Novellalánc

pauleve55•  2013. szeptember 17. 20:22

Felismerések - 1

A tv távirányítóját kapcsolgatva, egyszerre csak egy szomorú, romantikus film közepébe csöppentem. Az édesanyját épp csak imént elvesztett hölgy visszaemlékezik utolsó egymáshoz intézett szavaikra. Utolsó beszélgetésük alkalmával ő és anyukája kölcsönös szeretetükről biztosították egymást. Ez volt a pillanat, amikor gyomrom tájékán megéreztem azt az ismerős, fájdalmas nyilallást.

Azt a szívszorító vágyakozást - Istenem, milyen jó lehet annak, akit szeretnek!
Mit is mondott nekem anyám utolsó hozzám intézett mondatában?

"Szégyelld magad Évikém, nagyot csalódtam benned, azt hittem te más vagy!" -szólt a kinyilatkoztatott megvetés. Saját házam saját konyhájában állva, ledöbbenve hallgattam. A goromba kitörésre okot nem adtam, előtte egy árva szót sem voltam képes kinyögni – tudniillik anyám éppen gyufákat gyújtogatva akart az ágyneműje között kutakodni. A ház felgyújtásának veszélyét háborodottságában már nem érzékelte, de annál inkább figyelt a környezetéből begyüjtött kósza információkra. Ezeket saját kedvére összeállítva újabb bizonyítékot kreált ellenem és máris jött a megtorlás.

Ezekhez a goromba, lealázó szavakhoz már évtizedek óta hozzá kellett szoknom. Egész életemben rendszeresen, minden különösebb ok nélkül járt nekem a megalázás, a ledorongolás. Mint valami állatidomár az ostor csapásokat - anyám úgy osztotta a csattanó, goromba szídást minden olyan helyzetben, amikor merészeltem számára szokatlanul, az ő normáitól eltérően viselkedni.

Szörnyű, veszélyes leckéjének lényege szerint mindegy mit csinálunk az életben, csak a szokásokat, a megfelelő látszatot tartsuk tiszteletben. Akár embert is ölhetsz, ha öltönyben, nyakkendősen, fehér ingben, fényesre pucolt cipőben teszed. Anyám eszement logikája szerint a mindent összevérező, bepiszkító, lemészárolt áldozat a legnagyobb bűnös, amiért rendetlenséget csinált. Egyedül ő felelős a megszokott rend megzavarásáért.

- Nem számít mi történik, csak a felszín rendezett látszata megmaradjon, csak szó se essen bármilyen megzavaró, kellemetlen dologról.

- Az egó sötét, buta, lusta bábjait semmi sem kényszerítheti a valóság szemébe nézni!

- Amíg nem beszélünk róla, addig nincs!

- Hallgatólagos megegyezéssel saját és egymás szemetét a szőnyeg alá söpörve, tökéletes külvilágot hazudunk! - szólt a kőbe vésett, több nemzedéknyi sötét butaság.

Anyám minden nap biztosította, hogy véletlenül se felejthessem el rám vonatkozó lesújtó véleményét. Soha egy pillanatra se merjem értékesnek hinni magamat és főleg, soha ne merjek szeretetet várni tőle. Életének utolsó velem közösen töltött napjaiban is úgy viselkedett, mint valami méltóságos asszony a cseléddel. Azok az utolsó napok jelentették az utolsó lehetőséget a szeretetre és jóságra. Anyám nagy ívben tojt ezekre az érzésekre. Még egyszer, utoljára értésemre adta, mennyire nulla, érdemtelen, rossz senki vagyok az ő nagy méltóságú személyéhez képest.

Hogy ez mennyire fájt?! - arra nincsenek szavak!

Egész addigi életem negyvenöt éve egy begyógyulni képtelen, anyám viselkedése által újra és újra felszaggatott, rettenetesen fájdalmas lelki seb volt. Anyám minden látogatása alkalmával beletaposott a földbe.


Viselkedését az önhitt rátartiság és a valós tényektől elrugaszkodott szómenés veszélyes elegye uralta. Környezetében hálátlanul megbántott minden segítőkész, jóindulatú embert, mivel őket nem cselekedeteik, hanem külső megjelenésük vagy kimondott szavaik alapján ítélte meg.

