nekem.
Anyám boldogtalanul figyelte tevékenységemet. Biztosan tudta, csak az ő bosszantására találtam ki legújabb mániámat. Neki kell szégyenkeznie majd, amikor Irén nagynéném gépét tönkreteszem. Határozottan ki is jelentette, varrónői karrierem az első probléma után azonnal véget ér majd. Abban a pillanatban, ahogy valami gondot okozok, máris elfelejthetem a varrógépet.
Ő előre figyelmeztet, - mondta - semmi jó nem sül ki ebből.
Őneki utólag panaszkodni pedig ne is merjek!
Ilyen előrejelzés után - természetesen – beteljesítettem a jóslatot.
Egy csöndes délutánon teljes gőzzel tapostam a nehéz pedált. Hátam mögött anyám éppen legkedvesebb elfoglaltságának hódolt – aludt. Annyira, de annyira igyekeztem, hogy minden rendben menjen, hogy végül sikerült ujjamat a sebesen fel-alá mozgó tű közelébe dugnom.
Túl közel....
A vastag acél tű nagy reccsenéssel éppen bal mutató ujjam körmébe törött bele. Először csak bámultam hitetlenkedve a körmömből kifelé meredező tű csonkot.
Aztán ménkűként vágott belém a felismerés – bajt okoztam a varrógéppel!!
Jaj, csak anyám meg ne tudja.
Csak ezt most észre ne vegye.
Csöndben – csak fel ne ébredjen! - előkotortam a géptű cseréléséhez használatos kombinált fogót és egy erőteljes rántással kihúztam a körmömből előmeredő acél darabot.
Sikerült.
Valószínüleg nagyon fájdalmas beavatkozást végeztem önmagamon, – nemhiába kedvenc kínzási mód a körmök tépkedése - de akkor a fájdalom luxusát nem engedhettem meg magamnak. Összeszorított fogakkal figyeltem a tű helyén megjelenő apró véraláfutást. Reméltem, anyám figyelmét elkerüli ez a kis sérülés.
Valóban így lett.
Szerencsére a fiókban tartalék géptűt is találtam.
Kicserélését már korábban megtanultam apukámtól.
Megvarrott, azon mód meg is operált ujjammal tovább folytathattam a munkát.
Felnőtt fejjel már másképp látom a történteket, már van bátorságom észrevenni az igazságot.
Anyám mellett bizony hamar meg kellett tanulnom önállóan boldogulni. Nyolc évesen már be kellett látnom, segítséget hiába kérek tőle, csak dühödt reklamálás jut. Anyám önmaga felnagyított sérelmeit annyira ügyesen, olyan drámai erővel adta elő, hogy színdarabjában még mellékszereplő sem lehettem. Megtanultam, ha el akarom kerülni a ráadás büntetést, akkor legjobb mindent eltitkolnom, egyedül megoldanom.
Legyen akármekkora a baj, csak magamra számíthatok.
---->>>>
Önéletrajz - 39 ...és másnap.
Másnap ismét vendégeket vártunk. Keresztpapám és lánya ünnepünk elmaradhatatlan résztvevői voltak. Margit nagynéném halála után a családi kapcsolat még erősebb lett. Anyám újabb remekbe szabott ebéddel tett ki magáért.
Keresztpapám élete minden gondját, baját optimista derüvel élte meg. Az ajándékba hozott minőségi, márkás bor csak emelte a jó hangulatot, amit ez a háborút, hadifogságot megjárt, féllábú rokkant, özvegy ember teremtett maga körül. Tíz évvel idősebb unokatestvérem társaságában én is remekül éreztem magam.Az élvezetes evés, élénk beszélgetés, anekdotázás kellős közepén Keresztpapám óvatlanul lesodorta az asztalról vékony üveg poharát. Nem esett kétségbe. Földes szobában felnőtt falusi emberek jó szokása szerint a szilánkokat néhány határozott mozdulattal a szőnyegbe taposta.
Akciója láttán anyámat a szívroham kerülgette.
Késő délután lett, mire a nagy evés-ivás, a kiadós eszmecsere valamint az emésztés megterhelő feladataiba belefáradt vendégek hazaindultak.
Anyám kétségbeesve bújt be étkező asztalunk alá és négykézlábra ereszkedve kapirgálta össze a szőnyeg szálai közé ékelődött apró, hegyes üveg szilánkokat, a szétszórt rizst, krumplit.
Hiába kedves a rokon, ha láthatóan disznó módjára eszik!
Anyám most már nem rejtette véka alá lesújtó véleményét.
Néhány éven belül jelentősen változott a vendéglista. A névsorból ezután hiányzó keresztpapám vállalati kiküldetésben öt évre külföldre – Lengyelországba - költözött. Helyette új családtagot kaptunk.
Unokatestvérem megismerkedett és két év után házasságot is kötött szívszerelmével. Így a szokásos vendégeskedés változatlan létszámmal folytatódott.Emlékszem, épp egy ilyen ünnepi ebédet lezáró, késő délutáni búcsúzkodásnál tartottunk, mindannyian szűk előszobánkban toporogtunk, amikor szüleimnek eszükbe jutott egy eddig elfelejtett, túlságosan jól eldugott ajándék csomag. Átlagon felüli - százkilencven centis - testalkatával fehér konyhaszékünkről az ifjú férj pipiskedett, ágaskodott a beépített szekrény magasságába, míg végül elérte és kezembe adta a hosszúkás dobozt. Benne a kor divatjának megfelelő bababútort találtam - két apró, elhegyesedő lábú kagyló fotelt és egy hozzájuk illő dohányzó asztalt.
Karácsony második napjára már csak egy utolsó vendégeskedés maradt hátra - nagyszüleim szokásosan nyögvenyelős meglátogatása.
A pici, piszkos, túlságosan melegre fűtött lakásban gyorsan lezajlott anyám és nagymamám vitriolos pengeváltása. Drága apukám még mondott valami megnyugtatót, még megpróbált gyorsan sok-sok jóságot adni önmagából, majd illedelmesen hazamenekültünk.
Hetek óta várt, álmatlan éjszakákat okozó izgalommal elképzelt, megálmodott gyönyörű Karácsonyunk véget ért.
Január első napjaira fenyőfánk kishíján megkopaszodott a száraz meleget ontó cserépkályha hatására.Még egyszer, utoljára reménykedve végigtapogattuk az üresen fityegő szaloncukor papírokat - rendszerint előkerült egy-két szem cukor.
Leszedtük és elrámoltuk a díszeket.
Dicsőséges szép napokat látott fenyőfánk pedig bekerült a cserépkályhába.
---->>>>