Novellalánc

pauleve55•  2013. szeptember 18. 19:03

Végjáték - 3

1999 decemberében csak nagy erőfeszítéssel és sok önuralommal tudtam sikeresen görgetni családi életünket.

Karácsonyi készülődésünk közepette megérkezett anyám elhatalmasodó szellemi leépülésének újabb bizonyítéka - budapesti tizenkilencezer forintos telefon számlája.
Szünet és válogatás nélkül telefonált - bárkivel, aki meghallgatta. Szerencsétlenségére egyedül nem tudta elfoglalni magát. Valakinek mindíg szórakoztatnia kellett saját, belül dolgozó félelmei elhallgattatására.
Időnként komoly feszültségekkel, de átdöcögtünk az ünnepeken.
Az ezredfordulós, babonákkal terhelt Szilvesztert ismerősöknél, közös tévénézéssel töltöttük.
Anyám január elején egyszerre csak úgy határozott, hogy vérnyomás csökkentő gyógyszere már nem megfelelő. Állandó készenlétben, napi többszöri vérnyomás mérés következett.
Beteges mániákussággal féltette életét, kétségbeesetten kűzdött a halál gondolata ellen, kereste a tragikus vég előjeleit. Ebben az esetben vérnyomás csökkentő gyógyszerét vélte lehetséges hibaforrásnak. Végül az egyébként normális, 140/90 es mérési eredmények ellenére is muszáj volt orvoshoz vinnem. Reméltem, körzeti orvosunk meggyőzi a változtatás szükségtelenségéről, de nem így tett.

Az eddig jól bejáratott, megbízható gyógyszerének megváltoztatása nagyon bizonytalan helyzetet eredményezett. Vérnyomása ettől kezdve kiszámíthatatlanul ingadozott.

Biztos vagyok abban, hogy végső szellemi összezuhanását ez is elősegítette.

Elméjének elborulásához szintén hozzájárulhatott több évtizedes gyógyszer függősége.

Lelkének zökkenőit, hangulatánal változásait meg sem próbálta önerőből kezelni, karban tartani. Legkönnyebb megoldásként azonnal nyugtatót vett be, amivel sikerült létező problémáját megoldatlanul szőnyeg alá söpörnie, hogy az ott - most már felügyelet nélkül - tovább végezhesse megkezdett pusztító munkáját. Sok-sok letagadott, elhazudott lelki szemetének elfojtásához napról-napra nyugtatók kellettek.

Csillapíthatatlan orvos mániáját rettenetes halál félelme táplálta. Úgy érzte, ha orvos foglalkozik vele, az biztosíték saját egészsége megóvására. Soha, de SOHA nem hitte, hogy saját egészségéért neki saját magának kell tenni! Soha szóba sem jöhetett saját életében létfontosságú saját, önmagáért vállalt felelőssége. Meggyőződése szerint mindig minden kívülről, a kiszámíthatatlan külvilág irányából hatott és szentül hitte, hogy ezeket a külső erőket lehetetlen befolyásolni. Így ebben a kérdésben is a könnyebb utat választotta. Felelősségét elutasítva mindig külső körülményektől - orvosoktól, gyógyszernek nevezett mérgektől! - várta egészségének fenntartását. Kedvét keresve később szemvizsgálatra is elvittem. Új, olcsó, arany színű szemüveg keretének egy ideig valóban örült.

Február első napjaira teljes lett a káosz. Anyám egó uralta szelleme teljesen elvesztette amúgy sem túl erős kapcsolatát a valósággal. Ő, aki mindíg többre becsülte a cifra látszatot, a képmutató szavakat a tiszta, egyértelmű, megbízható tényeknél, most végleg hazugságainak világában rekedt. Éjszakánként hangosan beszélve, dübörögve, esve-kelve mászkált lakásunkban. Az útjába álló bezárt ajtók vagy nehéz bútorok sem akadályozták ámokfutását.

Alvásról szó sem lehetett.
Iskolába menő gyerekeim álomkórba estek. Délutános műszakban dolgozó felnőtt gyerekem munkából hazaérve, hajnalig figyelte anyám akcióit, majd rövid délelőtti alvás után hulla fáradtan ismét munkába indult.

