Novellalánc

pauleve55•  2013. augusztus 13. 15:17

Önéletrajz - 8 Homo ludens

Úgy tudom, - sokszor végighallgattam a történetet! - apukám zene szeretete anyámtól származik. Megismerkedésükkor ő volt az aki bevezette leendő férjét az operák és szimfóniák csodálatos világába.

Érdekes, sőt egészen hátborzongató a gondolat – honnan is hozhatta komolyzene ismeretét és rajongását egy proletár nyomorúságban élő Angyalföldi gyári munkás legkisebb, hatodik gyereke. Bár az óriási ajándékot életében anyám nem tudta megfelelően értékelni és hasznosítani, de bizony - nyilvánvalóan - nagyon jó helyre született. Igazi, áldott művészi tehetség, valódi élő zene folyt a testvérek ereiben.

Anyám legidősebb bátyja belső indíttatásra önállóan, tanári segítség nélkül tanult meg hegedülni. Egyetlen oktatója a közeli, Lehel úti kocsmában alamizsnáért hegedülő cigány muzsikus volt. Két fiatalabb fiú testvére már követendő példát kapott. Egyikük a hegedűt, másikuk a tangoharmonikát választotta.

Sajnos a lányok a passzív zene élvezet mellett maradtak. Kellett volna egy hangszer, egy elmélyült, átszellemült tevékenység anyám számára is. Egy eszköz, amivel ő maga hozhatta volna létre a csodát, ami által közvetlen kapcsolatba kerülhetett volna saját lelkével. Ez a megváltó tevékenység kimaradt életéből. Nővérei saját képességeik szerint mindent megadtak neki. Budapest zenés színházaiban a karzat olcsóbb, állóhelyein velük együtt élvezte az olasz opera varázslatos világát. Felnőtt korára már hatalmas tárgyi tudást szerzett. Zeneszerzők életrajzi regényeitől kezdve a zeneművek megírásának történetéig mindent elolvasott és megjegyzett.

Ez így nagyszerűen hangzik, de mégis, a nagy tudás mindennapi felhasználásakor hiba támadt.

Anyám, az ember akit én jóval később megismertem, tudását önmaga felmagasztalására valamint mások földbedöngölésére használta. Elmélyült csöndes zenehallgatást már ritkán engedett meg magának. Harsogó, visszataszító önreklámozása túlkiabálta bármely halhatatlan zeneszerő zseniális remekművét. Csiricsáré öntömjénezés, irígy gyűlölködés. Élete végére ide érkezett a kislány, aki áldottan tehetséges testvérei között mindent magkapott, ami lelkét fölemelhette volna – ha ő maga ezt elfogadja, megengedi.

Apukám egészen másképp élt. Őnála anyám rengeteg ismerete tökéletes befogadóra talált. Ő a lelke legmélyéből érzte a zenét. Egyszerúen csak hallgatta, átélte, eggyé vált vele. Nagyszerű szárnyaló dallamok, mint visszatérő vándormadarak, megnyugodva hazaérkeztek drága apukám lelkében. Nem beszélt, olvasott vagy tanult a zeneművekről.

Ő maga vált zenévé!

Megtisztelő, hogy mellette én is megtanulhattam a muzsika befogadásához nélkülözhetetlen csöndes alázatot. Gyerekkorom békés estéin együtt áradtunk, lebegtünk a zene hullámaival. Egyszerűen boldogok voltunk. Ma már tudom a varázslat titkát – két összetartozó, egymáshoz rendelt lélek együtt meditált! Köszönöm.

Ugyanezt a csodát éltem át a közös fényképezések alkalmával. Apukám már nagyon korán, hat-hét éves koromtól együttműködő társának tekintett és megtanított a fotózás rejtelmeire. Ahogyan bizalommal kezembe adta fényképező gépét, máris éreztem a feladat komolyságát. Nagyszerű érzés volt tudni, hogy képesnek tart mindenre. Amit Ő már korábban megtanult, azt gondolkodás nélkül továbbadta nekem. Egyszerűen hitt bennem!

A digitális fotózáson felnőtt mostani ifjúság nagyon elcsodálkozna, ha látná a régi felszerelést. Ahogyan a formára igazított télikabátból rögtönzött sötétkamra lett. Alája rejtettük a gépet, majd a kabátujjakon benyúlva feltekertük és lezárható fém kazettába dugtuk az exponált filmet. Utána berendeztük a fotólabort egy négyzetméternyi vécénkben. Emlékszem, ahogyan az előhívott, még nedves filmek a konyhai ruhaszárító zsinóron lógtak. Majd a negatívról papírkép készült. Normál, vagy esetleg profi fényképészeknél használt gyönyörű, de sokkal drágább selyem raszter. Néhány másodpercnyi megvilágítás, előhívás majd fixír következett. Manapság a számítógép pillanatok alatt elvégzi a digitális varázslatot, de akkoriban a fényerő, az expozíciós idő vagy épp a kinagyítandó részletek pontos beállítása kizárólag analóg módon – saját kezüleg készült. Gyakorlat és jó megérzés kellett hozzá. Végül a kész, nedves fényképeket fa csipeszekkel "felteregettük". Valamikor évekkel később már elektromos fénykép szárítóra is szert tettem. Ezen minden ráterített, egyenletesen megszárított papírkép csillogó, fényes lett.

