Novellalánc

pauleve55•  2013. augusztus 13. 20:40

Önéletrajz - 13 Deja vu

Képzeld el, hogy egy meredek, hosszú létrán mászol fölfelé megállás nélkül. Fölnézve a távolság homályában elvész az ismeretlen cél, letekintve a szédítő mélységben már rég nem látszik a biztos talaj, elindulásod kezdőpontja. Nem fordulhatsz vissza, nem állhatsz meg.

Az évtizedek múlásával tériszonytatóan magasra érsz ezen a létrán.

Ebben az életnek nevezett előremenekülésben néha csoda történik - éljen Proust és az ő Eltünt idője. Gyerekkoromtól térben és főleg időben rettentő távolságra, idegen konyhában mosogatva kezembe került Proust madeleine-je egy kicsi, üveg tányérka formájában.

Gyerekkori emlékeim tömege lett ismét hozzáférhető a kis csészealátét hatására.

Apukám munkahelye csak néhány villamosmegállónyira volt lakásunktól. A fél 7-től fél 3-ig tartó munkaidő előnyeként három órára Ő már haza is ért. Késői ebéd és szieszta után, öt óra körül sétálni indultunk.

Séta hármasban - ez tavasztól őszig minden hétköznap rendszeres program volt.

Zuglóban élni annyit jelentett, mint élvezni a Városliget tiszta levegőjü parkjait, csónakázó tavát, játszótereit, az utcákat hűsitő árnyékoló fák hosszú sorait, a sűrün található kisebb-nagyobb terek, ligetek, játszóterek nyugalmát. Csak itt lehetett Vajdahunyad várának udvarán Anonymus bronz szobra mellé felmászni és helyet foglalni a névtelen mester mellett a bronz padon. A kis Füvészkertben különleges növényeket, az Állatkert bejáratánál a két hatalmas kőelefántot csodálni. Zugló tágasan, nyugalmasan, zölden, barátian nevelgette a benne élő emberpalántákat.

Délutáni sétáink fő útvonalai a Városliget vagy a Bosnyák tér felé vezettek.

A Bácskai utcán végig - az egykori úri környéken - elegáns, öreg villák sorakoztak. Óriási, régi kertekből dühös kutyák ellenezték hangos megjelenésünket. Az akkoriban baráti Kongó elnökéről Lumumba útnak nevezett Róna utcán jobbra kanyarodva máris a Thököly úthoz értünk. Itt kis csendes parkban játszótér várt hintával. Megszünt a világ amikor hintára ültem. Egy órán belül feszítő vassal sem lehetett volna leválasztani róla. Szüleim kerestek egy padot a közelben és csendesen beszélgettek. Apukám kezében időnként felizzott a bűzös mezitlábas symphonia parazsa.

Őrülten hajtottam a hintát. Legmagasabb, leggyorsabb állásánál hátrahajoltam és a nyári csillagos ég sötétkék mélységébe vesztem.

Varázslatos, elbűvölő, biztonságos, családias, békés, megnyugtató....... mindig a közelben a kéz, apukám keze, amit megfoghattam. Hosszú hintázásom közben lassan besötétedett és hazaindultunk - volna, ha nem esett volna utunkba Jucika nevezetü cukrászda.

Jucika kicsit csehó hangulatú volt, de mentségére remek sütikkel rendelkezett.

Az átlátszó ajtós sütis hűtőben kicsi üveg tányérkákon! kis adag tejszinhabok sorakoztak. Nem tudom mekkora kiadást jelentett Jucika a családi kasszának, de rendszeres tejszinhab élvezővé váltam. A gesztenyeszív csak második lehetett a sorban.

Hazafelé a jobban kivilágított Thököly úton sétáltunk – én szüleim között, mindkettőjük kezét fogva, összekötve apukámat anyámmal és - elválasztva anyámat apukámtól!

A két nézőpont sajnos gyökeresen különbözött, de nekem ez csak később lett nyilvánvaló.

Játszótér, hintázás és sütizés a Városligeti séták alkalmával is jutott bőven.

Bácskai utcánkból a vasúti töltés felé indultunk és rövidesen elértük az alatta átvezető rövid alagutat. Innen már látszottak a Liget óriási gesztenyefái. A Vakok Intézetének és Teleki Blanka Gimnáziumnak közös épülettömbjét és a Hermina úti kereszteződést magunk mögött hagyva, megérkeztünk. A Városliget egy csendes, eldugott játszóterén anyám is szivesen beült mellém a szomszédos hintába.

Azoknak a tavaszi, nyári ligeti estéknek békéje leírhatatlan. A csendes parkban élő tücskök zenélése jelentette a legnagyobb zajt. Mi emberek akkor sokkal nyugalmasabban éltünk. Esti sétáink alkalmával mindig biztonságban voltunk. Egyedüli "veszélyt" azok a bóklászó részegek jelentették, akik jó érzékkel szeretetteli Apukámhoz vonzódtak, megszólították majd rövidesen már egész élettörténetüket rázúdították. Apukám türelemmel hallgatta ezeket a panaszokat. Együttérzése messze kisugárzott személyéből. Hazafelé nagy kerülővel a Népstadion - Aréna úton indultunk, de sokszor megálltunk a Néphadsereg Nyári klubjának díszes kőkerítésénél. Innen jól láthattuk és hallhattuk az egyébként zártkörű, de szabadtéri mozi filmvetitését.