Nap közben anyám megnyugodva, édesen aludt!

Minden nap ezerszer jutott eszembe a helyzet hihetetlen, mértéktelen igazságtalansága!
Anyám még most is ragyogó arccal áradozott kedvenc Kis Unokahúgáról, akivel
"olyan hasonlóak vagyunk mintha ő lenne a gyerekem, nem is te".

Aki hasonlóságáért több milliós jutalmazást kapott, majd markába röhögve Pestről figyelte emberfeletti küszködésemet. Miközben nekem a "szégyelld magad", "kutya kötelességed" járt. Ezeknek a napoknak változatlan erejű fájdalmát még ma is érzem! Úgy éreztem, kötelességem gondoskodni zavarodott, gonosz anyámról. Közben éreztem, hogy lázadásom napról-napra erősödik lelkemben. Vívódtam a kikényszerített kötelesség és saját önbecsülésem között. Minden újabb napon fogcsikorgatva teljesítettem azt a feladatot, ami rokonomat illette volna anyám birtokba vett lakásával együtt.

Arcátlan unokatestvérem telefonon keresztül hülyének nevezett, amiért ennyit tűrök anyámtól!

Anyám égő gyufával akarta ágyneműje között műfogsorát megkeresni!

Családom tagjai Kis Unokahúg eddig elmaradt felelősség vállalását sürgették!

Betelt a pohár!

Február második hetében anyámat hazafuvaroztuk és unokahúga gondjaira bíztam.

---->>>>

pauleve55•  2013. szeptember 18. 09:11

Végjáték - 2

Az előzmények nálunk, falun játszódtak.

1995 nyarán anyám érkezését vártam a vasútállomáson. A magas vasúti kocsik olyan félelmet keltettek szerencsétlenben, ami előre láthatóan programozta, vonzotta a balesetet. Amint befutott a vonat, nekem mindig kellett néhány másodperc, hogy felfedezzem alakját valamelyik kocsi ajtajában. Ezen a napon anyám szokott félelmének és bizalmatlanságának engedve, nem várt egy másodpercet sem. Idegen segítséggel - nagyon szerencsétlenül - leszállt a vonatról, és eltörte sarok csontját! A következő hónapok egybefüggő rémálmában gyerekeim őt fuvarozták ócska kis Trabantunkon a közeli város kórháza és falusi otthonunk között.

Balesete percétől kezdve ontotta ránk szemrehányását.
Ettől engem bénító bűntudat gyötört.

Egyébként is elviselhetetlen rossz természete fékezhetetlenné vált. Három hónapig tartó tökéletes kiszolgálásért cserébe naponta szemrehányást, goromba letolást kaptunk. Biztosított minket, hogy még a kórházban sem bánnának vele ilyen embertelenül - abban a kórházban, ahol korábban kétségbeesve bömbölt az ottmaradás ellen.

Három hét után, lábán járó gipsszel is ugyanolyan hisztériás, követelőző maradt. Egy önálló lépést sem tett. Már mozgásképesen is tökéletes kiszolgálást igényelt, amit aztán becsmérlő, gonosz megjegyzésekkel hálált meg. Gyerekeimmel azóta is nevetve emlegetjük a napot, amikor az elfogyott wc papír karton hengerei anyám szitkozódása közepette röpültek kifelé a klotyóajtón. Vérig sértődött, amiért neki kellett az épp elfogyott papír helyett újat elővenni.

Napról napra, minden percben, fennhangon vagy gondolatban csak szerencsétlen, tragikus balesetével foglalkozott. Megszünt a külvilág.
Anyám totális önsajnálatba merült.

Sírt, kiabált, vádaskodott majd ismét sírt.
Mindenki zavarta.
Gyerekeimet saját otthonukban a pokolba kívánta.

Minden pillanatban szenvedett beszédünktől, jövés-menésünktől - attól, hogy élünk!