Valamikor a kilencvenes évek közepén anyám új szomszédokat kapott. A zuglói bérház, ahol lakott, 1955-ben nőtlen tiszti szállónak készült. A széles, központi lépcsőházból három szinten, jobbra és balra elegáns lengőajtós folyosók nyíltak, szintenként tizenhat, alig harminc négyzetméteres garzon lakással. Ide, a jobbról nyíló földszinti folyosó anyáméval szomszédos lakásába lump, alkoholista család költözött. Az egy sorosan - futóra - rakott kisméretű tégla válaszfalon keresztül ezután minden éjszaka zenés mulatozás hangjai árasztották el a folyosó összes többi lakását is.

A sokáig tűrő szomszédok közül végül egy negyvenes férfi megelégelte a dajdajozást és az éppen zajló, sokadik éjszakai buli közepén becsöngetett a részeg társasághoz. Jóindulatában nemcsak saját érdekét védte. Többek közt a "szomszédban lakó öregasszony" - anyám - számára is csendet követelt.

Lovagiasságáért a felbőszült mulatozók késsel kergették végig a zárt folyosón, hogy végül az udvarra nyíló - szerencsére földszinti - ablakon kiugorva kelljen menekülnie.

Ezután a kiérkező rendőrök berekesztették a mulatságot.

Ez az élőben játszódó krimi anyám számára semmit sem jelentett. A szomszéd férfi kimondott szavai megállították az időben, az érzékelésben, a gondolkodásban.

Felháborodása határtalanul áradt, tombolt. A szó "öregasszony" kivágta a biztosítékot.

Nyolcvan éves anyám egy kékvérű hercegi ivadékot is megszégyenítő rátartisággal követelte az "idős hölgy" megszólítást!

Hogy az a segítőkész férfi élete kockáztatásával teremtett nyugalmat?

Merte vállalni a cselekvést?

Együttérzett egy segítségre szoruló öregasszonnyal? Bla-bla-bla-bla.....

Ezek a körülmények hibbant anyámat nem tudták eltéríteni önző, felületes ítéletétől.

Gyerekeimmel ezután csak "idős hölgy"-ként emlegett anyám eszement marhaságán még évekig szégyentelenül röhögtünk!

---->>>>

pauleve55•  2013. szeptember 11. 22:28

Számvetés

Mindennek rendelt ideje van. A számvetésnek is.

Lássuk csak...
Felnőtt életemből nagyjából harmincöt évet töltöttem el azzal, hogy újrajátszam a gyerekkorom tizenöt-tizenhat évében elszenvedett – többnyire anyám által rámruházott - otthoni sérelmeimet.
Szintén saját fájdalmaikat követő szüleim nem álltak a helyzet magaslatán!
A sok megalázó, igazságtalan bántás hozzájuk egészen hasonlóan torzította el az én lelkemet is. Mire önálló életembe belekezdtem, már egyérterműen a bosszúállás vezetett. Mindenáron elégtételt akartam venni korábbi szenvedéseimért. Tettem mindezt teljesen öntudatlanul, anélkül, hogy szándékomról nekem magamnak halvány fogalmam lett volna. Éppen ezért ellenem elkövetett gonoszságait nem anyámon kértem számon, hanem az ő személyét helyettesítő élettársaimon.
Ebben a játszmában a számomra feltétlenül szükséges – nélkülözhetetlen! - elnyomó megaláztatást ők szolgáltatták. Minél többet és minél durvábban bántottak engem, bosszúm igazát annál biztosabban éreztem.

Ezernyi megaláztatást ugyanennyi dühödt bosszúállás követett.

Pokoli kapcsolataim saját, magán igazságszolgáltatásom színhelyei lettek.

Ön- és közpusztító drámám szereposztásához természetesen megfelelően vakmerő partnereket is találnom kellett.

Megdöbbentően hatalmas az emberi lélek nyomorúsága!
Szinte keresés nélkül álltak utamba az éppen megfelelő önkéntesek.
Mind alkoholisták.
Ma már egyáltalán nem csodálkozom ezen. Az alkoholista önnön drámájában pontosan a bűnhődést keresi. Minden alantas berúgása, összes durva agresszívitása erőteljes provokáció az élettársa személyével helyettesített saját édesanyja ellen. Végső célja pedig a jogosnak érzett büntetés kicsikarása.

Játszmáink drámai szerepei pontosan kiegészítették egymást. Nem mi magunk választottunk – az előre eldöntött, kikényszerített szerep választott minket.