I'm singing in the rain, I'm dancing in the rain - visszhangozta a csendes Népstadion út az Ének az esőben filmzenéjét. Különböző országok követségi épületei álltak végig a széles út teljes hosszában. Csendes, gazdag, méltóságteljes villák az előttük parkoló, számunkra ismeretlen nyugati márkájú autókkal. Kellő tisztelettel kerülgettük a követségek előtt álló kis őrbódékat és a bennük posztoló egy szem biztonsági embert - rendőrt, talán határőr katonát? A szót "terrorizmus" még nem találták fel. Egyébként is minden erőszak a "rothadó kapitalizmus" sajátsága lehetett csak.

Ó boldog idők!

A Thököly út sarkon végre elértük a Napsugár cukrászdát. Járdára kitett csővázas kerti székekből és asztalokból kerthelyiséget alakitottak ki körülötte. Ez már nem a mi pénztárcánk szinvonala - de fagyi utcán át és a teraszon ülők kellemes megbámulása mindig belefért.

A Thököly út egészen hazáig vezetett minket.

A vasúti töltés hídja még egy utolsó bámészkodási lehetőséggel várt. Gyönyörű gőzösök jártak sühögve, tüzes szikrát hányva, büdös fekete füstöt eregetve, sípolva, zakatolva, dübörögve át a hídon a Nyugati pályaudvar irányába. A hid tövében, a töltés oldalából jázmin bokrok nőttek, alkonyati erős illatukat most is érzem.

Még egy kereszteződés, még egy utcahossz, felcsoszogtam a félemelet lépcsőjén és már haza is értünk. A biztonságban élő ártatlan tudatlanok lelki nyugalmával birtokoltam és élveztem rövid gyerekkorom minden múlandó csodáját.

---->>>>

 

pauleve55•  2013. augusztus 13. 20:29

Önéletrajz - 12 Bezzeg...

Anyám rózsaszín álmainak ideális leánygyermeke tőlünk két ajtónyira, Gabriella néven élt.

Gabit szülei idejekorán tökéletes engedelmességre idomították. Minden kilengését, a legapróbb bakit is veréssel jutalmazták. Sikerült is elérniük, hogy a kislány semmit ne merészeljen tenni, soha ne merjen hangoskodni és rohangálásra végképp ne is gondoljon.

Anyám fájdalmas sóvárgással irigyelte szomszédasszonyától drága ruhákba öltöztetett habos, masnis és fodros – életjeleket alig mutató - kirakati bábuját.

Szabadlevegős játék címén a tetől-talpig puccba vágott gyerek az udvaron kis barna, fából készült, fényezett székén üldögélhetett. Kisimított szoknyáját gondosan eligazítva, csillogó fekete lakkcipős lábait illedelmesen egymás mellé szorítva, arcán kötelező bárgyú mosolyával nézte, amint mi, többiek bujócskázunk, labdázunk, rohangálunk. Feje fölött, földszinti szobaablakukból anyja figyelte ádáz tekintettel az esetleges szabálysértéseket.

Időnként – csak szülői engedéllyel! - ablakuk alatt, a házat körülvevő beton járólapokon sétálhatott néhány percet a gyerek. Természetesen a homokozót nagy ívben elkerülte. Kavicsok vagy homok a cipőben, összepiszkolt kéz, maszatos arc – ez halálos bűnnek számított. Ugyanígy a hangos beszéd, az éneklés vagy a kedvelt körjátékok is.

Szerencsétlen kislánytól pokoli anyja elvárta, hogy észrevétlenül létezzen.

Hogy úgy éljen, mintha nem is élne!

Csak a szülőknek nehogy gondot okozzon.

Gabit állandóan, mindenért ütötték.

Hat éves korára látása nagyon megromlott. Szódásüveg vastagságú szemüvege felírásakor a szemész orvos megkérdezte szüleit, érhette-e a gyerek fejét rendszeres rázkódás? Arra gyanakodott, hogy az egyébként egészséges szemeket a folyamotosan ismétlődő trauma tette tönkre.

A felháborodott szülők dühösen tagadtak. Arcátlanul letagadták azt a milliónyi pofont és tarkón vágást ami kislányuk napi jussa volt megszületése óta.

Ezután is folytatódott a bevált rutin.

Emlékszem, házifeladat írásakor anyukája fakanállal állt gyereke háta mögött. Egy elvétett betü, egy rosszúl kiolvasott szó után fejére, tarkójára keményen lecsapott a fegyver. Már első osztályban bukás lett a bántalmazás eredménye. Később ugyanígy folytatódott.

Ez a lélekölő bánásmód gyorsan kialakította a kislány álnok, hazug személyiségét. Árulkodásban élenjárt szerencsétlen. Képes volt bárkiről akármi rosszat kitalálni, majd pedig a történetet igazként továbbadni. Mindannyian megjártuk vele. Senkit nem kímélt.