A "minél rosszabb, annál jobb" taktikát alkalmazva egyetlen pillanat örömöt sem engedélyezett saját magának. Erőnek erejével állandóan szenvedésére koncentrált. A lehető legteljesebb mértékben pokolivá tette saját és környezete életét. Ezen igyekezete hatására csontja a normálisnál kétszer hosszabb idő alatt gyógyult.
A lassan vánszorgó napok során mindannyiunkon kipróbálta gonosz intrikáit.
Büszkén mondhatom, soha nem sikerült egymás ellen fordítania minket!

Nyár végére aztán eljött a gipsz levételének boldog perce.

Előző este átkozódós kényszer fürdetést kellett végrehajtanunk, majd másnap reggel még utoljára sírással, kiabálással fűszerezett nagyjelenetet rendezett a kórházban. Ezután kevélyen belepöffeszkedett ócska kis Trabantunkba és gyerekeimmel haza fuvaroztatta magát.

Szerencsére két nagyfiam addigra már gyakorlott sofőrnek számított.

Pestre hazaérkezve döbbenten látták, hogy anyám kis lakásában, a horgolt terítővel díszített asztalon, a családi fényképet megillető helyen és keretben gyereke, unokái fotója helyett a Miért éppen Alaszka? című végtelen szappanopera főszereplő színészeinek képe állt.


A kimerítő munkát régi kis autónk hazafelé már megunta. Gyerekeim nagy szerencsével találtak autószerelőt Székesfehérváron, aki kész volt segíteni. Az apró hiba olcsó javítása után már sikeresen hazáig autóztak.

Hetek teltek el, amíg anyám újra hírt adott magáról.

Szent meggyőződésévé vált, hogy mi tehetünk balesetéről, hogy vidéki házunk a szenvedéssel míg én magam a gonosszal vagyok egyenlő.

Ebben a lekiállapotában, az elkövetkező télen Kis Unokahúg könnyen rávette, hogy neki ajándékozza tanácsi lakása megvásárlásának lehetőségét. Anyám számára az ő hízelkedő, hazug szavai, gazdagságának külsőségei mindennél értékesebbek voltak. Rokona nagyon jól tudta, hogy anyám az igazat, a valóságot nem tűri, de boldogan kap minden kellemes hazugságon.

Két manipuláló intrikus most remekül egymásra talált.

---->>>>

pauleve55•  2013. szeptember 18. 09:04

Végjáték - 1

1999 decemberében unokatestvérem vállalati autóval készségesen fuvarozta zavartságában még önhittebbé vált nagynénjét falusi házunkba. Már megérkezésük órájában megkaptam az első leckét anyámtól. Lesújtó tekintettel nézett végig családomon és lakókörnyezetünkön, majd kijelentette, hogy ő már tizenkét évesen Puccini opera címeket írt az iskolai füzetébe. Ennek a kapitális ökörségnek átütő erőt a szavakból sütő megvetés adott. Anyám feltett szándéka volt heteket tölteni nálunk. Karácsonyt, Szilvesztert együtt ünnepelni velünk. Ennek ellenére ott bántott, ahol tudott. Biztos volt a dolgában. Négy évtized célirányos idomítása megtörte minden ellenkezésemet. Anyám kihasznált, lefokozott cseléddé, kedvére ugráltatott és ráadásul határtalanul pimasz szöveget engedett meg magának. Semmitől sem kellett félnie. Tudta, a számára ismeretlen jóság, kedvesség vagy szeretet helyett elég időről időre földbe döngölnie.

Kényszer hatása alatt, félelemtől szenvedve, sarokba szorított állatként acsarkodva teljesítettem kötelességemet. Éreztem a helyzet igazságtalanságát, de nem mertem védekezni ellene. Biztosan tudtam, kettőnk kapcsolatában nem csak nekem vannak kötelességeim. Anyám mindent követelt tőlem, de cserébe csak gorombaságot adott. Egy vértanú mártír világfájdalmával hordozta anyasága terheit és igyekezett bosszút állni rajtam.

Élete végén, utolsó velünk töltött napjaiban elborult elmével, dühödten követelte az anyai gondoskodást - tőlem.

"A gyereked vagyok!" - szólt az elégedetlen számonkérés. -"Kötelességed gondoskodni rólam!"
A jelenet tragikuma nem engedett szóhoz jutni.

Nyolcvanöt éves, valóságtól teljesen elszakadt anyám szellemekkel viaskodott.

