Önéletrajz - 30 1961

pauleve55•  2013. augusztus 26. 11:36

Szerencsémre, születésemtől fogva eredendően érdeklődő, kíváncsi, könnyen és szívesen tanuló gyerek voltam. Az iskolába járást kihívásnak tekintettem. Sorban egymás után hazavitt kitűnő bizonyítványaim mutatták, milyen sikerrel vettem az akadályokat. Mindíg és minden érdekelt. Szinte maguktól ragadtak rám a tudnivalók. Jó eredményeim jutalmazásaként mindíg megkaptam drága Apukám elismerő dícséretét. Mi ketten hihetetlenül tökéletes egyensúlyban működtettük közös életünket.

Szerencsés adottságaimnak köszönhetően könnyen és jól teljesítettem.
Teljesítményemet apai dícséret jutalmazta.
Ennek hatására még jobban szárnyra kaptam és mindent megtettem az újabb, természetesen újból kiérdemelt dícséretért.
Ez a felfelé haladó, állandó eredményességet biztosító együttműködés csodákat tehetett volna életemmel - ha képesek lettünk volna töretlenül működtetni utolsó közös percünkig...

Állandóan félelmeinek hódoló anyámat eredményeim nem tették boldoggá. Életében a jót, az örömöt mindíg bizalmatlanul fogadta. Olyan kellemes, szép, jó dolog nem történhetett vele, ami ne emlékeztette volna a becsapottság, szenvedés vagy veszteség állapotára. Saját pillanatnyi örömét vagy a fenyegető jövőtől való félelmével vagy a másoknak kijutott, sokkal nagyobbnak tűnő öröm irígyelésével mérgezte meg. Gondolatmenete szerint az öröm nagysága egyenes arányban áll az utána következő szenvedés mértékével. Az emberemlékezet óta hatalomra törekvő, őrült egó diktálta állandó, sőt szükségesnek vélt félelem nyilvánul meg népi "bölcsességünkben" is, miszerint a nagy nevetésnek törvényszerűen sírás lesz a vége.

Hogy miért is? - bolond aki itt józan érvelést keres!

Ennek a mondásnak szellemében gondolkodó anyám a majdan bekövetkező félelmetes szörnyűségek előjelét látta minden apróságban. Valószínüleg beteges féltékenysége mellett ez volt a másik ok, amiért belerondított az apa-lánya dicsőséges együttműködésbe. Biztosan mondhatom, okos és szorgalmas voltam, de nem tökéletes. Nekem is, mint minden emberből készült élőlénynek, volt néha rossz napom. Ilyen alkalmakkor becsúszott egy-egy négyes a jegyeim közé.

Apukám megértéssel fogadta a kicsit lelassúlt teljesítményt. Tudta, hogy állandóan tökéletes eredményt nyújtani lehetetlen. Aki hibátlannak mondja magát, az biztosan hazudik.

Anyám gondolatai másképp működtek. Egy négyes nála már a vég kezdetét, a biztos lecsúszás megindulását jelentette. Az ő "Gyereknevelés" címü programja pozitív ösztönzést nem tartalmazott. A saját életét boldogtalanná tévő lelki zsarolást, manipulációt alkalmazta velem szemben is. Végtelenül aljas, igazságtalan okfejtésével engem tett felelőssé apukám cukorbetegségéből következő éjszakai rosszúlléteiért. Az őrült érvelés szerint az én négyeseim okozta izgalom vezetett a vércukorszint zuhanással járó ájulásig.

Ma már természetesen tudom, hogy ezeket a rendszeresen bekövetkező rosszúlléteket a nem megfelelően adagolt inzulintól kezdve a mennyiségileg túl kevés vagy szénhidrátban szegény vacsoráig minden okozhatta.

Szinte megfejthetetlen, apukám szervezete mikor, mire, hogyan reagált.

Tíz évesen a helyzet sokkal átláthatatlanabb volt.