Hazug bemószerolásai után sokszor kihúztam a gyufát. Anyám mindent elhitt ennek a csöndes, álszent intrikusnak.

Egy évvel Gabi után én is elkezdtem a suliba járást. Egymás után, sorban megkapott kitűnő bizonyítványaim anyámat nem hatották meg.

Sárga irígységgel emlegette BEZZEG Gabit, aki soha nem rohangál, nem kérdez és nem beszél.

Aki mindíg tiszta, tehetetlen, mozdulatlan, csöndes. Az ideális jó kislányt, aki csak az életben maradáshoz feltétlenül szükséges, minimális gondoskodást igényli. Az engedelmes gyereket, akinek nincsenek ötletei, önálló gondolatai, aki nem kér, nem akar és nem vár szüleitől semmit.

Ma már látom, mennyire szerencsés vagyok.

Gyerekkorom mennyi örömét köszönhetem Apukámnak. Ő akadályozta meg anyámat brutális, gyerekidomító BEZZEG szomszédék tökéletes leutánozásában.

Köszönöm!

---->>>>

pauleve55•  2013. augusztus 13. 20:24

Önéletrajz - 11 Történelem - élőben

A nagy házban élő sok korombeli gyerek csak alkalmi játszótárs lehetett. Egyetlen barátom sem volt köztük. Mindíg taszított a klikkek diktatórikus rendszere. Nem akartam valamelyik öntelt, hatalmaskodó kortársam alattvalója lenni. Míg a többiek lógó nyelvvel kűzdöttek a harmadikon lakó nagyszájú, káromkodós Erzsi kegyeiért, én csöndben, távolról figyeltem őket. Soha nem értettem, mások miért vonzódnak közönségesen uszító "uralkodójukhoz"?! Hogyan lehetséges parancsára megalázni, kigúnyolni, bántani egymást.

Lehet, hogy rajtam kívül senki más nem vette észre az igazságot? Hogy a büszke, rátarti alattvalók mind vezérük kiszolgáltatott áldozatai, akik ravaszul megbújó nagyfőnökük helyett piszkítják be kezeiket és viszik el a balhét?

Szerencsés ember vagyok! Már egészen fiatal koromtól kezdve idegennek, helytelennek éreztem ezt a megosztó manipulálást. Nem sok választásom maradt. Jobb volt egyedül, függetlenül. Szabadságomnak köszönhetően a klikkek célpontja lettem időnként, de egy-kettőre rám is untak. Úgy gondolom ilyenkor a nagyravágyás, büszkeség, rátartiság, irígység vagy éppen bosszúvágy nyomógombjait keresték rajtam. Amint kiderült a pusztító érzelmekkel szembeni immunitásom, máris békén hagytak. Számukra használhatatlan voltam. Nem beszéltem az ő anyanyelvüket.

Anyámmal ugyanígy jártam, de ő egy fokkal gonoszabbul bánt el velem. Saját izgatott, viharos drámáinak felfokozott érzelmeit hiába kereste bennem ezért elmebetegnek nyilvánított.

Az elsőn lakó Beával egy osztályban kezdtük a suliba járást. Gyakran együtt lógtunk házunk udvarán is. Bea talpraesett, életrevaló gyerek volt. Szép, fiatal anyukájától örökölte dús, szőke, hullámos hajzatát. Keserű, világfájdalmas anyám mellett kettőjüket – a vidám anyukát és felszabadult, bátor kislányát - sokáig testvéreknek hittem. Emlékszem az otthoni besűrűsödött, súlyos csöndre, amikor Bea nagy testvéréről meséltem. Arról, hogy őt a nővére kíséri iskolába. Anyám becsületére legyen mondva, most az egyszer hiúsága sérelmét nem verte le rajtam.

Csak hallgatott mélységesen.

Felszabadult, csupa élet osztálytársammal fura, se vele se nélküle kapcsolatba keveredtünk. Nehéz lett volna nálunk jobban különböző embereket találni. Féltékeny, sértődött anyám mellett Bea természetesen nőies, szókimondó, közvetlen anyukáját igazi különlegességnek láttam. Hihetelenül vonzott az a megértő együttműködés, az a természetes, tiszta szabadság, ami kettőjükből áradt. Otthonunk hangulatát, kapcsolatomat anyámmal a néma elfojtás, elhallgatás régóta megmérgezte. Beáék őszinte anya-lánya viszonyát fölösleges teher nem rombolta. Ők pontosan azt tették és mondták, amit az egymást szerető, egymásért élő emberek szívesen tesznek és mondanak. Mindeféle hazug körítés, pöffeszkedő büszkeség nélkül. Csodálattal és - félelemmel figyeltem őket. Tudniillik otthon anyám minden nap előadta nekem Beáék - őszerinte - könnyelmű, felelőtlen életéről szóló kemény ítéletét és szigorúan fel is sorolta a várható tragikus következményeket. Éreztem, mennyire vonz az idegen család nyilt őszintesége, de közben összezavartak a velük kapcsolatban emlegetett ördögi bűnök. Fejemben anyám sikeres ügyködése akkora zűrzavart teremtett, ami több alkalommal is agresszióban tört elő.