Felém irányított gyűlölete azonban rémisztően valóságos volt.

Sajnálom szerencsétlent.

Hosszú élete is túl kevés volt a gyógyító, tisztázó igazság felismeréséhez. Anyám, aki még hatvan-hetven-nyolcvan évesen is az eltaszított, anyja által elutasított néhány éves kislány lelki fájdalmát hordozta - anyám "drága kicsi mamuskámnak" nevezte az őt gyűlölő, elhanyagoló, megszülni sem akaró anyját!

Az anyát, aki gyerekeit egyszerűen csak "rohadt kölyköknek" nevezte, aki mellett a nyolc éves kis Irmának mocskos lakásban fejtetüvel, bolhákkal, csótányokkal, TBC fertőzéssel, bélhuruttal, angolkórral kellett együtt élnie - ezt az anyát a nyolcvan éves Irma "kis lustikának" becézte!

Nekem lett volna megfelelőbb jelzőm - de anyám engem nem kérdezett!

Gyerek gyűlölő, lusta, rosszindulatú anyjának gonoszságával soha nem mert szembesülni. Lelkében mindvégig, hűségesen őrizgette a "drága mamuska" elnevezésü álomképet.

A soha meg nem kapott, szerető anyuka délibábját. Ez az önbecsapás tette boldogtalanná életreszólóan.


Megérkezése után néhány nappal rokonom készséges buzgóságának oka is kiderült.

A mosakodást, fürdést egyébként sem kedvelő anyám mostani, megszokottnál is zavartabb állapotában már egyáltalán nem volt képes tisztálkodni. A vártnál könnyebben sikerült rávenni, hogy lecsutakolhassam. Ekkor vettem észre jobb oldalán a véraláfutást. Nem is emlékezett, mikor és hogyan szerezte. Korábbi emlékeit későbbiekkel összezagyválva, megfejthetetlen történetet adott elő.

Az igazságot kihámozni nem sikerült, de Kis Unokahúg nagy igyekezete azonnal érthető lett.

Ugyanis négy évvel korábban - 1995 telén - ügyesen manipulálva elrendezte, hogy ő vásárolhassa meg a tanácsi bérlakást, ahol anyám negyven éve bérlőként lakott.
A csak családtagnak járó kedvezményes - alig nyolcvanezer forintos vételárat saját zsebből kifizető unokatestvérem azonnal aláíratott anyámmal egy újabb adásvételi szerződést. Ennek értelmében a lakás ugyanezen az áron rögtön tovább is vándorolt, az ő tulajdonába. Ezután már az egyedüli fenyegetést az öreg rokon esetleges ápolása jelentette. Így az első intő jelre anyámat hozzám fuvarozta.

---->>>>

pauleve55•  2013. szeptember 17. 22:19

Felismerések - 3

Igen, most már tisztán látom, hogy anyám mekkora árat fizetett egója szabadjára engedéséért.

A kényelmes, felelőtlen, gondolkodást nem igénylő élet lehetősége elcsábította. Ezért a tunyaságért keményen megfizetett. Öröm és szeretet nélkül, állandó félelemben, kiszolgáltatottan küszködött. A nekem okozott - még kijavítható - kár nagysága elenyésző az ő saját pusztulása mellett. Igazságtalan lenne elitélnem ezt a szerencsétlen szenvedőt. Cselekedetei - az ellenem elkövetettek is - magukban hordozták büntetésüket. Ez a büntetés pedig szemmel láthatóan hatalmas volt. Anyám minden örömöt megtagadott magától. Bármilyen szívesen végzett, jókedvet, elégedettséget hozó tevékenységét a felismerés pillanatában azonnal leállította.
Béke, nyugalom, boldogság - ezeket mind tiltott bűnnek érezte.


Állandó félelmei fenntartása érdekében csavaros hazugságokat is bevetett önmaga ellen.

