Önéletrajz - 23 1961

pauleve55•  2013. augusztus 24. 14:43

Hat éves koromra egészségi állapotom egészen katasztrófálissá vált.

Már jó néhány hónapja egymást követték a gennyes mandula gyulladások, amik egyre súlyosabbá és gyötrőbbé váltak.
Tizennégy és fél kilós testem küszködve próbált felülkerekedni.

Végül az utolsó, kishíján megsemmisítő csapást éppen az ACSI - Anya és Csecsemővédő Intézet? - gyerekorvosától kaptam. Egy újabb, torkomban éppen kiterebélyesedő, gennyes mandula gyulladás kellős közepén megfelelőnek találta az időpontot a BCG oltás beadásához. Nem tudom, saját érdekeit mindíg olyan hangosan és eredményesen megvédő, egészségügyben dolgozó anyám ekkor éppen hol volt?! Valószínüleg a tévedhetetlennek hitt orvosok iránt érzett ájult tisztelete akadályozta józan gondolkodásában.

Szervezetemben a viruló streptococcus baktériumok azonnal baráti együttműködésbe kezdtek a frissen érkezett legyengített, de időközben erőre kapó TBC baktériumokkal. Addigra már kellőképpen megkínzott testem és végképp összezavart immunrendszerem úgy határozott, hogy a betolakodó fertőzést önmagával együtt fogja elpusztítani. Végső leszámolásának első lépéseként égig érő, csillapíthatatlan lázzal jelentkező szív belhártya – burok? - gyulladást kezdeményezett.

A bennem dúló háború vétlen áldozataként egy időre teljesen magatehetetlenné váltam. Otthon egy lépést sem bírtam tenni - szívem fennmaradása érdekében nem is tehettem! - még a wc-ig is ölben fuvaroztak szüleim. Az orvosi rendelőhöz vezető utat a második ajtószomszédtól kölcsön kapott ülő babakocsiban - két kerekü, billegős kuli kocsi - kellett megtennem.
Első napokban a rajtam talán "gondolomformán" kísérletező gyerekorvos sikertelenül böködött az éppen nem megfelelő, ezért hatástalan antibiotikum injekciókkal.

A rezisztens baktériumok pedig vidáman, háborítatlanul tombolhattak.

Hosszú időbe telt, mire végre úgy tünt, mégsem fogok meghalni.

Szüleim naponta kétszer toltak el a Május 1 úti - most Hermina út - orvosi rendelőbe, hogy az esedékes penicillin injekciót belém bökjék.

Emlékszem a rettenetes kiszolgáltatottság érzésére.
A rendelő magas asztalára fektetve kínomban ordítva könyörögtem, hogy vékony tűvel szúrják a sűrű, feszítő, csípős gyógyszert már amúgy is fekete véraláfutásos combomba, hátsó felembe. Végül velem együtt szenvedő apukám és a neki segítő nővér - asszisztensnő? - tudott néhány pillanatra megállítani rémes menekülő rúgkapálásomban, hogy az újabb életmentő, de szörnyen fájdalmas szúrást megkaphassam.

Még ma is látom és valóságként érzékelem anyám rosszalló, megdöbbent elutasítását. Betegségem valóságos szenvedéseit, védtelen kiszolgáltatottságom kínjait mindíg félrehúzódva, két-három lépés távolságból helytelenítette. Mozdulataival híven követte érzéseit - ahogyan lélekben távol állt ugyanúgy helyileg is messze akart lenni tőlem.

Valósággal porig sújtotta a gondolat, hogy odakint a váróban most mit is mondhatnak rólunk. Kétségbeesett, szívszakasztó ordításomat szégyenletes cirkusznak tartotta, ami miatt a kint várakozó emberek őt bizonyára nagyon elítélik. Attól tartok, ha büntetlenül végleg belém fojthatta volna ordításomat, azt meg is teszi. Együttérzésre csak addig volt képes, amíg saját magával kellett együttéreznie. A másik ember szenvedését - legyen az a saját gyereke! - saját személye elleni merényletnek tekintette. Nyilván azért üvöltöttem, hogy őt befeketítsem, rossz fényben tüntessem fel a külvilág előtt!

Anyám a környezetében élő embereket - a saját gyerekét is - csak addig tartotta elfogadhatónak amíg azok megfelelően teljesítették elvárásait. Aki ellentmondott sötét, önző szeszélyének, az rögtön ellenséggé vált. A világ minden történése, minden élőlénye csakis az ő bosszantására, feldühítésére törekedett. Saját gyereke csak azért lett beteg, hogy neki szenvedést okozzon.

Régi, jó szokásához híven most is a középpontba állította magát és bőszen, felháborodottan reklamált, amiért az élet és az egész világ nem hajlandó alkalmazkodni őhozzá.
Érthető módon, ezen elvek alkalmazásával mindenkit elvadított maga mellől.
A saját törvényei szerint működő külvilág és a saját akarattal rendelkező emberek állandó manipulálására tett óriási és természetesen hiábavaló igyekezete egész életére szóló csalódott sértettség állapotában rögzítette.

Hosszabb ideig egyedül szerelemtől elvakított drága, békés, jólelkü Apukám tartott ki mellette.

Ennek az egész kálváriának befejezéseként egyedül csak engem szerető, védelmező Apukámnak köszönhetően kerültem el a végső kegyelemdöfést.

Amikor már egészségem szinte maradéktalanul helyreállt, a kedves, buzgó - és saját sikere láttán valószínüleg hitetlenkedő - doktornő kijátszotta utolsó aduját. Biztosította szüleimet, hogy a betegség az éppen országosan tomboló utolsó nagy paralízis - gyrmekbénulás - járvány következménye. Nem gyógyultam meg, csak tüneteim pillanatnyilag változóban vannak. Bölcsen felszólított, hogy NE feszítsem meg lábamat - azonnal megfeszítettem! - és megcsiklandozta talpamat. A vizsgálat végeredménye ékesen bizonyította, hogy talpam érzéketlen, tehát bénult. Szerencsétlen hülye boldogan figyelmen kívül hagyta egy hat éves gyerek teljesen kiszámítható, buta ellenkezését, egy újabb, még súlyosabb betegség felderítése és rábizonyítása érdekében. Azonnali kórházi beutalást rendelt el a fertőző osztályra, ahol ezután a diagnózis helyességét igazolva biztosan megbetegszik az oda beutalt egészséges is.

Apukám egyáltalán nem ájult el az orvosi szakvéleményektől. Mindíg a józan eszére és a szívére hallgatott, mindíg volt bátorsága kiállni a megérzéseiért. Azonnal megtorpedózta az eszement tervet és hazamenekített a járvány idején épp elég veszélyes orvosi rendelőből.

Hihetetlenül apró dolgokon múlik az ember élete!

Szerencsémre részvétlen, orvos mániás anyám egész betegségem ideje alatt egyszer sem vállalta, hogy egyedül vigyen el a rendelőbe. Ennek köszönhettem apukám életmentő jelenlétét.

---->>>>

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

pauleve552013. augusztus 24. 14:57

:-) Köszönöm.

skary2013. augusztus 24. 14:49

:)