Beával az udvar zöld füvén sokszor összeverekedtünk.

Nagyon haragudtam rá, amiért neki kedves, közvetlen, megértő az anyukája. Amiért ő büntetés nélkül bármit kérdezhet, bármit mondhat otthon. Nagyon irigyeltem tőle szabadságát. Keményen, dühödten rúgtuk, csépeltük egymást.

Végül Beát szőke loboncos anyukája nevetve kimenekítette határtalan dühöm útjából és vidáman hazakormányozta.

Engem pedig otthon anyám jól megruházott, amiért ilyen szégyenbe hoztam az egész ház előtt. Érzéseimről, haragom okáról, sérült lelkem fájdalmáról nemhogy beszélni, de még hallani sem akart.

Bea apukája a hatvanas évek elején ügyesen kihasználta a diktatúra lazuló szorítását. Csoportos Ibusz utazással kedvenc foci csapata meccsére Bécsbe buszozott. Két évvel később, Kanadából értesítette családját. Hosszú, több éves huzavona után a Vöröskereszt családegyesítő programjának köszönhetően Beáék kivándorló útlevelet kaptak és véglegesen Kanadába költöztek.

Földszinti folyosónk végén, az utolsó lakásban két lány testvér élt szüleivel. Éva már kinőtt az udvaron rohangálós korszakából, de húga Mari – hozzám hasonlóan - szélvészként száguldozott. Emlékszem, sebessége miatt egy alkalommal bajba is keveredett.

Bérházunk folyosóit minden szinten lengő ajtók választották el a lépcsőháztól. Két üvegezett, mindkét irányban nyitható nehéz fa ajtó. Udvari játék közben naponta százszor megkűzdöttünk az erős rugókkal felszerelt, nehezen nyitható és keményen visszacsapódó ajtókkal. Ki-be, ki-be – külön speciális tornagyakorlatokat végeztünk a súlyosan ellenálló ajtó legyőzésért. Ez volt az oka, amiért Mari és én annyira megörültünk, amikor folyosónk jobb oldali ajtajának alsó, nagy üvege kitörött. Egy ügyetlenkedő, idős lakótárs okozta a kárt, de a haszonélvezői mi lettünk. Attól kezdve a súlyos ajtó betaszigálása helyett, egyszerűen átléptünk és átbújtunk a kitört üveg üresen tátongó keretén.

Gyorsan begyakoroltuk a megfelelő mozdulatot. Láb belép, fej behúz, törzs besiklik. Nagyon élveztük!

Sokáig megoldatlanul maradt a probléma, házmester nénink nagy bosszúságára. Idős mami lakótársunknak se biztosítása se üvegezésre költhető pénze nem volt. Szüleim hatalmasat nőttek szememben, amikor kiderült, segíteni akarnak a kárt okozó öreg embernek. Előre megbeszélték, a rongálást én vállalom majd magamra és a mi háztartási biztosításunk fogja fedezni az üvegezés költségeit. Hetek teltek el, mire az Állami Biztosító kárfelmérője megérkezett. Töredelmesen elmotyogtam neki bűnösségemet – "igen, én törtem be véletlenül" – és máris helyreállt a rend. Másnap új üveget kapott hónapokkal korábban megrokkant ajtónk. Ezentúl ismét közelhearcot kellett vívnunk az erős rugókkal, de az időközben megérkezett ősz hűvös szelei már nem süvíthettek folyosónkon. Egyetlen teljes napig! Tudniillik Mari játszótársam valahogy kimaradt az események folyamából. Teljesen tájékozatlanul, a megszokott őrült iramban érkezett felújított lengőajtónkhoz. Azzal a sebességgel át is lépett a frissiben helyreállított, beüvegezett ablakon. Szerencsére a mutatványt vastag, zárt cipőben, hosszú szárú és ujjú ruhában hajtotta végre. Minimális sérüléssel, maximálisan megrémülve, csörömpölve zúdult át az üvegen.

Lett nagy zűrzavar.

Az ijesztő zajra hirtelen minden lakótárs előugrott és azonnal el is mondta véleményét. Vice nénink szeme szikrát hányt, miközben segített Mari szüleinek a szilánkok eltakarításában. Soha nem tudtam meg, vajon ezek a szülők megbosszúlták-e gyerekükön a nekik okozott ijedtséget?

Vagy egyszerűen csak örültek, amiért kislányuk ennyire szerencsésen megúszta az életveszélyes helyzetet? - remélem így történt.

Azt a hamarosan újra beüvegezett lengőajtót pedig ezentúl igen nagy tiszteletben tartottuk mindketten – Mari és én.

Családjából elsőnek a tizenéves Mari disszidált Nyugatnémetországba. Modell karrierről, gazdag öreg férjről és még mi mindenről pletykáltak a házban...! Bármiből is élt, sikerült neki gyorsan gyökeret ereszteni. Rövidesen nővére is utána szökött. Szüleik pedig néhány éven belül hivatalos, kivándorló útlevéllel csatlakoztak gyerekeikhez.