Amint elérhető áron megvásárolhatóak lettek a színes tévé készülékek, anyám lelkes rajongóvá vált. Falusi otthonunkban szívesen, sőt csodálattal nézte a valósághű színeket, a fekete-fehérnél sokkal tökéletesebb élvezetet nyújtó képeket. Mégis, rövid idő elteltével hihetetlen nyakatekert önkorlátozó tiltást talált ki saját örömteli szórakozása ellen. Legújabb kőbe vésett szabálya szerint a színes tévé végzetesen megrontja látását. Alaptalan félelmének valótlansága nem zavarta. Mint mindíg, most sem az igazság érdekelte. Örömteli, kellemes elfoglaltságát tűrhetetlen, büntetendő lazaságnak minősítette. Ennek a nyugodt állapotnak rögtön véget kellett vetni!

Saját magának megvakulást jósoló szigorú, kegyetlen fenyegetést alkalmazott - önmaga ellen!
Fenyegetése bevált!

Otthoni ócska fekete-fehér tévé készülékét soha nem cserélte színesre. Sikeres önkorlátozása elleni tiltakozásul pedig hangosan gyűlölködött a felelőtlen, gonosz gyártók és kereskedők ellen, akik veszélyeztetik vásárlóik szeme világát.
Hasonló ügyes akcióval sikerült megfosztania magát másik örömteli tevékenységétől - kedvenc népművészeti hímzéseinek varrásától is. Ezek a valóban tökéletesen sikerült kézimunkák akkora - tűrhetetlen! - sikerélményt nyújtottak anyám számára, hogy itt is az előbbi, megvakulásos fenyegetés lépett életbe.

Saját lelkében örömnek, lelki békének, nyugalomnak írmagját sem hagyta. Kegyetlen önsanyargatása közepette a világot okolta önmagának okozott szenvedéséért.

A hőn áhított és magának hangosan követelt boldogság minden lehetőségét, már csírájában elpusztította a lelkében uralkodó -
félelmeihez ragaszkodó, rettegésből, aggodalomból táplálkozó - negatív én. Mint valami kozmikus fekete lyuk - minden jót magába szippantott, hogy az végleg, örökre, nyomtalanul elvesszen a benti sötétségben.
Anyámnak segítségére lehettem volna, de nem kért belőlem.

Emlékszem óvatos tapogatózásomra "Mi a baj? Miért van rossz kedved?" durván odavetett válaszára "Minek örüljek?!".

Háát......

Akarata ellenére senkit, még őt sem lehetett megmenteni!

Igen, tudom, hogy anyámnak nem velem, hanem saját magával volt baja.

Szerencsétlen a külvilág váratlan szeszélyeinek kiszolgáltatva hányódott félelemmel teli élete zavaros vizein. Minden pillanata mások véleményétől, hangulatától vagy szavaitól függött.
A hozzá hasonló felelőtlen kritizálók beszólásait készpénznek vette és hatásukra rajtam verte el a port.
A kiszámíthatatlan külvilágból érkező váratlan, előre megjósolhatatlan események hatásától csak az erős, stabil belső tudatosság védhette volna meg. Sajnos önálló véleménnyel, biztonságot nyújtó belső békességgel nem rendelkezett. Mindíg a leghangosabb, legerőszakosabb hangnak engedelmeskedve forgott szélkakasként.

 ---->>>>

pauleve55•  2013. szeptember 17. 20:28

Felismerések - 2

Igen, tudom, hogy anyám szellemi képességei csak ennyit engedtek meg neki. Cselekedeteit állandó félelmét fenntartó egója irányította.

Az elmélyülés, a csendes befeléfordulás a tudatossághoz vezető biztos út, de szerencsétlen anyám szinte egy pillanatra sem tudott csendben maradni. Emlékszem több átszellemült közös percünkre, amelyeket igyekezett széjjel beszélni.

1993-ban, férjem halála utáni szeptemberben, Mária napi búcsú vasárnapján két kisebb gyerekemmel és anyámmal együtt vonatoztunk Sümegre. Kora őszi délelőttön, csodálatosan ragyogó napsütés kisért kirándulásunkon. Vasárnapi csendbe öltözött kisvárosi utcák beporosodott kirakatú, végleg bezárt szűk üzlethelyiségei, falusias, kertes családi házai mellett sétáltunk.

