Önéletrajz - 36 Ünnep

pauleve55•  2013. augusztus 27. 10:12

Gyerekkorom éveiben még nem lehetett a mostanihoz hasonló Karácsony dömpinget látni az üzletekben. Az államhatalom megtűrte, de egyáltalán nem kedvezett a kétszeresen is veszélyesnek tartott ünnepnek.

A dolgok egyházi vonatkozása tiltással, büntetéssel valamennyire kézben tartható lett, de a nehezebben ellenőrizhető családi összejövetelek igazi fenyegetést jelentettek.
Emlékszem, ahogy első osztályos tanító nénim csöndes összeesküvéssel szervezte az ünnepi mise csoportos látogatását. Négyszemközt, egyenként beszélt a szülőkkel. Anyámmal is. Nagy kockázatot vállalt. Bármikor börtönbe juttathatta volna egy elvakult, "öntudatos" párttag feljelentése. Apukám az üzenetet sápadtan hallgatta. Már éppen eléggé gyanúba keveredett, hiszen évek óta sikeresen ellenállt a párt kényszerű tag toborzásának.

Ebben a megfigyelős, feljelentős hangulatban Szenteste a Mennyből az Angyalt is félve - és nagyon lehalkítva - hallgattuk lemezjátszónkon. Szerencsére jobb oldali falszomszédainktól, a vidékről Pestre költözött, templomba járó öregektől nem kellett tartani. Annál inkább a másik oldalról szomszédos katona tiszttől és orosz feleségétől. Az éber, jó feljelentgető tömbmegbízottal valamint a házfelügyelővel is óvatosnak kellett lenni.
A szeretet ünnepe megtelt félelemmel.

Néhány éves, kisiskolás koromban még nem sokat értettem az országban uralkodó diktatúra veszélyeiből.

Minden évben, ahogy Mikulás elmúlt, egyre nagyobb izgalommal készültem Karácsonyra. Bizonyára apukám is érezte a benne élő gyerek örömteli várakozását. Már hetekkel az ünnep előtt közös munkába kezdtünk. A kispolgári csökevénynek minősülő és ezért hiánycikknek számító karácsonyi díszítést ki-ki otthon készítette. Drága apukámmal gyufára tűzött diót festettünk ezüst és arany színüre. Fényes színes papírokból tarka füzért készítettünk. Később a kötelező szovjet levelező partneremtől borítékban érkező műanyag hópelyheket is felhasználtuk. Gyufás dobozt vontunk be az év közben összegyűjtött, kincsnek minősülő - Sport csokikról óvatosan lehámozott - sztaniol papírral.

Színes ceruzával karton papírra rajzolt, névre szóló kártyákat készítettem a reménybeli ajándékok megjelölésére. A nagy furfanggal kicsalt infó - vajon hány darab "Éva" feliratú cédulát kell készíteni? - csak még jobban megdolgoztatta a képzeletemet. Próbáltam kitalálni, hogy a Jézuskának írt levelem kívánság listájából mi teljesült. Titokban ajándéknak szánt rajzokat készítettem - legtöbbször fekete kartonra fehér temperás havas, hóeséses, házikós, hóemberes tájképet.

Már csak a szaloncukrok kötözése maradt hátra.

Anyám előbűvölte a már korábban megvásárolt, de biztonsági okokból jól eldugott édességet. Mire minden szem cukor megkapta a színes fonal hurkot, üres cukros papírok hevertek az ágyon, asztalon, széken. Szerencsére az édesség nemcsak engem, de anyámat is végzetesen csábította, így bölcs belátással elkönyveltük a járulékos veszteséget és a maradék visszakerült rejtekhelyére.

Ezek az előkészületek könnyebbé tették a várakozást. Legszívesebben hajtottam volna a lassan vánszorgó napokat. Egyszer csak elérkezett a fenyőfa vásárlás ideje. A közeli, Thököly úti közért előtt elkerített járdán temérdek kisebb nagyobb fenyő illatozott. Itt válogattunk, nézelődtünk míg végül Apukám kiválasztotta a sok jó közül a legmegfelelőbbet. A legdúsabb, legterebélyesebb, legillatozóbb, mennyezetig érő fát, amit gyantás kézzel - és ruhával -, fenyőtüskéktől összeböködve cipelt hazáig és parkolt le a pincében.

Tudtam, lassan véget ér a várakozás.......

---->>>>

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!