Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Önéletrajz - 43 Időutazás I.
pauleve55• 2013. augusztus 30. 16:37
1971 augusztus 27.-én, hetek óta kitartó jobb oldali hasi fájdalmaim nagyon kellemetlen kivizsgálása után, vakbél műtét az Uzsoki utcai kórház sebészetén.
Operáció előtti óriási félelem gyötör. Nagyon is tudom és érzem az altatás jelentőségét. Testem elhagyása és az újbóli visszatérés gondolata félelemmel tölt el. Szobatársak közül egy buzgó asszony imádkozni tanít - Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...Szép, szép, de nekem – akkor még - semmit sem jelent.
Koplalás, beöntés, műtő. Műtő asztalon leszíjazott lábbal, kikötött karokkal, fél kábulatban kocsishoz méltó szavakkal értékelem bal karom vénájának szétbarmolását. Hiába, nem vagyok az a rózsaszín álom! Ez már kicsi gyerekkoromtól megmutatkozott és engem büszkeséggel tölt el. Gyorsan arcomra helyezett maszkból áradó altató gáz - egy..., kettő........, három............... - végül elcsendesít.
Legközelebbi emlékemben kívülröl, felülről látom magamat és a kórtermet. Ágyam mellé tolt hordágyról segítség nélkül kepesztetek át fekvő helyemre. Körben több ember - nővér? beteghordó? - akar buzgón segíteni.
Most látom, apukám is itt van. Kedvelt drapp zakójában, barna nadrágban közelemben téblábol.Meglepetésükre fürgén feltérdelek fej végével ablak elé állított ágyamban és párnámat átpakolom a túlsó oldalra. Fekvő helyzetemben látnom kell az ablakot!
Segítséget kapok.
Valaki éjjeli szekrényemet áttolja fejem mellé.
Apukám ágyam mellett ül. - "Ne mozogj, fájni fog!" - mondja részvéttel.
Zavaros álmomból másnap reggel hatalmas hányingerrel ébredek.
-"Teljesen átrendezte a kórtermet" - mondja viziten a vicces doki.
Tévedésből a főorvos felé nyújtom a használt hánytálat - nővér jól lebaltáz!
Ágyamat és környékét helyreállítják. "Rend a lelke mindennek"
Zökkenő mentesen, néhány nap alatt gyógyulok. Sebemet összetartó 12 fém kapcsot kis barna papír zacskóban hazavihetem. Következő hét szerdán - szeptember 1-én - anyámmal kellemes nyárvégi délelőttön, gyalog sétálunk haza. Útba eső kis közértben anyám parizeres zsömlét csináltat nekem. Utcán tízóraizom jó étvággyal.
Még nem tudom, hogy apukám életéből már két hét sincs hátra.
Még nem tudom, hogy az, amit saját életemnek érzek és nevezek, szeptember tizedikéig tart csak.
Még nem tudom, hogy anyám hamarosan keserű gyűlölettel vádaskodik - az én vakbél gyulladásom miatti izgalom gyorsította fel apukám haldoklását.
1971 szeptember 10.-e kora délutánján, anyámmal kettesben indulunk látogatóba az Uzsoki utcai kórházba. Egy héttel korábban mentő hozta ide nagybeteg, szenvedő testü-lelkü apukámat. Anyámmal ketten ők már évekkel korábban tudták, kezelhetetlen cukorbetegsége napról-napra jobban pusztítja veséjét. A diagnózist ők már ismerték - vese érszűkület.
Most még nem tudom, de utoljára láttam, amikor előző alkalommal a belgyógyászati osztályon meglátogattam.
Rideg, elutasító anyám mellett soha nem érezhettem az érintés jelentőségét, így apukámat sem öleltem, vagy símogattam meg utoljára. Ahogyan nőttem kifele a gyerekkorból, az Ő megérintése egyre nagyobb véteknek minősült anyám szemében. Kicsi, nyolc-kilenc éves koromban foghattam meg utoljára kezét bűntetlenül.
Kellemes, szinte nyári időben, a Columbus utcában sorakozó régi villák egyikének nyitott ablakából Beethoven Örömódája árad, Miguel Rios "Come sing a song of joy" szövegü, áthangszerelt változatában. Anyámmal egymás mellett, de lélekben fényévnyi távolságra lépkedünk.
Mint mindíg, most is magával ragad a zene. A rám egyébként is jellemző álmodozó lebegésben hallgatom. Most még nem tudom – sokkal később jövök csak rá! - apukám üzenete ez a dicsőséges, boldogan szárnyaló örömzene.Óvatlanul felteszem anyámnak a kérdést - "Ismerős, de mi is ez?"
- "Nem tudom!" - szól az ingerült, goromba válasz.
Lehet, hogy ő nem is hallja?
Magamba mélyedve battyogok tovább. Jobbra kanyarodunk a következő saroknál. Innen már csak egy perc és megérkezünk a kórházhoz. Felmegyünk az előcsarnokból induló díszes, kő korlátos, széles, fehér lépcsősoron. Lenézve, a lépcső kanyarulatában balra ott a gyermekmegörző apró, fa lécekből készült barna székeivel. Bal kéz felé, folyosó végén zárt ajtó. "Intenzív osztály"
--- Kívülről, fölülről látom magamat, saját fejem búbján kétfelé választott hajamat. Halványan feltűnik anyám alakja is tőlem jobbra, mellettem. ---
Ajtó mellett jobb oldalt csengő. Anyám becsenget. Kinyílik a kis kukucskáló ablak és kinéz egy nővér. Anyám megmondja, kihez jöttünk.
- "Várjanak" - jön a válasz.
Hamarosan kinyílik az ajtó és egy fehér köpenyes orvos behív minket. A kicsi, ablaktalan, félhomályos előtérből szemközt újabb ajtó nyílik. Mellette nagyjából 120 literes, külső kilincses, legömbölyített ajtajú orosz hűtő szekrény - Szaratov. Jobb kéz felé újabb ajtó.Az orvos szelíd, csupa részvét.
- "Sajnos délelőtt fél tízkor meghalt. Nem szenvedett, nem volt eszméleténél, elaludt."
Hátra fordul és a hűtőből bal kézzel kivesz egy ócska, átlátszó műanyag zacskót. Benne apukám fekete irattárcája, borotvája, borotva ecsete, szemüvege, karórája, szappana, jegygyűrűje. Mintha a testtel együtt a hozzátartozó tárgyakat is hűteni kellene a bomlás vagy fertőzésveszély ellen.
Anyám néma döbbenettel áll.
Most még nem tudom, de neki már volt ideje korábban felkészülni az eseményekre. Egyedül csak engem hagytak meg a hazug hitben, hogy minden rendbe jöhet még. Most teljes súlyával, előzmény nélkül, váratlanul ér a csapás.
Hatalmas düh támad bennem.- "Menjünk innen!" - mondom anyámnak és sarkon fordulok.
El innen, minél messzebre!
Úgy menekülök, mintha valódi fizikai támadás érte volna testemet. A veszélyes helyet messzire el kell kerülnöm.
Mélységes mély tagadásba merülök.
Innen kezdve nem emlékszem tovább.
https://www.youtube.com/watch?v=sTv-t8-Ssdw
---->>>>