Sok délutánon sok-sok órát töltöttem Apukámmal rögtönzött fotólaborunkba zárkózva. Mindíg új varázslatot éltünk át, amint az előhívó vegyszerbe áztatott papíron lassan előtűntek a képek, ahogyan újra láthatóvá vált a rég elmúlt pillanat.

Tökéletes összhangban tudutnk együtt játszani.

Egyszer csak eluralkodott rajtunk a vasútmodell mánia. Születésnapomra, karácsonyra kisvasútat kunyeráltam egész rokonságomtól. Hamarosan négykézláb kúsztunk-másztunk apró szobánk padlóján és a vékony, hajlékony síneket egyengettük. Saját forrasztó pákámmal vasúti átjárók fénysorompóit bütyköltem vagy épp miniatűr villanyoszlopokat szereltem mesebelien pirinyó állomásépületek mellé. Apukám mindíg végtelen türelemmel irányította a munkálatokat.

Akkor is, amikor repülőgép modellek összeragasztásához kezdtünk. Remek szórakozás volt a gép összeállítása, befestése, a színes matricák felragasztása. Lehetett egy harci gép legapróbb antennája vagy egy böhöm utasszállító futóműve – ki nem foghatott rajtunk. Csipesszel, ollóval, kézzel-lábbal, elmélyülten dolgoztunk.

Legtöbb türelem a bélyeggyűjteményhez kellett. Fekete karton került a legszebb darabok alá, majd celofán csomagolást kaptak. Egy nagyobb méretü blokk becsomagolása könnyebben ment, de a végeredmény biztosan csámpás lett, amikor két-három centis bélyegek kerültek a kezem közé. Sokszor álltunk sorban az Oktogonon a Filatélia üzleténél egy újonnan kiadott blokkért vagy teljes sorért. Ezek az értékesebb darabok Apukám albumaiba kerültek, de a régebbiekből nekem is jutott.

Nagyon élveztem a közös munkát. Azt a békés együttműködést, amitől olyan könnyű lett minden. Azokat a boldog órákat, amikor sikerült összhangba kerülnöm az apukám lelkében élő okos, játékos gyermekkel.

Köszönöm!

Ilyenkor szerencsétlen anyám irígy féltékenységgel, sértődötten figyelt minket. Megvetette, lenézte komolytalan tevékenységünket. Együtt játszani velünk – ezt rangon alulinak érezte. Mint egy irígy gyerek, aki nem hajlandó osztozni játszótársán. Inkább kizárja saját magát a játékból. Önmagának okozott vesztesége pedig keserűséggel és gyűlölettel tölti el.

Mint egy olyan anya, aki vetélytársnak érezte saját gyerekét.....

---->>>>


pauleve55•  2013. augusztus 13. 15:10

Önéletrajz - 7 Csend és béke

Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a tömegtájékoztatás egyedül az állam által engedélyezett és cenzúrázott néhány újság előjoga volt.

Ezekben a lapokban mindig szó esett valamelyik éppen esedékes szovjet vagy magyar pártkongresszusról, az ipari termelés hatalmas eredményeiről, a békeharc pillanatnyi állásáról valamint biztosan beszámolt Kádár János elvtárs valamely vidéki városban, esetleg a Vörös Csepelen vagy a Váci úton tett látogatásáról. A csak hajszálnyira könnyedebb Esti Hírlapot, délutáni megjelenése után percek alatt elkapkodták az utcasarkokon álló rikkancsoktól. Esténként sokszor villamosoztunk a Keleti Pályaudvar nagy újságos standjához, friss Esti Hírlap reményében. A vezetékes rádiózásból éppen csak kinőve, az üzletekben csoda világvevő rádiókészülékeket árusítottak. A nyolc-tiz kilós, fényesre polírozott fa ládáju, csöves Orion rádiók vételi teljesítménye bizonyára kíváló lehetett. A két magyar, államilag engedélyezett és ellenőrzött rádióadó - Kossúth, Petőfi - remekül szólt.

Ezeken kívül tökéletesen hallható volt az összes többi, szomszédos országban sugárzott rádióadás - ZAVARÁSA. Az államhatalom a kölcsönös bizalmatlanság jegyében, még a szocialista szomszédok rádióadását is kis híján élvezhetetlenné zavarta.

