Önéletrajz - 24 Tonsillectomia

pauleve55•  2013. augusztus 24. 14:56

Végül csak meggyógyultam. További halogatásnak nem sok értelme volt. Az Uzsoki utcai kórház gégészete lett a célállomás, ahol rövid úton megszabadítottak összes mandulámtól.

Korán reggel, félelemtől halálra váltan érkeztem anyámmal a kórházba. A műtőben ülő helyzetemben szorosan kikötöztek, egész testemet eltakaró gumi kötényt kötöttek nyakamba majd a számat is kipeckelték.

"Lélegezz mélyeket!" felszólítás kíséretében éterrel átitatott szivacsot nyomtak az arcomba.
Ennek hatására rémes, zaklatott kábulatba zuhantam. Testem érzékelése teljesen eltompult, fájdalmat nem éreztem, de annál nagyobb félelem uralkodott el rajtam.
Homályosan láttam a fölém magasodó, összefolyt, elmosódott alakokat, fejem fölött a vakítóan világító kerek lámpákat. Vergődve próbáltam kiszabadítani kezemet, lábamat és hallottam saját kiáltásomat: "Anyú!"
Nem tudom, ebből a rémületes révületből valójában mennyi volt valóság és mennyi elmeszülemény, de az érzés szörnyűsége örökre emlékezetes marad.

Az alig fél órás operáció után a kórházi folyosó mennyezetének magasságából végignéztem, amint a fehér ruhás, fején fura sapkát viselő beteghordó kilép a műtő ajtaján majd  balra fordul miközben jobb karjára ültetve, fejemet vállára fektetve a kórterem felé viszi testemet.

A keskeny váró fehérre festett, fa lécekből készült padjáról anyám meggyötört arccal tekintett fölfelé az elhaladó, karján testemet hordozó férfi felé.

Innen kezdve már minden a megszokott módon zajlott.

Eleinte elviselhetetlen torok fájásom napról napra gyengült. Délelőttönként anyám egyedül, majd délutánonként már apukámmal kettesben érkeztek látogatóba.
Amikor fél nap küszködés után végre le tudott csúszni egy korty tea, Apukám füzet lapra nagy, nyomtatott betükkel felírta

"Éva nyelt!".

Ez a transzparens díszítette éjjeli szekrényemet a hátralévő napokban.

Miközben torkom egyre javult, lelkem egészen kétségbeejtő mélységekbe süllyedt. Ezt az egy hetet teljesen, alaposan és kimerítően végigsírtam. Nem tudom, miért, de állandóan sírnom kellett. Szüleim látogatása idején ugyanúgy, mint amikor ismét egyedül maradtam. Elhagyatottan, rémülten sírtam végig a délelőttöket, délutánokat, egész napokat. Talán még álmomban is sírtam.

Anyám hihetetlenül őrült viselkedése nem javított a helyzeten. Amikor a kedves, segítőkész nővérke a többi gyerekkel közös film nézésre csábított, anyám ijedten figyelmeztetett, nehogy odamenjek, mert biztosan valami véres kórházi-műtétes filmről van szó!
Mai napig nem tudom mire vélni felelőtlen, veszélyes magatartását.
Azóta szülőként megtapasztalhattam, mennyire fontos segíteni a gyereket félelmeinek legyőzésében. Az a szülő, aki szándékosan újabb félelmeket táplál amúgy is rettegő gyerekébe - az a szülő idióta.

Mint utolsó nap megtudtam, a nővérkék dia mesefilmeket vetítettek a lábadozó gyerekeknek és nem értették, miért nem akartam velük tartani a vidám foglalkozásokon.

Akkor, ott, abban a pillanatban biztos voltam benne, mind hazudnak, hiszen az én anyukám nem ezt mondta!

A kórházban töltött napok idején szüleimtől kapott, fájdalomcsillapító ajándéknak szánt nagy, törékeny kaucsukból készült, színes Csizmás Kandúr figurát otthon már látni sem akartam többé.

Az egyébként tökéletesen leutánzott szovjet rajzfilm figura minden kedvességét, bájosságát elhomályosította a hozzá fűződő rossz emlék. Végül Apukámnak munkahelyén sikerült eladni az amúgy nem olcsó játékot. Szerencsére Csizmás Kandúr beszélni nem tudott, így zűrös előéletével új tulajdonosát már nem zavarhatta.

Hálás vagyok - nem is tudom kinek - hogy képes lehettem ebből az esetből is tanulni.

Saját gyerekeim keserves mandula műtétje után négy nappal, otthon fogadta őket a búfelejtő ajándék. Az elemes, csengető mozdony és a hasonló képességekkel bíró – ha jól emlékszem - hosszú létrás, tűzoltó autó kellemes emléket hordozó játék volt sokáig.
Hiába, nem elegendő csak a megfelelő dologról gondoskodni, ha nincs meg hozzá a megfelelő idő vagy éppen a megfelelő hely.

---->>>>


Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!