Házasságunk romjain, állandó ostromállapot közepette nagyszerűen szórakozó, önfeledt gyerekek módjára, vég nélkül bántalmaztuk egymást. Szinte habzsoltam a lealázottság, az ártatlanul megbüntetett áldozat sértett fájdalmát. Életemnek ebben a hosszú időszakában mázsaszám lapátoltam magamra a bolti eladók, a hivatali tisztségviselők, a munkahelyi kollégák vagy éppen egyéb vadidegen emberek felém irányított rosszindulatát. Valósággal elégedetté tett a gondolat, amikor gyüjteményembe újabb megszégyenítő bántásokat szereztem. Sas szemmel vadásztam hozzám hasonló sorstársakra, akikkel azután órákon keresztül egymás sérelmein szörnyülködtünk.

A dráma pedig zavartalanul folyt tovább.

Néhány nap pihenő után újabb és újabb ismétlés következett. Részeg élettársam durvasága bosszúért kiáltott. A kiosztott és befogadott bosszú pedig lecsillapította az eseményeket irányító egókat. Néhány nap kárrendezéssel telt. Erőt gyűjtöttünk, hogy a játszma legközelebb még átütőbb, még pusztítóbb lehessen.

Biztosan, mindíg sor került az újabb felvonásra. Tudniillik ezek az akciók szenvedő lelkünk tragikus problémáját soha meg nem oldhatták. Ezek csak helyettesítő szereplőkkel előadott helyettesítő összecsapások voltak. Életem fájdalmát csak saját anyámmal konfrontálódva tisztázhattam volna. Erre gondolni sem mertem, annyira féltem gőgös, hatalmaskodó, elnyomó személyétől.

Időközben gyakran előfordult, hogy borzalmas életem kínjain látványosan, hangosan jajongtam, de valódi változást még nagyon sokáig nem akartam. Bénult, tehetetlen önmagamat engedelmesen porig romboltam.

Sokat gondolkoztam azon, vajon milyen erő, milyen rejtett tartalék segített felébredni ebből a reménytelen helyzetből.

Ismét rájöttem, mindent a gyerekeimnek köszönhetek!

Amikor önmagamat végletesen gyűlöltem, amikor csak saját keserves pusztulásomat éreztem az engem megillető, megfelelő büntetésnek, akkor szenvedő sötét lelkem legmélyén, egy eldugott, védett zugban előbújt egy apró kis virág.

Anyai szeretetnek nevezik ezt a kis növényt!
Ez a gyógyító szeretet mentett meg végül.
Egyedül ezt a szeretetet mertem elfogadni, megengedni magamnak.

Annyira együttéreztem gyerekeimmel!

Tudtam, saját bőrömön megtapasztaltam, hogy egy megátalkodott, gonosz szülő hatalmában mennyi szörnyűséget kell a gyereknek elviselni. Egyszerűen csak meg akartam védeni őket.

Nem volt egyszerű, mivel én magam jelentettem a legnagyobb veszélyt.

Tudniillik beteg lelkemben időről időre hangosan óbégatott anyám rosszindulatú démoni hangja és gorombán követelte gyerekeim megbüntetését. Ráadásnak éppen esedékes, alkoholista élettársam is ugyanezt parancsolta. Sztereóban érkezett az agymosás.

Egészen idáig, valahányszor ez az erőszakos anyai hang engem ócsárolt és megszégyenítőn lealázott én tehetetlen voltam vele szemben. Már rég nem mertem tükör elé állni a rögtön megszólaló "undorítóan ronda vagy", "dagadt tehén" bírálat hatására. Nem mertem kiöltözni mert azonnal hallottam - "nevetséges vagy, szégyelld magad". Állandóan és mindenért "szégyelld magad", "szégyelld magad" járt. Minden cselekvésemet, minden gondolatomat hasonló kritika követte. Önmagamat anyám akarata ellenében megvédeni soha nem mertem. Rám vonatkozó ítéleteit még halála után évekkel is elhittem neki.


Most azomban túllőtt a célon amikor gyerekeimre támadt.

Egyre erősödő akarattal ellenálltam. Bármi történt is, először türelmesen meghallgattam a gondolataimban élősködő anyai üzenetet, majd végiggondoltam annak következményét. Sanyarú gyerekkori emlékeim segítettek helyesen dönteni. Azt hiszem, apró lépésekben ezek a döntéseim rángattak vissza a szakadék széléről. Amikor jó voltam valaki máshoz, akkor egyben jó voltam magamhoz is. Ahogyan kiálltam gyerekeim védelmében, ugyanezzel az enrgiával önmagamat is támogattam.