A kereső sávban végigvánszorgó kijelző sok-sok tisztán hallható zzzzzzzz, píííííípííííí, kkrrrrrr káoszára hangolta a készüléket.

A londoni rádió és a Szabad Európa magyar nyelvü adásai időnként - főleg éjszaka - élvezhetőek lettek volna, ha nem kell félni a szorgalmas feljelentő szomszédok éberségétől.

Pedig éjszakánként a Rádió Luxenburgon már remek könnyűzenei műsorokat hallgathattunk volna........ha merünk! Sokszor amatör rádiósok morze pittyegései vagy érdekesebb esetben érthető, élő adásai szolgáltatták az izgalmas szórakozást. Az 53-54-ben kezdődő kisérleti televízióműsor sugárzása sokáig nem ért el az emberek nagyobb tömegéhez. Később is heti két műsorszüneti napot iktattak a programba.

Estefelé bérházunk földszintjén, két "szerencsés" televíziókészülék tulajdonos apró lakásában gyülekeztek a kedves lakótársak, potya tévézésre. A kis képernyős, fekete-fehér televíziókészülékek magas áruk ellenére hiánycikknek minősültek. Sok árucikkre kellett akkoriban előjegyzéssel, hosszabb ideig várakozni. A tv készülék is közéjük tartozott.

Igy az emberek még kaptak egy kis ajándék csendet, a külvilág csendjét, amely lehetőséget és időt adott mindenkinek egymással törődni, segítséget nyújtani, a lelkek belső békéjét, csendjét építgetni. Ebben a sohasem unalmas csendben jó volt gyereknek lenni és esti programként egyszerüen csak a nyugalmas családi békét élvezni.

Tanácsi bérházunk udvarán fiatal, gyorsan növő akácok terebélyesedtek. Ablakunktól néhány méternyire, a szomszéd kertben dísznövény és virágkertészet működött.

Varázslatos nyári estéken szédítő erős alkonyati virágillat áradt a nyitott ablakon keresztül kis, félhomályos szobánkba. Ilyenkor anyám - ritka ellágyult hangulatban - az ablakpárkányra könyökölve, az árnyékos kertre révedt tekintettel, elmélyülten álmodozott.

Idebent egyedül a lemezjátszóhoz erősítőként szolgáló Orion rádió zöld varázsszeme világított halvány, villódzó fénnyel.

Vastag, nehéz, törékeny, 78-as fordulatszámú bakelit lemezekről Beethowen, Mozart, Verdi, Vivaldi, Bach szolgáltatott az anyagi létezésen messze túlmutató, csodálatos altató zenét.

Elalvás előtt mégegyszer kilestem ágyamból.

Drága apukám lehunyt szemmel ült a kis félhomályos szobában áradó, hullámzó zene közepén és apró kézmozdulatokkal magában vezényelte a remekművet.

Tudtam, nyugodtan elaludhatok.

Nekem rendelt, saját őrző angyalom a helyén posztol.

---->>>>

pauleve55•  2013. augusztus 13. 15:03

Önéletrajz - 6 Trains and Winter Rains

Ha tehetném, egész nap Enyát hallgatnám... Trains and Winter rains elvarázsol.

Gyerekkorom gőzmozdonyai szólnak az ír énekesnő zenéjében.

A csodálatosan fekete, kormos Keleti pályaudvar belső terei tompán visszhangozták az induló gőzös sühögó erőlködését, a lendületre kapó mozdony szorgalmas, megbizható mozdulatait. A kerekeket összekötő karok lassan, dübörgő energiával indultak meg. Nehéz, erős munka volt ez a gépnek.

Lassan lendületbe jött minden és könnyed, elegáns lett a böhöm mozgása.

A mozgató karok szorgamas, lendületes munkája elinditotta az egész vonatot a kocsikban kuksoló emberekkel együtt. Gyönyörű erő sugárzott ezekből a gépekből.

Peronjegyet váltva drága apukámmal órákat töltöttünk a Keleti Pályaudvar indulási oldalán. Komoly öt-hat éves voltam.

A nehezen, lassú sühögő dübörgéssel beinduló mozdony erölködő, mély hangjai időben figyelmeztettek, melyik vágánynál látható a megmozduló gépcsoda.

Ájult tisztelettel figyeltem a mozdonyvezetőt és a fűtőt. Embert még ilyen koszosnak nem láttam. Csak a szemük világitott ki szénporos, fekete arcukból.

Tudtam, mozdonyvezető leszek - esetleg dömperes, de csak végszükségben, ha a mozdonyról muszáj lenne lemondanom.

Pedig sokszor rendesen megfizettem rajongásomért.

