Önéletrajz - 46 Időutazás IV.

pauleve55•  2013. augusztus 30. 16:58

A temetés utáni hónapokban-években lassan kiderül az igazság. Megtudom, hogy anyám még idejekorán, apukám kórházba kerülésekor üzent az éppen Balaton mellett üdülő Kis Unokahúgának.

"Ha még látni akarod Jancsit élve, akkor gyertek haza!" - szólt a telefonos riasztás.
Unokatestvérem férje, a nem vérrokon – vadidegen – fiatalember is értesülhetett a közelgő tragédiáról. Teljes létszámban, még időben fel is sorakoztak apukám kórházi ágya mellett.

Mindenki – MINDENKI! - tudta, mi várható!

Egyedül engem rekesztettek ki ebből a felvilágosított, lélekben felkészített társaságból.

Egyedül én nem érdemeltem igaz őszinte szót.

Egyedül nekem kellett kitaszított páriaként tévelyegnem anyám és kedves rokonsága körein kívül.

Végül pedig apukám is egyedül tőlem tagadta meg az igazság kimondását.

Az elkövetkező évtizedek során unokatestvérem sokszor elmesélte apukámmal folytatott utolsó beszélgetését.

"Az Évát nem féltem, de Irmára vigyázz!" - állítólag így szólt az utolsó üzenet.

Mennyi, de mennyi fájdalmat okozott nekem a tudat, hogy szeretett apukám így eltaszított magától halálos ágyán.
"Én meghalok, de a lányommal nem kell foglalkozni. Csak a feleségemmel törődjetek!" - szólt a lecsupaszított üzenet.
Hogy hazugságban tartott, hogy saját közelgő halálát próbálta eltitkolni előlem – mintha így észre sem venném, hogy már nem él! - az még csak elkönyvelhető, mint félreértelmezett kímélet, megóvás. Vagy talán egyszerűen csak egy félelmekkel teli haldokló ember gyöngesége.
De arra, hogy a későbbi jövőben sem kíván számomra gondoskodást biztosítani – arra nem volt mentség.

Hát igen.

Amennyiben képes vagyok eléggé erősen, kitartóan szembenézni a valóság tényeivel, akkor bizony el kell ismernem – apukám már halála előtt jóval felesége későbbi boldogulásán ügyködött.

Csak és egyedül csak felesége későbbi biztonságán dolgozott.
Életének utolsó két évében apukám megmozgatta összes régi, Műegyetemi ismeretségét. Volt évfolyamtársai addigra már vállalati vezérigazgatói, műszaki igazgatói székekben ültek az ország több nagy cégénél. Az ő segítségükkel lett négy polgárit végzett, akkor ötvenöt éves – nyugdíjaskorú - anyámnak nagyszerű, jól fizető állása egy vidéki nagyvállalat Zuglói kirendeltségénel.
Nem tudom, apukám halála előtt gondolt-e rám, hogy próbált-e tenni valamit értem. Kitalált, megvalósított-e bármilyen tervet, ami engem egy sikeres jövő felé vezethetett volna.
Attól tartok, velem kapcsolatban bármit gondolt és akart, ezek az igyekezetei – ha voltak ilyenek egyáltalán! - anyám és Kis Unokahúg sötét lelkének mélységes-mély kútjába dobált szavak maradtak csupán.

Egyszer, valamikor, nagyon sok évvel később próbáltam anyámmal beszélni életemnek erről a különösen fájdalmas időszakáról. Válaszképpen ő szörnyűlködve elmagyarázta nekem, akkoriban ő – és unokatestvérem is - tisztában voltak elmebeli gyengeségemmel!/??/ - éppen ezért kellett megkímélniük a valóság tényeitől!

Sőt, később a továbbtanulást is pont ezért vonták meg tőlem. Ők nagyon jól tudták, egy hozzám hasonló beteg!/??/ - legyen bár kitűnő tanuló! - úgysem boldogulna főiskolán-egyetemen.

A jó öreg Gonosz Előítélet pedig hangosan röhögve táncolt porig rombolt, reménybeli dicsőséges életem romhalmazán.

---->>>>

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!