A folyosó másik végén lakó háromtagú családnak szintén sikerült külföldre szökni. Ötvenhat telén a katonatiszt apuka nem várt tovább. Éppen elég tanulságos lecke volt a hentesüzlet tűhegyes húskampóira felbökött vagy épp a belváros fáira felakasztott egyenruhás sorstársak látványa.

Ötvenhat telén Apukám is komolyan fontolóra vette a menekülést. Akkor megfordulhatott volna sorsunk. Nem tudom, csak gyanítom, hogy nagy visszahúzó anyám mennyire ellenezhette a tervet. Maradtunk.

Emlékszem, felébredtem, amikor éjszakai sötétben szüleim kiságyastól cipeltek az előszobába. Csak az ablaktól minél távolabb! Az orosz ágyúk már lőttek a Nagykörútnál. Budapest ostroma után röpke tizenegy évvel a ház lakói rutinosan lehurcolkodtak a légópincébe. Csöndes mellékutcánkat orosz tankok lánctalpa szaggatta fel miközben a belváros felől ágyú lövések hangja érkezett.

"Kidurrant az autó kereke." - válaszolta kérdezősködésemre anyám és hihetetlen bátorsággal kenyérért indult a közeli pékséghez.

Katonatiszt szomszédunk pedig hirtelen családostól felkerekedett és örökre eltünt a nagyvilágban. Vitték magukkal legelső játszótársamat is, nálam alig idősebb Pali gyereküket. Egyik legkorábbi emlékemben - alig kétévesen - Pali rollerét taszigálom folyosónkon.

Anyám jóval később elmesélte, hogy "ana isztene" felkiáltással igyekeztem megzabolázni a dülöngélő járművet.

Ő pedig a roller anyjára és Istenre vonatkozó megjegyzésem miatt majdnem elsüllyedt szégyenében...

Honnan vette ezt a gyerek?!


---->>>>

 

pauleve55•  2013. augusztus 13. 15:42

Önéletrajz - 10 Az a büdös kölök...

Valóban nagyon apró lakásban éltünk. Három ember egy harminc négyzetméteres garzonban. Szűk, kicsi szobánk, apró előszobánk, egy lépésnyi konyhánk és a wc bizony kevés mozgási lehetőséget adott. Emlékszem eleinte még naphosszat hajtottam a szobaajtó keretébe felcsavarozott hintát. Anyám időnként vakmerő bátorsággal, éppen fölfelé lendülő lábaim alatt vetődött keresztül lépésnyi előszobánkon. Tudniillik másképp nem lehetett megközelíteni a konyhát. Akkor ért véget a mulatság, amikor a kilazult ajtókeret fölötti vakolat már nyakunkba potyogott.

Egy ideig szabadon száguldozhattam a szobai asztal körül kis triciklimmel. Nagyon élveztem a pedálozást. Egyik kört a másik után tettem, míg végül az összekaristolt szék és asztal lábak, a kihúzható ágy levert, felkarcolt fényezése kellőképpen felbosszantotta szüleimet. Bezárt a versenypálya.

Szerencsére a ház körüli bekerített, biztonságos udvaron továbbra is kedvem szerint rohangálhattam. Annyira kellett a mozgás! Megállíthatatlanul lótottam-futottam a nagy bérházban lakó többi gyerekkel együtt.

Besavanyodott házmester nénink mindíg szorgalmasan üldözte a vidáman nyargalászó aprónépet. Házunk keskenyebb, északi oldalára az ő földszinti szolgálati lakásának ablakai nyiltak. Ki nem állhatta az arrafelé elfutó ifjúságot. Rajtakapott és fülön csípett áldozatait azonnal bemószerolta a szülőknek. Nem egy kiadós verést köszönhettem az ő buzgalmának ami annyira egybevágott anyám gyerekgyűlöletével. Fiúnak lenni ebben a helyzetben is sokkal előnyösebb volt.

Egy féktelen fiú rohangászik, vadul és kész! Elnézik neki. De, hogy egy lány ennyit fusson.......vice néninknek megvolt a véleménye rólam.

"Ezt biztosan futva csinálták!"- szólt a goromba megjegyzés.

Anyám halálosan felháborodott a közönséges beszólás hallatán. Nagyon-nagyon megharagudott – rám! Biztosan tudta, a büdös kölök őt akarta lejáratni a rosszindulatú házmester előtt. Sértett büszkesége bosszúért kiáltott. Ettől kezdve minden futkározós játék illegális lett. Ráadásul a fogócskázásra, bujócskára, sőt lövöldözős háborús játékra csábító nagy udvarnak csak földszinti ablakunk alatti részén játszhattam. Míg a fiúk a ház sarkánál bekanyarodva teljes gőzzel üldözték tovább egymást, addíg nekem egy rövid vágta után le kellett volna fékeznem, hogy visszaforduljak. Nehogy kígyó nyelvü vice néninket feldühítsem.

Ennyi szabályt betartani egy született angyal sem tudott volna. Hát még én....