Ettől erősödtem meg.

Ettől maradtam életben!

Csodálatosan nagyszerű a lélek!

Életem legnagyobb munkája, legfárasztóbb feladata magában hordozta jutalmát. Egyedül csak a gyerekeim megérkezésével előóvakodó anyai szeretet munkálkodott öntudatlan lelkem megmentésén. Bár sokáig nem is tudtam róla, de a munka odabent rendületlenül folyt, míg végül a szeretet átvette az irányítást.

Lebuktak, kipukkadtak a hazug drámák, világosan érthetőek lettek az átlátszó, önpusztító játszmák.
Megérkezett az Igazság!
Négy gyerekem sikeres felnevelése lett az örömteli ráadás.

Azóta anyám rosszindulatú démoni hangja végleg elcsendesedett.

Békességben vagyok magammal és az egész világgal.

Egy ideje már anyámmal is!

pauleve55•  2013. augusztus 30. 16:58

Önéletrajz - 46 Időutazás IV.

A temetés utáni hónapokban-években lassan kiderül az igazság. Megtudom, hogy anyám még idejekorán, apukám kórházba kerülésekor üzent az éppen Balaton mellett üdülő Kis Unokahúgának.

"Ha még látni akarod Jancsit élve, akkor gyertek haza!" - szólt a telefonos riasztás.
Unokatestvérem férje, a nem vérrokon – vadidegen – fiatalember is értesülhetett a közelgő tragédiáról. Teljes létszámban, még időben fel is sorakoztak apukám kórházi ágya mellett.

Mindenki – MINDENKI! - tudta, mi várható!

Egyedül engem rekesztettek ki ebből a felvilágosított, lélekben felkészített társaságból.

Egyedül én nem érdemeltem igaz őszinte szót.

Egyedül nekem kellett kitaszított páriaként tévelyegnem anyám és kedves rokonsága körein kívül.

Végül pedig apukám is egyedül tőlem tagadta meg az igazság kimondását.

Az elkövetkező évtizedek során unokatestvérem sokszor elmesélte apukámmal folytatott utolsó beszélgetését.

"Az Évát nem féltem, de Irmára vigyázz!" - állítólag így szólt az utolsó üzenet.

Mennyi, de mennyi fájdalmat okozott nekem a tudat, hogy szeretett apukám így eltaszított magától halálos ágyán.
"Én meghalok, de a lányommal nem kell foglalkozni. Csak a feleségemmel törődjetek!" - szólt a lecsupaszított üzenet.
Hogy hazugságban tartott, hogy saját közelgő halálát próbálta eltitkolni előlem – mintha így észre sem venném, hogy már nem él! - az még csak elkönyvelhető, mint félreértelmezett kímélet, megóvás. Vagy talán egyszerűen csak egy félelmekkel teli haldokló ember gyöngesége.
De arra, hogy a későbbi jövőben sem kíván számomra gondoskodást biztosítani – arra nem volt mentség.

Hát igen.

Amennyiben képes vagyok eléggé erősen, kitartóan szembenézni a valóság tényeivel, akkor bizony el kell ismernem – apukám már halála előtt jóval felesége későbbi boldogulásán ügyködött.

Csak és egyedül csak felesége későbbi biztonságán dolgozott.
Életének utolsó két évében apukám megmozgatta összes régi, Műegyetemi ismeretségét. Volt évfolyamtársai addigra már vállalati vezérigazgatói, műszaki igazgatói székekben ültek az ország több nagy cégénél. Az ő segítségükkel lett négy polgárit végzett, akkor ötvenöt éves – nyugdíjaskorú - anyámnak nagyszerű, jól fizető állása egy vidéki nagyvállalat Zuglói kirendeltségénel.
Nem tudom, apukám halála előtt gondolt-e rám, hogy próbált-e tenni valamit értem. Kitalált, megvalósított-e bármilyen tervet, ami engem egy sikeres jövő felé vezethetett volna.
Attól tartok, velem kapcsolatban bármit gondolt és akart, ezek az igyekezetei – ha voltak ilyenek egyáltalán! - anyám és Kis Unokahúg sötét lelkének mélységes-mély kútjába dobált szavak maradtak csupán.

Egyszer, valamikor, nagyon sok évvel később próbáltam anyámmal beszélni életemnek erről a különösen fájdalmas időszakáról. Válaszképpen ő szörnyűlködve elmagyarázta nekem, akkoriban ő – és unokatestvérem is - tisztában voltak elmebeli gyengeségemmel!/??/ - éppen ezért kellett megkímélniük a valóság tényeitől!

