Önéletrajz - 33 Gyógyulj!

pauleve55•  2013. augusztus 26. 19:24

Anyámmal kapcsolatos súlyos emlékeim között kotorászva végre jelentős felismerésre jutottam.

Korai, még iskolába járós életkoromat megelőző időszakban kutatva könnyű, boldog képek bukkantak fel. Rájöttem, hogy az évek alatt egyre erősebbé váló azonosulásom anyám gondolkodásával még a saját emlékeimet is az ő szemüvegén keresztül mutatta. Ennek köszönhetően az időben előre haladva egyre sötétebbé vált a látvány. Egészen korai emlékeim azonban képpel, szaggal, hanggal, szinte színes tévé adásként mutatják a még kellemes, biztonságos anyai gondoskodást.
Első emlékemben anyám karján visz, válla magasságában látom barna, halszálka mintás téli kabátjának gallérját, érzem zötykölődő járását és arcomhoz egészen közel hallom szaggatott szuszogását, ahogyan lépteivel összhangban lélegzik.

Ezt a hatalmas értékű képet évtizedekre betemette az ő keserű panaszáradata arról, hogy nem volt pénzük babakocsit venni - bezzeg a szomszédéknak, azoknak volt! - és engem állandóan kézben kellett cipelnie.

Vértanú mártírságának ezen bizonyítékától engem akkora szégyenkezés gyötört, hogy befeketített, megrongált gyerekkori emlékemet inkább elástam jó mélyre, ne is lássam!
Azon gondolkodni pedig, hogy milyen anya az, aki nyűgnek, áldozatnak érzi néhány hónapos kisbabája kézben cipelését? - azon gondolkozni több mint ötven évig nem mertem!
Most végre sikerült visszaszereznem gyerekkorom egy apró boldogságát.
Ezzel tartoztam magamnak.

A sorban feléledő kellemes képek közt látom, amint ő vele ketten, egymással szemközt ülünk a szobai asztalnál. Előttem piros peremü, zománcozott fém tányérom - és éppen ebédelünk.

Mivel állandóan rossz étvágyú, sovány, beteges gyerek voltam, anyám engedett a kérlelésnek és minden ebéd elfogyasztása idején mesét olvasott nekem. A figyelem elterelés használt. A törénet idáig valóban a szerető anyukáról szól, aki minden furfangot kitalál piszkafa gyereke megetetéséhez.

Sajnos ő minden közös ebédünk alkalmával sértődötten panaszolta, hogy egyszer biztosan megfullad majd az evés-olvasás kombinációtól és annak csakis én leszek az oka.
Indulata, hangjának világfájdalma valamint saját feléledő bűntudatom elvette a perc könnyű boldogságát.

Az oly ritkán kijáró érintés-simogatás ünnepi pillanatai voltak a kikunyerált hát vakargatások.

Négy-öt-hat éves koromban anyám panaszkodva, háborogva, de még hajlandó volt egy-egy ideig hátamat vakargatni.

Szemmel láthatóan ő maga is szenvedett a benne lakozó kettősségtől, aminek hatására bármilyen jót tett gyerekével, azt azonnal vissza is akarta venni vagy legalábbis szavakkal semlegesíteni.

Ezekben a korai években cselekedeteit a jóság, míg kimondott szavait rosszasága uralta.

---->>>>

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!