Önéletrajz - 31 Pirkad...lassan...

pauleve55•  2013. augusztus 26. 11:45

Még a kezdet kezdetén, kisgyerek koromban anyámnak gondot okozott, hogy velem szembeni megvető, rideg, szeretet nélküli viselkedését kellőképpen titokban tudja tartani. Környezetének elítélő véleményétől csak az menthette meg, ha soha nem derül ki anyai alkalmatlansága. Ezen a ponton aztán rájött, én magam vagyok a legnagyobb veszélyforrás. Biztosítania kell, hogy eszembe se jusson valaha is panaszkodni, segítséget kérni.

Ennek megvalósításához az állandó, hol erősebb hol gyengébb, folytonos büntetést használta eszközül. Alap állásban méltatlan, elutasított, lenézett pária voltam mellette.
Abban a pillanatban, ahogy mertem panaszkodni vagy egyszerűen csak őszintén beszélni otthoni életemről, anyám óriási cirkuszolásba kezdett. A fenyegetés - "szégyelld magad, ezt érdemlem?" és az aljas zsarolás - "szegény apuka mit fog szólni", "ezután éjjel biztos rosszúl lesz", a járulékos verés és ráadásnak az ő bármikor bevethető sértődött bömbölése még az eddig megszokottnál is fájdalmasabbá tette életemet.

Hamar rájöttem, hogy a mellőzésnek, rideg utálkozásnak eddig már megszokott szintjét csak hallgatásommal tudom megőrizni. Nem panaszkodom, nem bízom senkiben és nem számítok már semmi jóra. Ez a magatartás nagyjából bztosította, hogy átlagon felüli nagy retorziók ne érjenek anyám részéről.

Teltek az évek és mindketten belerázódtunk szerepkörünkbe.

Anyám gyűlölt, megvetett, eltaszított magától - míg én hallgattam és igyekeztem jó hírét kelteni a külvilág előtt.
Ebben az eltorzult szülő-gyerek kapcsolatban minden csupa hazugságból és fájdalomból állt.

Bár anyám számtalanszor tudtomra adta, mennyire fölösleges teher vagyok számára, nem tudtam beletörődni, hogy nem szeret engem és még mindíg próbáltam megfelelni, elfogadtatni magam. Egyetlen lehetőségként azonosulnom kellett törekvésével és meg kellett tanulnom vele együtt gyűlölni saját magamat.

Ez az őrület akkor, abban a helyzetben kézenfekvő megoldásnak látszott.
Anyám megnyugodhatott.
Egyre rosszabbnak és bűnösebbnek éreztem magam.
Már nem is mertem volna panaszkodni!
Már nem is mertem volna elhinni ártatlanságomat!
Anyám persze nemhogy nem szeretett, de csak még jobban megvetett.
Minél alázatosabban nyaltam a kezet, amelyik a bunkós botot fogta, annál könnyebb prédának látszottam.
Anyám nem ismerte a kegyelmet.
Ő azt az elvet vallotta, hogy még abba is rúgni kell egyet, aki már a földön fekszik.

Rideg elutasításának lelki megnyilvánulásaival egyidőben meg kellett tapasztalnom a fizikai távolság tartás fájdalmát is. Anyám a lehető legritkább esetben ért hozzám. A minden kisgyereknek létszükségletet jelentő símogatás, dédelgetés, babusgatás életemben ritkán fordult elő.

Emlékszem, még a hajamat is gumikesztyűs kézzel mosta. Így még a véletlen érintést is elkerülve húzta, tépte vizes hajamat. Fájdalmas tiltakozásomon háborogva panaszolta mennyire önző vagyok, amiért hagynám őt kiszáradt kezeivel, kirepedt ujjaival vízbe nyúlni.

Nálunk a viccbéli, messziről csúzlival etetett gyerek pontosan megfelelt a valóságnak.
Anyám rideg viselkedése meggyőzött saját testi rondaságomró, gusztustalanságomról. Biztosan tudtam, saját hibámnak, saját testem visszataszító külső megjelenésének köszönhetem eltaszító magatartását. Megtanultam rondának, gusztustalannak látni testi valóságomat.

Már elmúltam negyven éves, amikor anyám véletlen elszólásából megtudtam az igazságot. Akaratlanul kibeszélte, hogy érettségim alkalmával iskolába induláskor, ünneplő ruhában, tizennyolc évesen mennyire megnéztek az utcabeliek, de nem csoda "nagyon szép voltál, Évikém". Ekkor teljesen elájultam!

Kérdésemre "ezt akkor miért nem mondtad, én miért nem tudhattam?" már azt is megbánta, hogy huszonöt évvel később elszólta magát.

"Hogyne!" válaszolta indulattal "az kellett volna, hogy aztán meg elbízd magad!"

Ez a homályos "elbízd magad" talán a lelkében tomboló irígység, féltékenység, butaság, rosszindulat együttes végterméke lehetett. Minden pillanatban résen kellett lennie, nehogy valamiképpen megtudjam az igazat - szép megjelenésü, szeretetere méltó gyerek vagyok.

Anyám soha nem adott magyarázatot arra, milyen veszéllyel jár, ha az ember gyereke saját külső-belső értékeit ismeri és tudja használni azokat.

Az ellenkezőjére viszont itt vagyok én magam elrettentő példának!

Akit a szülője értéktelennek tart, az - legyenek bármilyen belső értékei - megvalósítja a szülői elvárást és még a szülője által becsmérelt, lenézettt jó tulajdonságait is kész szemétre dobni. Szerencsére ebben az esetben is képes voltam az elméletet visszafelé alkalmazni. Saját gyerekeimet a legtöbb lelki értékkel felruházni, önnön kiválóságuk sikeres magvalósítására ösztönözni.

Az életreszólóan meghatározó, rendíthetetlen szilárdságú szülő-gyerek kapcsolatban a gyerek mindíg pontosan azt teljesíti, amit szülője elvár tőle!

---->>>>

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!