Volt este, amikor egyenesen a Stefánia úti ügyeletre mentünk szerelmetes gőzmozdonyaimtól, mert annyi fekete kormos szikrát hányt a monstrum, hogy a szemembe rendszeresen jutott belőle. Természetesen egyetlen alkalmat sem tudtam kihagyni. Hazafelé, a Thököly út feletti hídon átsühögő gőzösöket meg kellett csodálnom. Persze felfelé nézve még több szikrát tudtam "befogni" a szememmel. Anyám automatikus "Ne nézz föl!" sikolya sem tudott eltériteni.

Aztán jött a bömbölés......

És azok a hosszabb utazások!

Minden álmom a vonatozás volt. Vasárnapi kirándulás gyanánt elvonatoztunk Ürömig és vissza.

Az erőre kapó gőzmozdony először fekete, kormos füstje lassan szép fehér bodrokká változott. Kéménye mellett egy szelep a tetején lévő kis fedőt emelgetve ütemesen, szorgalmasan eregette a felesleges gőzt - Enya ezt nagyon tudja, ő is gőzös rajongó. Mit nem adtam volna a mindennapi vonatozásért...! Hihetetlen volt a gondolat, hogy van aki úgy vonatozik naponta, ahogyan én villamosozok.

Azt hiszem a kitartó, megbízható, kemény munka ébresztette bennem az óriási tiszteletet. Ez azóta is tart.

Gyönyörűséges gőzmozdonyaimtól egyetlen alkalommal távolodtam el lélekben.

A hűtlenség oka egy szovjet tundra-tajga járó, billenős platóju munkagép lett. Ennek az autónak a kerekei majdnem akkorák voltak, mint én hat évesen. Erről még fénykép is van valahol. Állok a hatalmas gép mellett és ábrándjaimban már benne is ülök. Aztán végetért a Budapesti Nemzetközi Vásár, - a KGST bemutatója - a szovjet járgányt visszavitték talán a laktanyába, vagy egyesen a tundrára. Nekem pedig újra a Keleti Pályaudvar indulási oldala lett a törzshelyem.

Apukám a pályaudvar kénes, szénszagú bűzében eregette a mezitlábas symphonia bűzös füstjét és titokban megnyugodott. Ha lány is, de a lelke legalább fiú a gyereknek.

Minden rendben volt.

Enya ezt adja vissza.

http://www.youtube.com/watch?v=cuDDPF6vE6Y

---->>>>

pauleve55•  2013. augusztus 13. 14:55

Önéletrajz - 5 Rákospalota

Nagypapám bátyját és feleségét később is gyakran meglátogattuk Rákospalotán. Addigra már elköltöztek abból a bizonyos házból, ahova szüleimet esküvőjük után befogadták, ahol ők első öt közös évüket leélték, ahova megszületésem után engem is hazavittek. Régi lakóhelyük a városrendezés vadiúj terveinek esett áldozatul. Újabb lakásuk az előző közelében, alig néhány utcányi távolságra volt.

Irány a megszokott 67-es villamosunk, egészen a Palotai végállomásig. Onnan néhány megállónyi döcögés az egy vágányos 65-ösön, leszállás a sarki kocsmánál - és máris falura érkeztünk. Innen családi házas kis utcák vittek a felszántott termőföldek, búzamezők felé vezető göröngyös földútra, egyenesen a gyönyörű természetbe.

Rokon bácsink utcájának egyik oldalán nyaranta sárga, fanyar illatú gabonatenger hullámzott. Takarásában ódon, falusi temető bújt meg. Tüskés akác erdő öreg fáinak állandó árnyékában, elvadultan burjánzó egykori dísznövények között megsüllyedt, mohával benőtt sírkövek, ősrégi kripták düledeztek. Ledőlt harangtornyú kápolna osztozott sorsukban. Nagyon szerettem a hely békés hangulatát. Elmélyülést, együttérzést gyakoroltam itt a hűvös csöndben. Száz évnél is régebbi mohos kövekről próbáltam kibetüzni a valamikori élő nevét. Áhitattal beleéreztem magam a rég elmúlt életek hangulatába. Hallgattam az Idő üzenetét.

Ettől a helytől anyám babonás temető iszonya sem tudott távol tartani.

Időnként munkásmozgalmi indulók és orosz vezényszavak őrült harsogása törte össze a hely békés csendjét. Az országút túloldaláról a sok évtizeden keresztül – ideiglenesen! - nálunk állomásozó szovjet-ukrán katonák laktanyája ontotta a zajt. A környéken lakók már megszokták a bömbölő zenés ébresztőket és takarodókat.

Nem volt más választásuk...

Gyümölcsfás nagy kertben állt az idős rokonok háza. Gyümölcsfalással egybekötött fáramászásban mindig jeleskedtem. Rokon néni időnként húslevessel vagy frissen sütött kelt tésztával kínált. Mindíg csak én ettem náluk. Anyám vasvilla tekintettel figyelt. Hazafelé aztán epés megjegyzéseket tett az ennivaló – szerinte - láthatóan rossz minőségére.

