Végjáték - 6

pauleve55•  2013. szeptember 19. 19:09

Ahogyan ezeket a gondolatokat leírtam, egyszerre csak hatalmas erejű felismerést kaptam!

Hirtelen rájöttem, hogy rossz a nézőpont, amelyből saját életemet tekintem!

Ráébredtem, hogy minden másképp van!
Életemnek imént felidézett napja soha nem múló, sőt, az évek során egyre fájdalmasabbá váló bűntudattal, lelkiismeret furdalással, szégyennel nehezedett rám. Ennek súlya alatt szenvedve állandó lelki és testi fájdalmakkal küszködtem. Tíz éve egyre romló arcüreg és kötöhártya gyulladásom biztosította a végtelen, állandó sírást. Arckifejezésem a világ összes fájdalmát mutatta. Feldolgozhatatlan, megemészthetetlen helyzetemben a gyomor és bél bántalmak minden fajtáját produkáltam.
Pedig a megoldás hihetetlenül egyszerű!
Józan gondolkodással, kívülről tekintve a dolgokat, tisztán látható, hogy életemnek ezen a napján sorsdöntő, forradalmi lázadást hajtottam végre. Ez volt a perc, amikor levetettem lelki rabszolgaságomat és kikiáltottam független létezésemet. Tudatos gondolkodásom végre észre térített. Életemben előszőr nemet mondtam a négy évtizede gyötrő kínzásra! Gyerekeim támogatásával a megszületett gondolatot tett is követte. Jelképes felszabadulásomat fizikai eltávolodással nyilvánítottam ki. Idáig minden rendben is ment, de..... a véghezvitt dicsőséges forradalom - mint feldolgozásra kerülő, kiértékelendő cselekedet, belül vakvágányra futott.

Még arra sem volt időm, hogy fellélegezzek frissen szerzett szabadságom birtokában.


Lelkemben azonnal, erőszakosan munkához látott az anyám által telepített, az ő érdekeit szolgáló, jelenléte nélkül is aktív, közel negyvenöt éve működtetett program. Szégyenletes, szörnyű bűnnek nyilvánította rabigám levetését és hosszú, súlyos fájdalommal büntetett.

Tíz év telt el már ezzel a bűnhődéssel.
Mostanra elég lett!
Rádöbbentem, hogy ezt az anyám által beindított fájdalmas őrületet egyedül én magam tartom működésben. Az a szeretetre vágyó, mindenáron megfelelni akaró kislány lelkem legmélyén most, egyszer és mindenkorra befejezi önostorozó, önsanyargató életveszélyes tevékenységét, büszkén kihúzza magát és felnő!
Ezennel tudatom magammal, hogy saját áldozatvállalásomnak, megfelelési kényszeremnek, engedelmességemnek is van határa!
Pontosan ott, ahol ezek a tevékenységeim már normális életvitelemet, fizikai létezésemet veszélybe sodornák.

Jogom van, sőt kötelességem, önmagam megvédése érdekében ezeket a határokat a megfelelő időben és helyen kijelölni. Egyedül csak én magam állapíthatom meg az "elég" pillanatát. Azon a februári napon épp egy ilyen pillanat érkezett el. Önmagam iránti jogom és kötelességem szerint eljárva kijelöltem és szigorúan megőriztem a határt, ahogyan egy független, felelősségteljes ember teszi.


A kérdést - egy anya hogyan lehet képes ilyen pusztítást végezni saját gyereke lelkében? - már nem teszem fel többé.
A válasz egyszerű - a nő, aki testemet kihordta és megszülte, közös életünk első éveinek vívódása, hezitálása, reménykeltő próbálkozásai után mégis inkább a könnyebb utat választotta és soha nem vált anyává!
Döntését követően teljes öntudatlanságban vegetált.


Azt, hogy milyen anya - és milyen ember - lett volna, ha meri vállalni a feldatot - azt már ebben a földi létezésemben meg nem tudhatom.

---->>>>

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

skary2013. szeptember 19. 19:21

áá...neköm a lottószámok épp elééég :)

pauleve552013. szeptember 19. 19:20

na ja! ...de azért jó lenne... :-)

skary2013. szeptember 19. 19:18

nemkőőmindönttudni :)