Önéletrajz - 37 Karácsony

pauleve55•  2013. augusztus 27. 10:18

December huszonnegyedike reggelén hozzám lehetett volna igazítani a kakasokat. Apukám szoba asztalra konyha széket állítva felkapaszkodott előszobai bépített szekrényünkhöz és előbányászta a fenyőfa tartót és a karton dobozt, amelyikben családi kincseket őriztünk. Háborút túlélt, húsz-harminc-negyven éves színes, csillogó üveg díszeket. Ezután kalapáccsal, fogóval és a nagy, gyújtós aprító késsel felszerelkezve levonult a pincébe.

Leírhatatlan izgalommal ugrabugráltam egy lépésnyi főzőfülkénkben tevékenykedő anyám körül. Lábaimban most is érzem az apró konyha szűk előterébe beszorított, fehérre mázolt, fából készült szék sípcsontomat, térdeimet nyomorgató kemény léceit. Sokszor kuksoltam itt magam alá húzott lábakkal térdelve, tudniillik lelógatott lábaim teljesen eltorlaszolták volna az átmenő forgalom útját. Ezekben az években, ezen a tipikusan női felségterületen még kellemesen élvezhettem anyám gondoskodó közelségét. 

Már készült az ünnepi ebéd - legtöbbször töltött disznó dagadó krumplival. A pirosra sült húsról lefaragható összes ropogós zsír mócsingot képes voltam megenni!

Végre apukám is megérkezett a pincéből - kissé összefaragott ujjakkal és tartójába illesztett fenyőfával. Feldíszítését egyedül kezdte a több napi munkájával házilag összeforrasztott, színes izzósor beüzemelésével. Helyére került a zúgó, túlmelegedő trafó, a mindkét oldalán összeragacsosodó fekete szigetelő szalaggal biztosított fény füzér.

Hogy mennyire szerencsés gyerek voltam, azt csak most látom igazán.
Ügyes, találékony apukám egy pillanatig sem sopánkodott. Amit az üzletekben megvásárolni nem tudtunk, azt leleményesen "újrafeltalálta" otthon. Sajnos nem emlékszem, hogy a sorosan kötött bicikli lámpa égőket milyen festékkel varázsolta piros, sárga, kék, zöld színüre, de a hatás tökéletesre sikeredett. Igaz, egy-egy menet közben kiégő izzó elsötétítette az egész gyönyörűséget, de Ő forrasztó pákával, apró próbalámpával és óriási türelemmel mindíg megszüntette az áramszünetet.
Mire mi ketten végeztünk a díszítéssel, anyám is befejezte az ünnepi konyhai műszakot.

Ilyenkor, ebben a lélektani pillanatban mindhárman télikabátot ragadtunk és bérházunk kertjében körbesétálva földszinti ablakunk elé álltunk. Szürke, hideg, téli délután barátságtalan nyirkosságában vagy éppen mesébe illően szikrázó friss hó puha csendjében - megbabonázva néztük a szobából kiszűrődő színes fényeket.
Csak álltunk ott meggémberedő lábakkal, kivörösödő fülekkel és a hajléktalanság, a kirekesztettség érzése tört ránk. Az ablakon túli meleg, színes, boldog világ most szívfájdítóan távolinak tünt. Gondolatainkon és érzéseinken a "mi lenne, ha....?!" sok-sok változata átvillant.
Játszottunk.
Beleélős, mélyen átérzős játékot játszottunk. Mint a cirkuszi akrobata, aki minden hajmeresztő lengésével, tériszonytató ugrásával sorsát hívja ki önmaga ellen, de közben tudja, a mélységben ott feszülő védőháló nem engedi, hogy véresen komolyra forduljon az előadás.

Magunkba nézve, elcsendesedve tértünk vissza meleg, békés otthonunkba.

Most is látom, ahogy anyám hátát nekitámasztja plafonig érő, beépített cserépkályhánknak és fiatal, karcsú teste mögé fordított tenyereivel a vajszínű, rücskös, forró csempéket simítgatja elgondolkodva.

---->>>>

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!