A gondolat, hogy rendszeresen ártok annak az embernek, aki a legfontosabb életemben - ez a gondolat hatalmas fájdalommal terhelt meg. Az eddig élvezetes tanulásnak egyszerre csak embertelenül hatalmas lett a tétje. Úgy éreztem magam, mint a fiatal fiú a "Volt egyszer egy Vadnyugat" címü film elején. Tudta, hogy az ő rogyadozó, gyönge vállára felállított bátyja a nyakára hurkolt akasztó kötéllel csak addig fog élni, amíg ő bírja erővel.
Tudtam, nem vagyok tökéletes ezért biztosan lesznek még rossz jegyeim. A teljesítési kényszer annyira nyomasztott, hogy egy beadott, de még ki nem értékelt dolgozat kiosztása előtti, pad alatti levelezésben leírtam, ha nem lesz ötös az eredmény akkor "kimegyek" lakóházunk harmadik emeleti erkélyéről.

Persze lebuktam.

Az elkobzott levél olvasása után aggódó tanító nénim azonnal behívatta szüleimet az iskolába.

Na, amit ezután otthon kaptam, azt nem tettem az ablakba!
Anyám vérig sértődött felháborodással szídott gonoszságomért, amivel ekkora szégyent okoztam. Szerencsétlen, félresikerült segélykérésemet hatalmas, ellene elkövetett gaztettként értékelte.
A "mit fognak szólni" és "mit gondolhatnak rólunk" típusú érveléssel nem lehetett vitatkozni.
Anyám felháborodottan védte a tökéletes család látszatát - ellenem.

Bár apukám nyiltan nem foglalt állást, de némasága, támogatásának hiánya egyformán elítélte anyámat és - engem is. Eddíg minden hasonló helyzetben Ő űlt a libikóka másik végén és segített az egyensúly megtartásában. Most nem így történt.

Összezavarodottan szégyenkeztem.

Arról szólt a lecke, hogy saját fájdalmas érzéseim kimondása elitélendő, szégyenletes bűn. Amennyiben pedig segítséget kérek fenyegető, elhatalmasodó problémám megoldásához – na pont akkor következik a legszigorúbb megtorlás. Jobban teszem, ha lapulok csöndben, hiszen gondjaimat éppen az az ember okozza, akinek pedig azok megoldása lenne a hivatása.

Anyám nem érte be azzal, hogy bántott, nem szeretett, de azt is megkövetelte, hogy saját jó híre érdekében segítsek neki ezt titokban tartani. Bár szenvedő áldozata voltam, mégis a világ számára őt jó anyának kellett hazudnom. Ezt a lelki terrort ma családon belüli erőszaknak nevezik!
Megszégyenítő bűnhődésem közepette egyedül kedves tanító nénim aggódott értem, de ez senkit sem érdekelt!

Valamikor, sok évvel később eljött az iagzság pillanata, anyámmal közös életünknek egyetlen őszinte pillanata!

Első férjem - többi szerencsétlen választottamhoz hasonlóan! - nagyon kedvelte az alkoholt. Életemnek abban az időszakában háztartásunkban minden alkalomhoz illő, számtalan féle-fajta szeszesitallal rendelkeztünk. Anyám egyik látogatása alkalmából vidéki otthonunkban férjem édes, sűrű likőrrel kínálta anyósát. Fél deci alkoholos márc hirtelen ledöntötte anyám egójának kőkemény várfalait.

- "Jobban kellett volna szeretnem téged!" - mondta és nézett rám ellágyúlt, homályos tekintettel.
Még az ütő is megállt bennem.
Addigra már éppen eléggé ismertem őt. Tudtam, amint elillan a likőr okozta varázs, ő azonnal felülvizsgálja majd gondatlanul kimondott szavait. Ebben a helyzetben egyetérteni állításával, helyeselni igazmondását – ez felért volna egy öngyilkossággal. Hogyan is panaszolhattam volna neki 25 évesen fájdalmas szeretethiányomat, amikor hasonló bánatomat már 10 éves koromban is rettentően megbosszúlta.
- "Légy résen!" - üvöltöttem le magamban a réges-régóta síró-zokogó kislányt. - "Csapda, bemész a csőbe. Utána még rosszabb lesz!"
Csöndesen, higgadtan kijelentettem, hogy ilyesmi nekem eszembe sem jutna és halálos rémületben vártam a folytatást. Anyámat megnyugtatta felmentő válaszom.
Sikerült a megszégyenítő legorombítást elkerülnöm.


---->>>>

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

pauleve552013. augusztus 26. 22:10

:-)

Mygan2013. augusztus 26. 21:49

:)