Apukám nagybátyja jó családi szokás szerint szerette az alkoholt. Amint megérkeztünk kicsi házukba, gyakran máris fordultunk vissza a villamos megállójánál üzemelő krimóhoz. Bevásárolni! Egy-másfél liter csapolt sör sokat javított a délután hangulatán.

Bár tény és való, házigazdánkban a szeszesital mennyiségével arányosan az agresszívitás is növekedett.

Évekkel korábban anyám saját szemével láthatta, amint férje nagybátyja fejszével támadt kutyájára és el is pusztította szegény párát amiért az összejárta a veteményest. Máskor káromkodva, páros lábbal döngölte földbe a babfőzelékes lábost, amikor az ebéd nem tetszett neki. Részeg durvaságából feleségének is rendszeresen kijutott. Szerencsére rövid látogatásaink idején általában józanság és békesség uralkodott.

A ház mögötti baromfiudvaron mindenféle-fajta szárnyas jószág kapirgált, gágogott, kotkodácsolt, hápogott. Egy mostanában leginkább előneveltnek mondott kiskacsa éppen ottlétünk idején, a szemünk láttára kezdett fuldokolni. Kinyújtott nyakkal, fújtatva nyeldekelt, majd tántorogva eldőlt. Azonnali életmentés kezdődött. Csak azt az óvatlanul bekapott és a kacsa torokban megkapaszkodó nagy, fekete bogarat kellett csipesszel kihúzni – és máris feltámadt a fuldokló. Csámpás lábain fürgén tovariszálta tollas fenekét. Még sok-sok finom, fekete bogár várt rá.

A háziak őszintén nagyra értékelték apukám sebészi teljesítményét. Ez a kacsa már a miénk – így szólt az igéret. Néhány hét után meg is kaptuk nagyra hízva, levágva.

Anyám életének egyik legsötétebb napja jött el. Egy vértanú mártír szenvedő arckifejezésével, sírva próbálta kis lakásunk előszobájában megkopasztani a szárnyast.

Szerettem volna segíteni neki, de őhozzá hasonlóan, fogalmam sem volt a munka mikéntjéről. A belsőségek kipucolásánál végleg betelt a pohár. Szűk kis előszobánkat elárasztotta a megboldogult kacsa hasüregéből áradó penetráns bűz és anyámnál elszakadt a cérna.

Szídta az állatot, a megmentőjét, az ajándékozó öregeket és az egész életet. Pedig nekünk akkoriban ennyi hús valódi luxusnak számított! Apukám csendesen lapult. Bölcsen igyekezett a dráma viharait elkerülni.

Az elkövetkező évtizedek teljesen átalakították az otthonos falusi környéket. Búzavirág kékkel és pipacs pirossal tarkított gabonatengerek, elvadult akácosok, öreg, mohos sírkövek már emlékek csupán. Ahogyan az öreg rokonok is.

A három méter magas, beton kerítés határolta egykori szovjet laktanya területén most egy hatalmas, zajos bevásárló központ a hadseregénél sokkal finomabb módszerekkel végzi az emberek manipulálását.

A falu szélső utcájában kisajátított és ledózerolt családi házak helyén pedig rég felépültek az Újpalotai Lakótelep szörnyszülött, panelos emberketrecei.

---->>>>

pauleve55•  2013. augusztus 12. 23:02

Önéletrajz - 4 Valahol útközben

Most pedig hagyjuk itt ezt a síró-rívó csecsemőt és ugorjunk egy nagyot az időben!

Ötven év telt el életemből, amikor képessé váltam gyerekkorom emlékeinek újragondolására. Ennyi idő kellett a bátorság összegyűjtéséhez. Nem egyszerű feladat megválni jól működő, régóta megszokott önámító hazugságainktól és helyettük az igazság tiszta fényébe tekineni. Szüleim közül anyám annyira egyértelműen negatív szerepet játszott, hogy ővele viszonylag könnyen, nagyjából öt év és kétszáz oldalnyi fájdalmas visszaemlékezés leírása során leszámoltam.

Saját lelki vakságom Apukám esetében viszont nagyon megnehezítette dolgomat. Az elfojtott, öntudatlanul mélyre temetett, elérhetetlen emlékek létéről egyedül csak az általuk okozott fizikai tünetek árulkodtak. Ráadásul pedig e jelek feltűnésekor fogalmam sem volt, mire is akarnak figyelmeztetni.

Igazi ugrás a sötétbe! Csak egy dolog volt biztos – valami nem stimmel.