A templom előtti téren sátorozó búcsúsoktól emlékbe kicsi, fém, nyakláncra fűzhető keresztet vettünk magunknak. Déli időben, nyárias melegben, körben vörös-barnára festett lombok közt másztunk fel a várhoz vezető szerpentin símára koptatott, szürke bazalt kövein. Az egyre emelkedő útról elbűvölő kilátás nyílt a kisvárosra és a környező dombvidékre.

Állandóan lengedező kellemes, langyos szélben, a körülölelő vidék madártávlatú körképének közepén állva máris szállni kezdett lelkünk. Tökéletes, emelkedett hangulatban értünk a vár bejáratához. Kifizettük a meglepetésszerüen megemelt összegü belépőket, majd átsétáltunk a leeresztett felvonó hídon.
És akkor a vár napsütötte belső udvarába lépve Vangelis varázslatos zenéje fogadott minket...... ....símogató szélben hullámzóan áradt a megváltó, gyógyító zene.... ......magával ragadott, fölrepítette szívünket.... ....gyerekeimmel megbabonázva, elbűvölve álltunk ebben a létező csodában.... ...az örökké tartó pillanat fénylett, ragyogott emelkedett lelkünkben...... .......lebegő tudatunkban......

Ebben a percben anyám a zenét hangosan, erőszakosan túlkiabálva kezdett áradozni arról a szépségről, amit épp most tört meg. Aminek az élvezetétől pont most fosztotta meg magát. Számára az élmény átélésénél fontosabb volt szavakba öntve biztosítani a külvilágot saját műértéséről, zene rajongásáról. Na nehogy már egy jött-ment zeneszerzőről szóljon a pillanat, amikor itt van ő is!

Épp csak éledező tudatosságának fényét azonnal kioltotta. Szerencsére minket nem tudott megfosztani a perc nagyszerű hangulatától. Ez az érzés egész délután velünk maradt. Férjem lelkének jelenlétét mindvégig éreztem.
Két kisgyerekem banán sárga rövidnadrágban, fürgén körbeugrálta az összes várfalat, majd az aprópénz bedobós távcsövön keresztül a város temetőjének sírköveiről próbáltuk a neveket kibetűzni. Otthonról hozott elemózsiánkat utolsó morzsáig felfaltuk.

Korai alkonyat hűvösében sétáltunk lefelé a várból a vasútállomásig.

Hamar sötétségbe boruló tájban, Tapolca felé vonatozva már fel kellett venni a hosszú nadrágokat - hiába, ősz volt!

Más alkalommal - időben közel, de helyileg sokkal távolabb - Budapesten unokatestvérem meglátogatására készülődtünk anyámmal. Az egész várost keresztülszelő, több órás út várt ránk. Nem siettünk. Villamossal és busszal tett utazásunkat megszakító átszállások alkalmával minden utunkba kerülő nagyobb üzletet végigbámészkodtunk. Így sikerült anyám kedvére - akciós áron - megvásárolni egy komolyzenei cd-t. Talán Schubert 8. befejezetlen szimfoniáját...?

Megérkezésünkkor azonnal cd lejátszót kerestünk. Rokonom szelíd, kedves huszonéves lánya segített. Anyám máris hallgathatta régóta vágyott, kedvenc zenéjét, de mégis... néhány pillanat után őrületes, hangos karattyolásba fogott. Egy egész, komplett, digitálisan feljavított, felhangosított nagyzenekart kellett túlkiabálnia.

Sikerült neki!
Félelmében, hogy a nagyszerű pillanat valamilyen érzést csiholhat ki belőle, egója azonnal támadásba lendült.

Schubert halálakor befejezetlenül maradt remekműve már rég nem számított. A fantasztikus, emberi létezést felülmúló dallamok csak lényegtelen aláfestést nyújthattak anyám saját műveltségéről, zene értéséről szóló dicshimnuszához. Kuzinom jószívű, együttérző lányával értetlenül néztük végig, amint anyám megsemmisíti élete várva várt nagy élményét.

Unokatestvérem a mindent értő beavatottak unottságával legyintett nagynénje alakítása láttán. Olyannyira hasonlóan gondolkodtak, hogy már nem tudtak meglepetést okozni egymás számára.

---->>>>