Önéletrajz - 22 1964 Jobaháza másodszor

pauleve55•  2013. augusztus 21. 18:58

Legközelebb ezerkilencszázhatvannégy nyarán mehettem vissza az ismerős, otthonos falusi környezetbe. Anyám kedvenc Kis Unokahúgával kettesben utaztunk.

Tudniillik esküvőjük után egy évvel unokatesóm férjének be kellett vonulni. Ezen még mindenáron kikényszerített orr műtétje sem tudott változtatni. Miután az ifjú férj elferdült, törött orrát szép egyenesre varázsolták az Uzsoki utcai kórházban, az orr viselőjét kettő hosszú évre elnyelte a Honvédség.
Apukám segíthetett volna, de ekkor - életében talán csak most az egyszer - hibázott.

Engem is a friss házasok nyakába akart varrni, amikor ők külföldre utaztak rokonlátogatóba. Amint a fiatalok teljesen megérthető ellenállásába ütközött, Ő bosszút forralt. Hiába jól ismerte a Honvédség illetékeseit, munkahelyi üzleti tárgyalásaik alkalmával megtehette volna, de mégsem mondta ki a szükséges szavakat a megfelelő embereknek.

Az újdonsült férj két évnyi katonai szolgálattal fizetett az én utazásom elmaradásáért.

Akkoriban nem tudtam a történtekről. Évekkel később anyám mesélt erről a dicstelen akcióról. Mélyen együttérzett "szegény Kis Unokahúggal", akinek hosszú időre egyedül kellett maradnia.

Aki talán a mai napig sem tudja, bevonulásakor férje miért nem kapta meg az annyira remélt felmentést.

Ekkor került sor a búfelejtő jobaházi nyaralásra.

Tény és való, Kis Unokahúg undok hatalmaskodása befolyásolta hangulatomat, de napjaim még így is kellemesen teltek.

Ketten együtt csavarogtunk, kirándultunk a környékben.
Valamilyen kifürkészhetetlen okból a szalmaözvegy eltitkolta, hogy férje épp sorkatona. Ezért hozzá küldött leveleit a szomszédos Rábatamási postáján kellett feladni. Jó kis kirándulásokat, nagy kitérővel megtoldott kóborlásokat kerekítettünk a kényszerű posta látogatás köré.
Unokatesóm titkát megtartottam. Bízhatott bennem. Nemcsak tiszteltem, de valósággal rajongtam érte. Tőle elkunyerált, kölcsönben megkapott magassarkú papucsával lábamon, büszkén kacsáztam végig a falu főutcáján. Kilenc és fél éves koromra már majdnem utolértem hihetetlenül apró, alig harmincötös láb méretét.

Egy alkalommal még a legelőre is kimerészkedtünk. Bár a közelben kérődző tehenek nem kifogásolták megjelenésünket, mégis úgy döntöttünk, ezután soha többé nem akarunk a sok eső után felázott réten térdig érő, tehén lepényes, büdös sárban bukdácsolni.

Amikor famászásra támadt kedvem, a háziak erdőnyi gyümölcsösében kuzinom készséggel felsegített a fára. Baj a lefelé mászásnál támadt. Vagyis hogy nem lett semmi baj, tudniillik meg sem tudtam mozdulni. Addig kuksoltam odafenn ijedten, amíg megérkezett a létrás felmentő sereg és házigazdánk nevetve leakasztott a legfelső ágról.

Az igazi kalandok keresztpapám és ausztriai nővére megérkezésekor kezdődtek.

A még mindíg lila hajzatú néni magával hozta tíz-tizenkét éves fiú unokáját.
Ahogy én csak köszönni tudtam németül, úgy ő is csak egy-két szót - káromkodást! - ismert magyarul. Jó munkakapcsolatunkat talán éppen a verbális kommunikáció hiánya biztosította. Kézzel-lábbal mutogatva remekül összedolgoztunk.

Első körben ritkaságnak számító - bizonyára Ausztriából hozott - műanyag palackból spricceltük a kifutójában dagonyázó, röfögő, zabáló anya disznót. Tudtuk, - többször figyelmeztettek is rá - az ól hűvösében nyivákoló kismalackákat vadul védelmező kocát tiszteletben kell tartani, de mégis....... Aztán egy rossz mozdulat után, osztrák játszótársam kezéből a műanyag flakon épp a disznó mellé pottyant a kifutó sarába. Ha ottmarad, az maga a biztos lebukás. Kívülről, hosszú bottal én piszkáltam, böködtem arrébb a kocát, míg bűntársam villám gyorsan kimentette elvetemültségünk tárgyi bizonyítékát.

Most már megokosodva, sokkal kisebb termetü állatokkal kezdtünk ki. Osztrák bűntársam biciklijét tekerve, felváltva hajtottunk a baromfi udvar lakói közé. Rikácsolva szétrebbenő, porfelhőt kavarva menekülő apró jószága védelmében gazdasszonyunk vetett véget akciónknak.