Sőt, később a továbbtanulást is pont ezért vonták meg tőlem. Ők nagyon jól tudták, egy hozzám hasonló beteg!/??/ - legyen bár kitűnő tanuló! - úgysem boldogulna főiskolán-egyetemen.

A jó öreg Gonosz Előítélet pedig hangosan röhögve táncolt porig rombolt, reménybeli dicsőséges életem romhalmazán.

---->>>>

pauleve55•  2013. augusztus 30. 16:54

Önéletrajz - 45 Időutazás III.

Két hét múlva, apukám temetésének napján hideg őszi eső szakad vigasztalanul. Bemegyek az első két órára a gimibe – ma sem tudom, minek?! Tíz óra előtt leendő első férjem vár a Teleki Blanka gimnázium széles lépcsősorának aljában.

A zárt ravatalozóban anyám - megérkezése pillanatában - máris nagy ribilliót csap. Kiderül, hogy férje nyitott koporsóban fekszik.
Anyám iszonyodva, háborogva tiltakozik.
A koporsót márpedig azonnal le kell zárni! Azonnal!
Unokatestvérem párja sietve intézkedik.
Senki, SENKI nem nézi – ha akarná sem nézhetné! - meg drága, meghalt, örökre elvesztett, egyetlen apukámat.
Mire összetört nagypapám és második felesége – Erzsi néni - megérkeznek, már minden késő. Hiába is szeretnék, nem vehetnek utolsó búcsút fiúktól.

Anyám közelében, mégis irdatlan távolságból figyelem az eseményeket. Sarokba állított széken böhöm szalagos magnetofon orsói pörögnek.
Verdi Rekviem - drága apukám kedves zenéje szól. Nem sokáig. A technika még nagyon új. Egyik műszaki hiba a másik után. Végül a feltekeredett, összegubancolódott szalag megáll. Nincs tovább. Marad a százezer éve bevált, a templomokban is remekül működő megoldás. Egy férfi tiszta hangon gyász dalokat kezd énekelni.
Lassan elindulunk. Reménybeli vőlegényem esernyőt tart fejem fölé. Anyám Kis Unokahúggal összekapaszkodva vonul. Már most látszik, ki is az igazán fontos neki.

--- Bár felismerhetném itt és most a helyzet jelenetőségét. Sok-sok évtizednyi jövőbeli fájdalmam előzhetném meg.---

Ömlő esőben a kiásott sír körüli sárban toporgunk.

Érzem, meghaltam én is.

Mint aki nincs jelen.

Felülről látom magamat.

Leeresztett koporsón hangosan puffannak a göröngyök. Erzsi néni sírva billeg a gödör szélén. Nagy igyekezettel, tiszta szívből alakítja az "utána ugrom" című jelenetet. Zokogó nagypapám megfogja, arrébb támogatja. Sírásók lapátjai alatt puffan a keményre paskolt, formára döngölt sírhant. Koszorúkból, virágcsokrokból hegy épül néhai apukám halott teste fölött.

Valahogyan túlélem ezt...?! Lehetséges egyáltalán...?!

Lassan elcsoszogunk a temető főbejáratáig. Unokatestvéremék anyámat őrzik. Máris autójukba ültetik. Lehel úti otthonukba mennek együtt vigasztalódni.

Nélkülem.
Leendő férjemmel tartok szülei Petneházy utcai lakásába.
Anyám nem bánja. Egyetlen szóval sem tartóztat. Nincs rám szüksége. Unokahúga pótol mindent.
Angyalföldön, egymástól csak néhány utcányira töltjük a temetés utáni órákat. Anyám családi körben gyászol, míg én hivatlan menekültként próbálok idegen emberekből együttérző szeretetet kicsikarni.

Nem sikerül.

Sem most, sem később.

 

Azt csak sok évvel később tudom meg, hogy majdani első férjem éppen a szakítást tervezte azokban a napokban. Sajnálatból, kizárólag a haláleset miatt marad mellettem.

Elkövetkező házasságunk méltó alapozást kap.

Édes Istenem, segíts!

---->>>>


pauleve55•  2013. augusztus 30. 16:48

Önéletrajz - 44 Időutazás II.

