Végjáték - 2

pauleve55•  2013. szeptember 18. 09:11

Az előzmények nálunk, falun játszódtak.

1995 nyarán anyám érkezését vártam a vasútállomáson. A magas vasúti kocsik olyan félelmet keltettek szerencsétlenben, ami előre láthatóan programozta, vonzotta a balesetet. Amint befutott a vonat, nekem mindig kellett néhány másodperc, hogy felfedezzem alakját valamelyik kocsi ajtajában. Ezen a napon anyám szokott félelmének és bizalmatlanságának engedve, nem várt egy másodpercet sem. Idegen segítséggel - nagyon szerencsétlenül - leszállt a vonatról, és eltörte sarok csontját! A következő hónapok egybefüggő rémálmában gyerekeim őt fuvarozták ócska kis Trabantunkon a közeli város kórháza és falusi otthonunk között.

Balesete percétől kezdve ontotta ránk szemrehányását.
Ettől engem bénító bűntudat gyötört.

Egyébként is elviselhetetlen rossz természete fékezhetetlenné vált. Három hónapig tartó tökéletes kiszolgálásért cserébe naponta szemrehányást, goromba letolást kaptunk. Biztosított minket, hogy még a kórházban sem bánnának vele ilyen embertelenül - abban a kórházban, ahol korábban kétségbeesve bömbölt az ottmaradás ellen.

Három hét után, lábán járó gipsszel is ugyanolyan hisztériás, követelőző maradt. Egy önálló lépést sem tett. Már mozgásképesen is tökéletes kiszolgálást igényelt, amit aztán becsmérlő, gonosz megjegyzésekkel hálált meg. Gyerekeimmel azóta is nevetve emlegetjük a napot, amikor az elfogyott wc papír karton hengerei anyám szitkozódása közepette röpültek kifelé a klotyóajtón. Vérig sértődött, amiért neki kellett az épp elfogyott papír helyett újat elővenni.

Napról napra, minden percben, fennhangon vagy gondolatban csak szerencsétlen, tragikus balesetével foglalkozott. Megszünt a külvilág.
Anyám totális önsajnálatba merült.

Sírt, kiabált, vádaskodott majd ismét sírt.
Mindenki zavarta.
Gyerekeimet saját otthonukban a pokolba kívánta.

Minden pillanatban szenvedett beszédünktől, jövés-menésünktől - attól, hogy élünk!

A "minél rosszabb, annál jobb" taktikát alkalmazva egyetlen pillanat örömöt sem engedélyezett saját magának. Erőnek erejével állandóan szenvedésére koncentrált. A lehető legteljesebb mértékben pokolivá tette saját és környezete életét. Ezen igyekezete hatására csontja a normálisnál kétszer hosszabb idő alatt gyógyult.
A lassan vánszorgó napok során mindannyiunkon kipróbálta gonosz intrikáit.
Büszkén mondhatom, soha nem sikerült egymás ellen fordítania minket!

Nyár végére aztán eljött a gipsz levételének boldog perce.

Előző este átkozódós kényszer fürdetést kellett végrehajtanunk, majd másnap reggel még utoljára sírással, kiabálással fűszerezett nagyjelenetet rendezett a kórházban. Ezután kevélyen belepöffeszkedett ócska kis Trabantunkba és gyerekeimmel haza fuvaroztatta magát.

Szerencsére két nagyfiam addigra már gyakorlott sofőrnek számított.

Pestre hazaérkezve döbbenten látták, hogy anyám kis lakásában, a horgolt terítővel díszített asztalon, a családi fényképet megillető helyen és keretben gyereke, unokái fotója helyett a Miért éppen Alaszka? című végtelen szappanopera főszereplő színészeinek képe állt.


A kimerítő munkát régi kis autónk hazafelé már megunta. Gyerekeim nagy szerencsével találtak autószerelőt Székesfehérváron, aki kész volt segíteni. Az apró hiba olcsó javítása után már sikeresen hazáig autóztak.

Hetek teltek el, amíg anyám újra hírt adott magáról.

Szent meggyőződésévé vált, hogy mi tehetünk balesetéről, hogy vidéki házunk a szenvedéssel míg én magam a gonosszal vagyok egyenlő.

Ebben a lekiállapotában, az elkövetkező télen Kis Unokahúg könnyen rávette, hogy neki ajándékozza tanácsi lakása megvásárlásának lehetőségét. Anyám számára az ő hízelkedő, hazug szavai, gazdagságának külsőségei mindennél értékesebbek voltak. Rokona nagyon jól tudta, hogy anyám az igazat, a valóságot nem tűri, de boldogan kap minden kellemes hazugságon.

Két manipuláló intrikus most remekül egymásra talált.

---->>>>

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!