Lelki nagytakarításom megkezdésekor a jógázást és rendszeres meditálást választottam segítségül. Ezek az ősi módszerek valóban segítettek. Önmagam keresése során rájöttem, hogy a jóga gyakorlatok által kilazított, feloldott izomgörcsök mindíg egy kapcsolódó lelki "görcs" felszabadulásához vezetnek. Abban biztos lehettem, hogy egy sokat gyakorolt, végre kényelmesen végezhető, megnyugtató mozdulat elsajátítása után hamarosan felmerül az emlék is, amely eddig a görcsösen zárkózott izmok feszülését okozta. Közel hét éve végzem ezt a tisztító munkát. A torokcsakra szintjén megszüntetett váll és nyak görcsök elősegítették a kimondást. Fájdalmas gyerekkorom emlékeinek elmondását. Minden kimondott bántó emlék további megkönnyebbülést hozott feszülő hátizmaim számára. Türelmesen, nagy bizalommal végzem önmagam újraépítésének munkáját.

Mégis, sok siker után valahogyan csődbe jutottam. Hónapok óta úgy éreztem, helybenjárok. Nemcsak újabb sikert nem értem el, de a hangulatom is katasztrófálisan ingadozott. Korábban nagy örömmel készített rajzaim sora megszakadt. Eddig annyira szeretett fényképezős csavargásaim sem okoztak örömet. Ráadásul régóta képtelen voltam akár egy sor prózát is leírni. Néhány szívból jött versem pedig elárvulva szomorkodott. Nincs folytatás?! Biztosan éreztem, e helyzet szorosan összefügg egyik nagyon hatásos, a gyökércsakra működését serkentő jóga gyakorlat végzésével. Derekam, csípőm, lábaim sokáig tiltakoztak a nyújtó-lazító mozdulatok ellen, míg végül egyszerre csak helyreállt a rend. Magam is csodálkoztam, mennyire könnyen megy és hihetetlenül jól esik az eddig kínlódva végzett mozdulatsor. Nagy áttörést értem el. Testem engedett a szorításból. Eljött az ideje az eddig elfojtott emlék felmerülésének. Biztosan tudtam, gyerekkorom üzen ismét. A gyökércsakra a család, a gyerekkor, az anyagi létezés biztonságának legfőbb energia központja.

Mégsem történt semmi!

Talán csak a kilátástalanság érzése erősödött lelkemben. Mintha önmagam ellen dolgoztam volna. Naponta, rendszeresen lazítottam testem izmait, majd pedig naponta rendszeresen elfojtottam a kifelé készülődő emlékeimet. Az elfojtást természetesen pontosan olyan mértékben kellett növelnem, amennyire testem egyre könnyebb, feszabadultabb lett. Arról pedig, hogy mit is teszek, én magam egyáltalán nem is tudtam. Csak az erősödő fáradtságot, céltalanságot éreztem. Hiszen az elfojtás fenntartása rengeteg energiánkat rabolja el! Néhány hét után bekövetkezett a robbanás. Felszabadító igyekezetemért keményen megbüntettem magamat. Mivel valóban meggondolt, biztonságra törekvő ember vagyok, így a bennem működő ellenállás egyetlen lehetőséget talált – biciklimet használta fel büntetésem eszközéül.

Hatalmasan óriásit estem! Kormányon keresztül repülve bal térdemen landoltam. Hát, mit is mondhatnék... Mint az életemben minden mást, saját magam megbüntetését is nagyon alaposan elvégeztem. Szerencsére még akkor sem mondtam le az irányításról. Áldozati szerepet játszani mindíg, mindenkinek nagyon veszélyes. Életemet saját dontéseim alapján én magam irányítom. Amikor döntésem balesethez vezet, akkor is kötelességem kézben tartani az eseményeket. Bajba kevertem magamat, de úgy döntöttem, most saját erőből ki is keveredek belőle! Ezzel tartozom önmagamnak!

Egy-két perc után sikerült feltápászkodnom. Első próbálkozásra összecsukló lábam is megemberelte magát. Még viszonylag mozgékony állapotban ledolgoztam rövid, csak öt órás munkanapomat, majd előrelátóan tele vásároltam kosaramat zölséggel, gyümölccsel. Határozottan éreztem, ha egyszer valahogyan hazajutok, utána sokáig nem mozdulok majd ki otthonomból. Ahogyan telt az idő, lábam egyre inkább megmakacsolta magát. Délutánra biciklizésről már szó sem lehetett. Be kellett látnom, egyáltalán nem hajlik a térdem. Végül tuskóra dagadt merev lábbal, cipónyi térddel, fájdalomtól kigúvadt szemekkel, biciklimre támaszkodva három és fél órás sétával gyalog döcögtem haza a közeli kisvárosból.

Erős voltam.