Keresztpapám segített rendet teremteni - szétválasztott minket.

Ékes sváb nyelven folytatott megbeszélés után elindult a rokon gyerekkel horgászni.
Kis "kacsaúsztató" méretü, sásos, vizinövényes tó feküdt a falu közepén. Talán még halak is éltek benne, de a lehetőséget, hogy horogra akadhassanak, nem kapták meg.
Az a frissen tekergő gilisztával felcsalizott, gondatlanul fűben hagyott horog még vizes sem lett, máris fogott valamit. Egy óvatlanul arra kapirgáló tyúkot.
Nagyhangú, felháborodott tulajdonosa éktelen ribilliót csapott.
Keresztpapám csak hosszadalmas béketárgyalás és a kényszervágott baromfi árának kifizetése után nyugodhatott meg.
Osztrák halász-vadász-madarász társam zsákmányát pedig utolsó falatig mind megettük.

Nyaralásunk napjaiban unokatesóm elszántan nevelt engem.

Emlékszem, szinte rögeszmém lett az odafelé úton, egy győri trafik kirakatában megpillantott lendkerekes, rugó farkú, szürke műanyag egér.
Zsebpénzem nem volt.
Akkoriban a magam korabeli gyerekek nem vásároltak!
Mindent megkaptam, ami az élethez szükséges.
Tv reklámokat tv híján, csábító kirakatokat árúhiány miatt nem láttam.
Német vagy osztrák színes, fényes reklámújságokat csak anyám frizurászkodásakor, a fodrásznál nézegettem. Unokatesóm kinőtt, levetett ruhái ingyen érkeztek. Kényszerű cipő vagy őszi tanszer vásárlásainkat szüleim intézték. Egy-egy jó felelet, vagy kiemelkedően sikerült dolgozat jutalmaképpen kapott néhány forintomat azonnal iskolai takarék bélyegbe kellett fektetnem.
Így engem pesztráló rokonomtól kunyeráltam a lendkerekes egérke néhány forintos vételárát.
Ő aztán alaposan visszaélt helyzetével.
A feltételnek - "Ha jó leszel, hazafelé megveszem!" - szinte lehetetlen volt megfelelni. Alkalmi nevelőm saját szabályait önmaga szája íze szerint csűrte-csavarta.
Nekem már nem is akadt más dolgom, mint beteljesíteni rosszaságomba vetett hitét.
Mindenbe bele tudott kötni.

Vérre menő ütközetben akart rákényszeríteni a bögrém alján lötyögő, összesűrűsödött kakaó maradék vagy éppen a kihült forralt tej vastag, zsíros fölének elfogyasztására. Számára csak makacs rosszaságomat bizonyította háborgó gyomrom, egész katasztrófális emésztésem. Pedig emlékezhetett, évekkel korábban egyszer már belebetegedtem kényszer etetésébe. Akkor a "Muszáj megenni!" tökfőzelék napokig tartó kiadós hányást okozott. Ő mégis úgy határozott, bűnös emésztési zavaraimat kemény, határozott szigorral kezeli.

Okádós tiltakozásaim csak egyre távolabb sodortak bűbájos, rúgófarkú rágcsálómtól.

Szerencsére az étkezések átvészelése után mindketten megnyugodhattunk.

Nagy, szürke lópokrócot terítettünk a fűbe és a gyümölcsfák árnyékában babaruhákat varrtunk. Minden kis darab rongy jól jött. Összeböködött ujjakkal, szorgalmasan készítettem velem együtt utazó babám ruhatárát. Unokatestrvérem olvasott, de közben szívesen adott babaruha tervezési tanácsokat.

Az idillt csak a kamrából előkerített ócska pokróc szétnyitásakor széjjelguruló fényes, fekete hátú, nagy bogarak zavarták meg. Éppen megfelelő ideig tartó, összehangolt, egetverő sivalkodás és a takaró kirázása után békés tevékenységünket tovább folytattuk.

Mindent egybevetve, végül azért csak pozitív lett a mérleg. Magamba szívtam a falu erős, friss levegőjét, rengeteget mozogtam a szabadban, élveztem a csendes, békés természetet, a háziak tiszta jóságát.

Ja, és hazafelé megkaptam a szürke, rugófarkú, lendkerekes műanyag egérkét!

Ez volt az utolsó nyaralásom Jobaházán. Az idős rokonaikat alkalmanként meglátogató pestiektől néha még hallottam hírét a falunak, az öregeknek.

Valamikor a nyolcvanas évek közepén, házuk előtt a bácsi leesett biciklijéről és szívhalált halt mire földet ért. Feleségét gyomorrák vitte el néhány évvel később.
Gyerekük nem lévén, az öreg parasztházat testvéreik és azok gyerekei örökölték.

... és itt ér véget a történet.

---->>>>


Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

pauleve552013. augusztus 22. 20:12

Drága Kingám, köszönöm, hogy olvastad :-)

Kicsikinga2013. augusztus 22. 12:13

Köszönöm!