Önéletrajz - 45 Időutazás III.

pauleve55•  2013. augusztus 30. 16:54

Két hét múlva, apukám temetésének napján hideg őszi eső szakad vigasztalanul. Bemegyek az első két órára a gimibe – ma sem tudom, minek?! Tíz óra előtt leendő első férjem vár a Teleki Blanka gimnázium széles lépcsősorának aljában.

A zárt ravatalozóban anyám - megérkezése pillanatában - máris nagy ribilliót csap. Kiderül, hogy férje nyitott koporsóban fekszik.
Anyám iszonyodva, háborogva tiltakozik.
A koporsót márpedig azonnal le kell zárni! Azonnal!
Unokatestvérem párja sietve intézkedik.
Senki, SENKI nem nézi – ha akarná sem nézhetné! - meg drága, meghalt, örökre elvesztett, egyetlen apukámat.
Mire összetört nagypapám és második felesége – Erzsi néni - megérkeznek, már minden késő. Hiába is szeretnék, nem vehetnek utolsó búcsút fiúktól.

Anyám közelében, mégis irdatlan távolságból figyelem az eseményeket. Sarokba állított széken böhöm szalagos magnetofon orsói pörögnek.
Verdi Rekviem - drága apukám kedves zenéje szól. Nem sokáig. A technika még nagyon új. Egyik műszaki hiba a másik után. Végül a feltekeredett, összegubancolódott szalag megáll. Nincs tovább. Marad a százezer éve bevált, a templomokban is remekül működő megoldás. Egy férfi tiszta hangon gyász dalokat kezd énekelni.
Lassan elindulunk. Reménybeli vőlegényem esernyőt tart fejem fölé. Anyám Kis Unokahúggal összekapaszkodva vonul. Már most látszik, ki is az igazán fontos neki.

--- Bár felismerhetném itt és most a helyzet jelenetőségét. Sok-sok évtizednyi jövőbeli fájdalmam előzhetném meg.---

Ömlő esőben a kiásott sír körüli sárban toporgunk.

Érzem, meghaltam én is.

Mint aki nincs jelen.

Felülről látom magamat.

Leeresztett koporsón hangosan puffannak a göröngyök. Erzsi néni sírva billeg a gödör szélén. Nagy igyekezettel, tiszta szívből alakítja az "utána ugrom" című jelenetet. Zokogó nagypapám megfogja, arrébb támogatja. Sírásók lapátjai alatt puffan a keményre paskolt, formára döngölt sírhant. Koszorúkból, virágcsokrokból hegy épül néhai apukám halott teste fölött.

Valahogyan túlélem ezt...?! Lehetséges egyáltalán...?!

Lassan elcsoszogunk a temető főbejáratáig. Unokatestvéremék anyámat őrzik. Máris autójukba ültetik. Lehel úti otthonukba mennek együtt vigasztalódni.

Nélkülem.
Leendő férjemmel tartok szülei Petneházy utcai lakásába.
Anyám nem bánja. Egyetlen szóval sem tartóztat. Nincs rám szüksége. Unokahúga pótol mindent.
Angyalföldön, egymástól csak néhány utcányira töltjük a temetés utáni órákat. Anyám családi körben gyászol, míg én hivatlan menekültként próbálok idegen emberekből együttérző szeretetet kicsikarni.

Nem sikerül.

Sem most, sem később.

 

Azt csak sok évvel később tudom meg, hogy majdani első férjem éppen a szakítást tervezte azokban a napokban. Sajnálatból, kizárólag a haláleset miatt marad mellettem.

Elkövetkező házasságunk méltó alapozást kap.

Édes Istenem, segíts!

---->>>>


Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!