Szabályszegéseim alkalmával általában azonnal le is buktam. Szüleim biztosan épp a megfelelő pillanatban néztek ki ablakunkon. Saját szemükkel láthatták, amint a többiekkel együtt eltünök a ház sarka mögött. Máskor elég volt egy árulkodó hazug játszótárs. Bűnösségemet illetően kétség soha nem merült fel. Bárki mószerolt is be, magabiztosan röhöghetett a markába. Az ártatlanság vélelme rám nem vonatkozott. Felbőszült anyám nagy hangon háborgott elvetemültségemen és máris jöhetett a büntetés.

Amikor éppen nem futkároztam, akkor felmásztam minden megmászható helyre. A ház déli oldalán lévő füvesített homokozós, kerti pados játszótér akác fái tüskéik miatt okoztak gondot. Famászás után lerongyolódva, véresen összekarmolászva, lehorzsolt lábakkal, de nagyon elégedetten élveztem a sikert.

Egy alkalommal a beton oszlopokra keresztben felerősített, vastag vas csőből készült udvari szőnyegporoló állványt is meghódítottam. Éppen a legtetején ülve, két méternyi magasságból lóbáltam büszkén lábaimat, amikor leestem. Irtózatosan összetörtem magamat. Hátamon fekve egy ideig levegőt sem tudtam venni. Végül rekeszizmom görcse engedett, de akkor az orrom vére eredt el. Nem tudom, hogyan csináltam, de egyszerre ütöttem össze hátamat, fejemet, lábaimat, miközben ügyesen beletérdeltem saját arcomba. Bömbölve botorkáltam be földszinti folyosónkra. Szerencsém volt. Apukámat is otthon találtam.

Anyám azonnal rázendített a szokásos "büdös kölök mit csináltál", "szégyelld magad, mit szól a ház" kezdetü kiborulós litániájára. Hisztérikus monológja teljesen megsemmisítette a balesettől amúgy is megtépázott önbecsülésemet. Hirtelen nagyon-nagyon bűnösnek éreztem magamat. Megzavartam anyám nyugalmát – ez főbenjáró vétségnek számított. Attól tartok, ha ott, abban a pillanataban meghalok, ő akkor is csak a saját sérelmét reklamálta volna.

Szerencsémre apukám időközben csöndben munkához látott. Elsősegélyből is kitűnőre vizsgázhatott volna. Szelíden, nyugodtan ellátta sérüléseimet. Beborogatta feldagadt vérző orromat, legyalult karomból, lábamból csipesszel szedegette ki a számtalan apró, fehér kavicsot. Még villám gyorsan növekedő fekete monoklim sem zökkentette ki lelki békéjéből. Újabb borogatás érkezett. Felszakadt szemhéjamra pedig Tetrán kenőcs került. A kezelés végén mindketten annyira megkönnyebbültünk, hogy közösen jól kinevettük viharvert külsőmet. Apukám nem vádolt, nem bűnösített, hiszen elkövetett marhaságomért éppen eléggé megfizettem már addig is. Egyszerűen csak segített rajtam, amikor kellett.

Nagyjából tíz-tizenegy évig tartott ez az áldott állapot. Ez a boldog, szeretetteli kapcsolat. Drága Apukám kamaszkorom kezdetéig valóban fantasztikus szülőm volt. Sajnos csak addig.....

Zavaros félálomban, erős fejfájással telt a következő nap. Kényszerleszállásom alkalmával valószínüleg agyrázkódásra is szert tettem. Egy biztos, a gyerekekre jellemző gyorsasággal regenerálódtam. Repülésem után három nappal már megkötözni sem lehetett volna. Lassanként begyógyuló krumpli orral, fekete karíkás szemmel, de mégis bőszen róttam a köröket házunk udvarán.

Természetesen futólépésben.

Porolóra viszont SOHA többé nem másztam!

Ahogy idősebb lettem hivatalosan is birtokba vehettem a házunk előtti utca betonozott járdáját. Csöndes, autóforgalomtól távoli mellékutcánkban biztonságban játszhattunk.

Hamar megismerkedtem a szomszédságban lakó kortársakkal is. Közöttük többen saját biciklijükön tekertek járdahosszon, fel-alá. Megbabonázott a látvány. Tudtam, ezt pont nekem találták ki. Kölcsönbe kikönyörgött ócska, sok mérettel kisebb kerékpárokon rendületlenül gyakoroltam. Egy-egy esés után térdeimen hosszú sebhelyeket hagytak a járdát szegélyező beton lapok. Lehorzsolt, véraláfutásos sípcsont, megdagadt, véresre ütött-vert térdek nem jelentettek akadályt. Míg más gyerekek szülői segítséggel esve-kelve igyekeztek megtartani az egyensúly, addig én elszántan egyedül próbálkoztam.

Sikerrel! Rövid idő kellett csak és már biztonsággal tekertem az éppen elkunyerálható drótszamáron. Volt köztük olyan kisméretü is, amelyiknek kormányába minden mozdulatnál belevertem térdemet, de nem érdekelt. Annyira élveztem a mozgást, annyira szerettem volna saját biciklit, hogy végül tervembe szüleimet is beavattam. Iskolai takarékbélyeg gyűjteményem tanév végi beváltásakor szeretnék gyönyörű, saját kerékpárt vásárolni. Csodák csodája, megkaptam a szülői beleegyezést.