Még a lábam felől hullámokban érkező szédítő, gyomorforgató fájdalom sem kényszeríthetett látványos sántikálásra. Egyáltalán nem szándékoztam nyomorúlt állapotomat falubeli ismerőseimmel megosztani. Éreztem, épp elég nagy a bajom mindenféle sopánkodás, szörnyűlködés nélkül is.

/ - Akkor, ott, útközben nem hittem volna, de csak huszonhárom nap kellett, hogy újra biciklire üljek és két keréken tegyem meg ugyanezt az utat. Hála Istennek! - /

Kényszer pihenőm napjait írással töltöttem. Sikerült megfejtenem balesetem titkait. Azt az óriási elfojtást, ami lelkemben dolgozott.

Apukám negyvenegy évvel ezelőtti temetésének eddig elfelejtett emlékei jelentkeztek először. Akkor már tudtam, most őróla kell gondolkodnom. Ő volt a "szent tehén". Az ő szerepe életem legerősebb önámító hazugsága. Őrülten, halálosan nagy szükségem volt hiedelmemre, ami szerint legalább egyik szülőm áldozatosan, elkötelezetten szeretett engem. Hiszen az lehetetlen, hogy egyiküknek sem kellettem! Képtelenség, hogy végül még apukám is lemondott rólam!

Előásni és elfogadni az igazságot – a legnehezebb munka, de nagyon megéri.

Hogy ki is volt apukám valójában? Egy felnőtt ember testében rejtőzködő síró, megfélemlített kisfiú.

Tudom, hogy így volt – láttam azt a kisfiút!

Valamikor a hatvanas évek elején apai nagymamám kórházba került. Meglátogatására csúcsforgalomban, zsúfolt trolibuszon utaztunk. Hét-nyolc éves kisiskolás voltam, még nagyon is gyerek. Nagymama látogatni velem utazott kedvenc kaucsuk nyuszim is. A tömegben aztán súlyos baleset érte kedves játékomat. Mire sikerült kimenekíteni a lábak erdejéből, nyuszim egyik szép hosszú, gumival rögzített, mozgatható füle odaveszett. Vígasztalan voltam, míg nagypapám végül megigérte, kitalál valamit és megjavítja a sérülést. Telt az idő, már napok óta vártunk – a nyuszi és én – a megigért segítségre. Addíg, míg végül katasztrófába torkolltak az események.

Felesége betegeskedése idején sok időt töltött nálunk a papa. Talán éppen ezért – vagy talán egy kis szíverősítő hatására? - lett hangulata egyre oldottabb. Egyik délután, amint szobai asztalunk mellett ülve éppen leckét írtam, a papa egy váratlan, erőteljes mozdulattal hátrarántotta székemet. Viccnek szánt támadása megrémisztett. Ijedten kalimpáltam egyensúlyából kibillent székemen a hanyatt esés másodperceiben. Éreztem, kimegy alólam a talaj és már csak a nagy zuhanás és puffanás kétségbeejtő, megalázó pillanata következik. Remekül szórakozó nagypapám pont akkor kapott el, amikor égnek álló lábakkal kapálóztam széjjel repülő ceruzáim, füzeteim után. Asztal élébe keményen belevert térdeimet simogatva hirtelen kicsúszott számon az ítélet.

- "Hülye!"- mondtam a sírás határán.

Na, ami ezután következett, azt még az ellenségemnek sem kívánom! Nagypapám felháborodva reklamálta unokája neveletlenségét. Egy pillanat alatt váltam áldozatból bűnössé. Milyen gyerek az, aki lehülyézi a saját nagyapját?! - szólt a lesújtó vélemény. Azt pedig ne is képzeljem, hogy vérig sértett nagypapám megjavítja majd sebesült, félfülű nyuszimat. Megigérte, pesze hogy megigérte, de most megkönnyebbülten hárította el magától a feladatot. Csak erre várt. Végre megtalálta az indokot, amiért nyiltan kifejezheti ellenem érzett haragját.

Hiszen ő gyereket szeretett volna unokának, nem lányt!

Lesújtottan, megszégyenülten vártam, mi lesz a sorsom. Most is veréssel végződnek az események?!

Soha nem felejtem el, ami ezután következett.

Apukám apja sajnos olyan szülő volt, amilyent egyikünk sem kívánna önmagának. Fiatal kora óta rendszeresen részegeskedett és minden berúgása alkalmával családjára támadt. Könnyen elképzelhető, hogy apukám milyen gyerekkori sérüléseket hordozott lelkében, hogy mennyire félt iszákos apjától! Most aztán nagyon megharagudott rám, amiért felbosszantottam a rettegett alkoholistát. Rémülten, halálosan sápadt arccal támadt ellenem.

