Önéletrajz - 32 Analízis...?!

pauleve55•  2013. augusztus 26. 11:53

A tökéletesen beteljesített elvárásoknak köszönhetően életem legalább negyvenöt éve telt önbüntető önsanyargatással. Jól megtanultam, hogy minden megnyilvánulásom szégyenletes. Legfőképp pedig a szeretet utáni vágyakozásom. Már rég elkönyveltem, beletörődtem, hogy rosszaságom miatt senki sem szeret. Biztosan tudtam, sőt elvártam a jogosnak vélt elutasítást. Ez az erőszakkal kificamított gondolkodás odáig fajult, hogy aki riasztó, önsanyargató viselkedésem ellenére is bátorkodott szeretettel fordulni felém, azt megvetettem helytelen, rossz választásáért!

Az évtizedeken keresztül folytatódó agymosás következtében egy belső hang mindíg, minden helyzetben ontotta rám vonatkozó becsmérlő, elítélő véleményét. Már csak azt éreztem helyesnek ami engem gyötör, elitél, kínoz. Keresve sem találhattam volna saját magamnál nagyobb ellenséget. Csak harminckilenc éves, négy gyerekes özvegy állapotomban kezdett anyám erőszak hatalma lelkemben meginogni.

Emlékszem, mennyire megijedtem, amikor először hallottam a pszichiáter véleményét - anyám önzésből nem akart gyereket. Hirtelen kétségbeesetten arra gondoltam - Jézusom, mi lesz, ha ezt anyám megtudja!

Mekkora lesz a büntetés ezért a tiszteletlenségért!

Ilyen lelki idomítás után teljesen természetes módon vonzottam magamhoz a legkínzóbb, pusztító partnerkapcsolatokat. Ezekben nem a szeretetet, hanem a büntetést vártam el és kaptam is meg elvárás szerint.

Három, együttesen nagyjából harminc évig tartó párkapcsolatomban tökéletességig fejlesztettem az önsanyargatást, bűnhődést és az ezekkel járó szenvedést.
Mondhatnám, hogy ez igazságtalanul történt, hogy nem ezt érdemeltem, hogy miért kellett ilyen boldogtalanságban szenvednem?! De sajnos a való igazság színtiszta bizonyítéka szerint ez, bár nem tudatosan, de mind az én akaratomból, saját igényem és elvárásom szerint történt.
Mondhatnám, hogy ezek rossz kapcsolatok voltak, pedig igazság szerint ezek a kapcsolatok tökéletesen megvalósították azt amit én magam, tudtomon kívül elterveztem.
Célom a bűnhődés, a megaláztatás, a testi-lelki szenvedés volt.

Anyámmal folytatott több évtizedes együttműködésünk következtében saját testi megjelenésemet valamint egész belső világomat megvetettem, érzelmeimet szégyenletes cirkusznak minősítettem.

Titokban, lelkem mélyén minden nap reméltem, hogy anyám egyszer végre elismeri lojalitásomat, vártam, hogy áldozatomért cserébe egyszer csak szeretni fog.

Partner kapcsolataimat is pontosan ezzel a céllal üzemeltettem.

A bennem működő program szerint állandóan rossznak, bűnösnek éreztem magam, de tőlem fizikailag messze élő anyám nem volt jelen, hogy ezt az érzést folyamatosan fenntartsa. Mivel évtizedekkel korábban rájöttem, hogy az együttműködésnek egyetlen lehetősége, ha vele egy követ fújva gyűlölöm saját magamat, hát most gondoskodtam róla, hogy legyen más, aki folyamatosan fenntartja bűnhődésemet.

Mintha anyámmal ketten egy furcsa, csak kettőnket összekötő idegen nyelvet beszéltünk volna, amit az ő távollétében is gyakorolnom kellett, nehogy rajtakaphasson nyelvtudásom gyengülésén.

Ezzel a kívülről láthatatlan - de megérezhető! - szörnyen eltorzult érzemi "hozománnyal" felszerelkezve sikerült is magamhoz vonzani a gyerekkori családi erőszak által tönkretett, hozzám hasonló áldozatokat, akik a lélek másik sötét mellékútján bukdácsolva, brutális alkoholista apjuk hatására "kínzó"-vá váltak.

Férjeimet - hozzám hasonlóan - szintén a szülőjük kínozta, de ők saját maguk sanyargatása helyett másokat büntettek. Alig várták, hogy a gyerekkorból kiérve végre ők foghassák kezükbe a poharat és most már tőlük rettegjen a család. Az otthon látott szülői minta szerint bántották, ütötték, megalázták feleségüket, terrorizálták családjukat.

Egy ilyen férfi feleségének lenni tökéletesen megfelelő lehetőséget kínált a szenvedésre, a megaláztatásra.

Valahol a lelkemben, mélyen legbelül, évtizedeken keresztül sírva-zokogva ajánlotta anyukájának áldozati ajándékként újabb és újabb sebeit az a kislány, aki soha nem akart beletörődni, hogy őt nem szeretik.

Rosszabbnál rosszabb lapcsolataimat anyám fagyos lenézéssel figyelte. Első katasztrófális házasságom megkötése előtti pillanatban, menyasszonyi ruhába öltözötten, lakásunk előszobájában indulásra készen állva zúdult rám átkozódása.

"Ez a házasság nem lesz hosszú életü. Remélem az idő engem igazol."
Nem csak segítségét tagadta meg a számára előre tisztán látható baklövésem megelőzésében, de szenvedésemet páholyból végignézve a jóslatának megfelelő végkifejletért szurkolt.
Ebben a helyzetben az ő igazának bebizonyítása érdekében hozott áldozatom nagysága lényegtelen apróságnak tünt.
Részvétlen kívülállóként figyelt.

---->>>>


Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

pauleve552013. augusztus 27. 09:27

:-)

skary2013. augusztus 27. 05:43

előőre :)

pauleve552013. augusztus 26. 20:24

:-) Köszönöm, hogy olvastál.

Molnar-Jolan2013. augusztus 26. 19:54

Nem, nem ez volt a feladatod, csak te érzed úgy.
Anyád hidegsége, kegyetlensége torzította el a párkapcsolati viselkedésedet.

Molnar-Jolan2013. augusztus 26. 19:51

Te jóságos isten.
Borzasztó lehetett az anyai szeretethiány.
És borzasztó, ahogy ilyen hiábavaló önáldozatot mutattál be egy kicsi szeretetért.
Azt hiszem, kezdem kissé érteni azt a sok házasságot, ahol a feleség évtizedekig tűri a brutális férj terrorját.

pauleve552013. augusztus 26. 19:44

:-) Azt hiszem - innen már úgy látszik - ez volt a feladatom.
Köszönöm, hogy olvastad.

Marie_Marel2013. augusztus 26. 19:39

Sokat szenvedtél, mire erre rájöttél...

pauleve552013. augusztus 26. 19:18

:-) ''nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek''

Törölt tag2013. augusztus 26. 15:59

Törölt hozzászólás.