Teljes gőzzel tanultam, hogy az ötösökért beigért egy-két forintot zsebre vághassam. Karácsonyi, születésnapi ajándékomat készpénzre cseréltem. Csak hízott, hízott a bélyeggyűjtő füzet. Már a másodikat is megkezdtem. Egyetlen fillért el nem költöttem, mindent takarékbélyegre váltottam. Mire befejeződött a tanév, csodálatos saját biciklim ára is összegyűlt. Bélyeggyűjteményemet készpénre váltani anyámmal együtt vonultunk a nem is tudom milyen nevezetü bankba. OTP-be?

Akkor, ott, az utolsó pillanatban anyám kijelentette, meggondolták magukat. Apukám és ő időközben rájöttek, mennyire veszélyes dolog a kerékpározás. Nem engedhetik meg, hogy állandó életveszélynek tegyem ki magamat azon a labilis szerkezeten és ezzel fölösleges gondot és izgalmakat okozzak nekik. Hegyibeszédéhez már csak a "később még hálás leszel érte" frázis hiányzott.

Vígasztalhatatlan voltam.

Már nem emlékszem, mit is vettem összegyűjtött pénzemből.

Csak a becsapottság érzése maradt meg örökre.

Persze tudom, – anyám sokszor elmesélte – évtizedekkel korábban legfiatalabb bátyja hogyan ültette fel őt biciklije csomagtartójára, hogy az első döccenő alkalmával máris leessen onnan. Az a valamikori rémült kislány soha nem engedte elmúlni félelmét. Sőt! Negyven évvel később még saját gyerekét is félni tanította. Ebben az akcióban apukám biztosan támogatta őt. Tudniillik anyámhoz hasonlóan ő sem tanult meg kerékpározni soha.

Kettejük közös félelmét kellett volna nekem is elsajátítani. Szerencsés voltam, erővel rám ruházott rettegésük rajtam nem fogott. Egész életemben, a mai napig mindíg, minden érdekelt, mindenre kívancsi voltam és - ha csak lehetett - mindent kipróbáltam. Félelmet több biciklis szaltó után sem érzek. A két keréken közlekedés eleve magában hordozza az esés lehetőségét. Ezt el kell fogadni.

Bátran haladni, időnként törvényszerűen elesni, drámai jelenet nélkül, egyszerűen csak felállni majd optimista bizalommal újra elindulni – ez minden dolgok legfőbb titka.

A biciklizésé is...

---->>>>


pauleve55•  2013. augusztus 13. 15:33

Önéletrajz - 9 Levél

2010 október

Drága Apukám, nagyon szeretlek!

Elmondhatatlanul hiányzol.

Életem nélküled töltött eddigi negyven évében ez az érzés időnként elhalványult, de el soha nem múlt. Fiatalságom zűrös, kusza időszaka, négy gyerekem és a velük együttjáró rengeteg felelősség terhe, sok-sok munka és gond mostanra már csak elvégzett feladatnak tűnik.

Mint aki egy nehéz nap után - végre hazamehet. Elmúlt munkanapjának problémái már nem tartják hatalmukban.

Mint aki észveszejtő, megszakasztó, süket-vak rohanás után hirtelen megáll és döbbenten veszi észre a körülötte létező gyönyörű, hatalmas Életet. Azt, amit olyan sokáig nem látott.

Aminek a jelenlétét mondvacsinált, mesterségesen gerjesztett zűrzavarok takarták el szeme elől. Könnyű lélekkel állok most ebben a csodálatos életben. Tudom, feladatomat befejeztem.

Most a ráadás, ajándék éveket élem.

Hálás vagyok ezért az ajándékért.

Köszönöm!

Békés nyugalommal teli bónusz éveimben végre lehetőségem van végig gondolni sors feladatomat. Átértékelni, hatástalanítani fájdalmas emlékeimet és visszatalálni Veled közösen töltött, gyorsan elrohanó, rövid gyerekkoromhoz.

Mindent, ami fontos egy ember életében, mindent, ami lélek, erkölcs, jóság, szeretet - Tőled tanulhattam abban a rövid néhány évben. Ez éltetett egész későbbi életemben.

Mindent Tőled kaptam, aminek tudása emberré változtatja a romlandó, néhány kilónyi szerves anyagot. Mostani lelki békém segít lebontani a falakat, melyek sokáig eltakarták értékes emlékeimet.

Segítség pedig a legváratlanabb helyekről érkezik....

Újonnan szerzett munkahelyemen, a kedves házigazda lakásában igyekeztem a rendetlenséget megszüntetni. Egy alapos nagytakarítás mindent megmozgató, felfrissítő lendületével utasítottam ki a múlthoz kötő, pókhálós piszkot. Tudom, anyagi világunkban használt lakókörnyezetünk kitisztítása magával hozza szellemi tisztulásunkat is. Ez az oka, amiért szívesen, sőt szenvedélyesen üldözöm a koszt az erre rászoruló emberek otthonából. Megérkezésem után néhány perc alatt ráhangolódom a helyzetre. Amint megérzem a lakás és a benne élő ember energiáját - máris remekül megy a munka.