-"Azonnal kérj bocsánatot!" - parancsolta emelt hangon. A mellékelt kemény fenékre verések nyomatékosították akaratát. Apja haragja akkora félelemmel töltötte el, hogy még engem is szívesen feláldozott, csak ezt a régóta ismerős, fenyegető erőt megállíthassa. Lelkében a megfélemlített, síró kisfiú nagyon is jól emlékezett apja indulatainak következményeire. Az a rettegő kisfiú azonnal ujjal mutogatott rám.

Nem kaptam segítséget. Nem volt kihez fordulnom.

Féltékeny, sértődött anyám boldogan figyelte, amint most az egyszer az ő közreműködése nélkül is kemény büntetést kapok. Esze ágában sem volt megvédeni. Másokkal együtt gyűlölhetett engem, ez még a lelkiismeretén is könnyített. Csak a büntetés számított. Az édes bosszú! Mindannyian remekül szórakoztak. Mind eljátszották a saját kis drámájuk ősidők óta rájuk kényszerített szerepét.

Súlyos leckét kaptam, ami szerint bárki bármit megtehet ellenem, ha pedig tiltakozni merészelek, a büntetés még nagyobb lesz.

A dolog igazi veszélye pedig abban állt, hogy annyira, de annyira együttéreztem rémült apukámmal, hogy legszívesebben őt védelmeztem volna. Mintha ő lett volna az én felelősségem és nem én az övé. Gondoskodó, védelmező szülői magatartást pedig ettől a megfélemlített, szenvedő kisfiútól hogyan is követelhettem volna!

Pedig éppen erre volt szükségem, éppen ez járt volna nekem.

Családomban én voltam a gyerek és felnőtt férfi apukám a szülő.

Sajnos a normális szereposztás nem mindig működött.

Alig tíz évvel később ez az apukának álcázott éretlen kisfiú meghozta élete legfelelőtlenebb döntését. Amikor kiderült, hogy egyre romló fizikai állapotát a cukorbetegségéből következő vese érszűkület okozza, orvosai figyelmeztették, mennyire ártalmas számára a dohányzás. Időben szóltak neki, cigarettázás nélkül még nagyjából öt évig élhet, de ha továbbra is szívja-fújja a temérdek bűzös bagót, akkor sokkal kevesebbre számíthat. Apukám lelkében azonnal megszólalt a csakazértis dacoló, akaratos gyermek.

-"Inkább meghalok, de a cigarettázást nem hagyom abba!" - így szólt a kinyilatkoztatás anyám emlékei szerint.

Apukám nehéz választás elé kényszerült, de ő tudta, hogyan kell döntenie! Az ember, akinek hivatása és kötelessége lett volna gondoskodni saját gyermekéről, az én apukám néhány szál koszos bagó kedvéért lemondott azokról az értékes évekről, amiket még együtt tölthettünk volna. Számára a gyermeke kevesebbet ért, mint nikotin függése. Hősiesen kiállt "szenvedélynek" becézett erkölcsi nyomora mellet és a dignózist követő második év végére meg is halt.

Úgy tűnik, mostanra sikerült megszabadulnom életem legkáprázatosabban csillogó hazugságától.

Helyén egyszerű, megbízható, könnyes igazság terem. Igazság, amely tudatom mélyén mindíg is létezett, de annyi fájdalmat hordozott, hogy csak egy tetszetős, rózsaszín hazugság spanyolfala mögé rejtve lehetett elviselni. Képzeletbeli nagyszerű szülőm képmása díszítette azt a dekorációt, ami mögött apuka álruhában egy éretlen fiú bújkált, aki végképp nem tudott mit kezdeni ellenkező nemü kamaszodó gyermekével.

Végül az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy legszebb gyerekkori emlékemet szintén apukámnak köszönhetem. Eszmélésem kezdetén az Ő lelkében uralkodó kisfiú még boldog és elégedett volt nyolc évvel idősebb pótmama-feleségével és ajándékba kapott tesó-gyermekével, akit néhány évig valóban rajongásig szeretett. Szinte látom a képet, - két-három éves lehetek - kis szobánk nyitott ablakán át virágillatú tavaszi napsugarak érkeznek, apukám ragyogó mosollyal kiságyam fölé hajol.

-"Jó reggelt kis angyalka." - mondja és szeméből a szeretet millió csillaga szikrázik felém. Álom és ébrenlét határán örökre lelkembe zártam a pillanat boldogságát.

Később, az évek múlásával elmúlt ez a szeretet. Kamaszkoromra átalakult zárkózott, csendes elutasítássá.

Most pedig térjünk vissza az emlékekhez.

Nézzük végig ezt a régi filmet annak a kislánynak a szemével, aki annyira imádta apukáját, hogy képzeletében nagyszerű, szerető szívű, dicsőséges hőssé avatta őt. Végül pedig délibábos elmeszüleményének ledönthetetlen, örökös emlékművet állított érzékeny, sérült gyermeki lelkében.

---->>>>