Valahogyan mégis megteszem a két villamos megállónyi távolságot. Már nagypapám kis piszkos konyhájában állunk. A papa térdre roskadva, szemüvegét az előtte álló hokedlire csapva zokog "Meghált a fiám!" Háta mögötti szobaajtóból második felesége részvéttel, csendben figyel. Később tudom meg, hogy már napokkal ezelőtt kivasalta a papa fekete nadrágját, saját fekete szoknyáját.

Innen anyám iszkol fejvesztetten. Vele tartok.

Kérésére hamarosan a házunk előtti nyilvános telefonon keresztül én értesítem a rokonságot.

- "Meghalt apu!" - szól az üzenet. Ennél többet nem tudok mondani. Hátam mögött álló anyám máris élvezheti, ahogyan az események letaglózó terheit apránként magamra vállalom. A szenvedő özvegy hálás szerepének eljátszásához nyújtok hatékony támogatást. Ebben a darabban a "szenvedő árva" szerepe helyett nekem a "cseléd" jutott.

Szinte alvás nélküli, zaklatott éjszaka után másnap reggel fél hétkor nagypapám felcsenget minket. Máris intézkedni akar, de anyám lecsillapítja, a hivatalos ügyeket nyolc előtt lehetetlen lebonyolítani.

A kórház alagsori kórbonctanán a boncolási jegyzőkönyvre várakozunk. Az elviselhetetlen, gyomorforgató bűzben kellemetlen, rossz kinézetű, mézédesen együttérző alkalmazott biztosít, hogy nagyon szépre fogja kifesteni apukám arcát. "Mintha aludna".
Anyám jéghideg elutasítással veszi elő szatyrából barna pénztárcáját, adja át a szokásjog szerint megjáró borravalót. Eszébe sem jut utoljára megnézni halott férjét.
Menekülőre fogjuk.
A lépcsős, lejtős bejárattól messzebb, de még mindíg a kórház területén, anyám először mutat életjeleket. A boncolási jegyzőkönyvben leírt, számomra is hozzáférhető igazság kínos keserves beismerésre kényszeríti. Elmondja, hogy ő nyolc évvel idősebb apukámnál, de - folytatódik a hazugság! - ennek eltitkolása előlem egyedül apukám ötlete volt. Sőt, ezt mind az én érdekemben tették! nehogy engem kigúnyoljanak az iskolában!
Most látom, hogy férje halálából csak saját hiú hazugságának lelepleződése érinti meg. Biztosan tudom, drága szerető apukám soha nem kérte volna valódi életkora fiatalabbra hamisítására. Ő tudta, hogy ezzel éppen öregségére figyelmeztetné a szeretett nőt. Éppen anyám elmondásából tudom, hogy apukám tökéletes megérzéssel, már megismerkedésükkor saját igazolványában hamisította meg a születési dátumot, így idősebbnek tüntetve fel önmagát.

Másnap délelőtt apukám munkahelyi főnökségének nagylelkü ajánlatát kell megtárgyalnunk.

Kicsit ősziesebbre fordult időben derekamon széles övvel szorosan összefogott bő, sötét barna, suhogós orkán kabátomat viselem. Gyászom jeleként gallérjának jobb oldali elkeskenyedő csücskére keresztben feltűzött fekete szalag.
El is villamosozunk a Nagy Lajos király úti kereszteződésig, de itt anyám kijelenti, ő nem jön be a gyárba, intézzek mindent én egyedül.
Ezzel dölyfösen beül a közeli cukrászdába és itt várja amíg visszaérek.

A gyárban igazi részvét fogad.

Apukámat saját halottjuknak tekintik, mindent kifizetnek, csak ne akarjunk egyházi temetést.

Nem akarunk.
Anyám távolmaradását nem firtatják. Ők már nálam sokkal jobban ismerik. Nem lepődnek meg.
Beszélgetésünk kellős közepén megszólal a telefon.
Anyám ingerülten reklamálja az eltelt időt.
Apukám életét jól ismerő kollégái jelentőségteljesen néznek egymásra.

A Keleti pályaudvartól nem messze sötét, lepusztult Vas utcai emeletes ház földszintjén lévő temetkezési irodában gyorsan végzünk. Szerencsére az egykori munkahely nagylelkű főnöksége fizeti a számlát. Az eléggé bonyolult pénzügyi intézkedés miatt később ide mégegyszer vissza kell jönni.


Azon a napon az ódon, lerobbant lakóházak súlyos, gipsz stukkó díszei közül egy darab, anyám vállát súrolva, több emeletnyi magasságból feje mellett zuhan a járdára...!

---->>>>