Ilyen állapotban, teljesen alámerülve dolgoztam, amikor ebédszünet következett - házigazdai utasításra. Evés után pedig - pihenésképpen - felmásztunk a tetőtérbeli magán szentélybe.

Azt már tudtam, hogy itt terepasztal és vasútmodell gyűjtemény van, de a látvány mégis elállította lélegzetemet. Amint kinyilt a ferde mennyezetű helyiség ajtaja, valóságos időugrást éltem át.

Réges-régi, boldog emlékek éledtek fel, áradtak bennem.

Drága apukám, minden vasútmodell szenvedélyed megnyilvánult ebben a kis tetőtéri szobában. Egyszerre gyerek lettem újra és Veled négykézláb, a szőnyegen kúszva-mászva egyengettem a vékony, széjjel csúszkáló síneket. Ujjongtam a hosszú alagútból felbukkanó mozdony apró lámpáinak láttán. Váltók, sorompók elekromos bekötéseit bütyköltem kezemben forrasztó pákával. Te komoly, elmélyült arccal hajoltál a miniatűr alkatrészek fölé míg a forrasztáshoz használt olvadt cín és az égő, füstölgő gyanta illata szállt. Besötétített szobánkban - a gyönyörűségesen zakatoló pici mozdonyok, kivilágított állomás épületek, színes szemaforok mesevilágában - boldogan játszottunk együtt, Te és én.

Itt, ebben a tetőtéri játékországban még újabb meglepetés is ért.

A terepasztal fölött számtalan repülőgép modell lógott felfüggesztve. Pontosan olyanok, amilyeneket karton dobozba csomagolva, acetonos ragasztóval és rémesen büdös ezüst színü festékkel együtt vásároltunk. Ezután sok órai türelemjátékkal összeragasztottuk őket. Mekkora öröm volt az átlátszó ablaksorok beállítása, az apró futóművek ráillesztése, a festés majd végül a színes matricák elhelyezése.

Elvarázsolt hangulatban tértem vissza a félbehagyott nagytakarításhoz. Ajándékba visszakapott emlékeim foglalkoztattak, amikor a házigazda a könyvespolcon sorakozó, több emeletnyi, vastag irattartóra mutatott.

"Ez itt a bélyeggyüjteményem" - mondta.

Már nem is csodálkoztam. Láttam magam előtt a Te csodaszép bélyeg albumaidnak fekete karton alapra helyezett, celofánba csomagolt különlegességeit. A Filatéliánál első napi bélyegzésért hosszú sorban rostokoló embereket az Oktogonon. Egy-egy kis példányszámban, ünnepi alkalomra kiadott blokk megszerzése postatiszta állapotban, ez valódi ínyencségnek számított. Szád szögletében megszokott kis félmosolyoddal, csendes türelemmel rendezgetted értékes gyüjteményedet. Ebben a békés tevékenységben is részt vehettem. Kettőnk együttműködése révén állt össze olcsóbb darabokból, kicsit csáléra sikerült celofános csomagolású saját gyűjteményem. Vágott szélü vagy hiányos fogazású - tizenegy - tizenkétéves koromban már profin vágtam a szakzsargont. Míg ebben az életkorban más lányok bőszen intrikáltak és fiúztak, addig én repülőgép- és vasútmodelleztem, bélyeggyűjteményeztem és - fotóztam.

Sötétkamrának átalakított, egy négyzetméternyi vécénkben előhívtuk a negatívokat és papír képeket készítettünk róluk. Homályos piros lámpa gyenge fényénél, gúvadt szemekkel figyeltük a vegyszeres oldatban ázó fotópaírt, majd a kép megjelenésekor, éppen a megfelelő időben áthelyeztük a fixíres tálba. Számtalan esténk telt ezzel a játékkal. Egy-egy elrontott darab belefért. Te nyugodtan, türelmesen segítettél.

Te nem prédikáltál az aktív, tevékeny élet hasznosságáról - egyszerűen gyakorlati példát mutattál. Veled boldog játékká változott a közösen végzett munka.

Életedtől soha nem követeltél előregyártott szórakoztatást. Ráismertél minden szelid alázattal elfogadott nap szórakoztató örömére.

Soha nem neveltél ijesztő, álszent, hazug szavakkal. Egyszerűen csak együttműködtél velem, munkatársként kezeltél egész, közösen töltött életünkben.

Köszönöm!

Felkavaró régi-új emlékeimmel telve indultam haza városi munkaadómtól.

Őszi alkonyatban, nyirkos avar illatú, csörgő-zizegő sárga levelekkel beterített úton bicikliztem. Gyengeségből vagy gyávaságból réges-rég eltemetett, fájdalommá kövült érzések éledtek fel bennem.

Hűvös, ködös este mindent eltakaró szürkületében megkönnyebbülve sirattalak, korán elveszített lelki társam.

---->>>>