Önéletrajz - 11 Történelem - élőben

pauleve55•  2013. augusztus 13. 20:24

A nagy házban élő sok korombeli gyerek csak alkalmi játszótárs lehetett. Egyetlen barátom sem volt köztük. Mindíg taszított a klikkek diktatórikus rendszere. Nem akartam valamelyik öntelt, hatalmaskodó kortársam alattvalója lenni. Míg a többiek lógó nyelvvel kűzdöttek a harmadikon lakó nagyszájú, káromkodós Erzsi kegyeiért, én csöndben, távolról figyeltem őket. Soha nem értettem, mások miért vonzódnak közönségesen uszító "uralkodójukhoz"?! Hogyan lehetséges parancsára megalázni, kigúnyolni, bántani egymást.

Lehet, hogy rajtam kívül senki más nem vette észre az igazságot? Hogy a büszke, rátarti alattvalók mind vezérük kiszolgáltatott áldozatai, akik ravaszul megbújó nagyfőnökük helyett piszkítják be kezeiket és viszik el a balhét?

Szerencsés ember vagyok! Már egészen fiatal koromtól kezdve idegennek, helytelennek éreztem ezt a megosztó manipulálást. Nem sok választásom maradt. Jobb volt egyedül, függetlenül. Szabadságomnak köszönhetően a klikkek célpontja lettem időnként, de egy-kettőre rám is untak. Úgy gondolom ilyenkor a nagyravágyás, büszkeség, rátartiság, irígység vagy éppen bosszúvágy nyomógombjait keresték rajtam. Amint kiderült a pusztító érzelmekkel szembeni immunitásom, máris békén hagytak. Számukra használhatatlan voltam. Nem beszéltem az ő anyanyelvüket.

Anyámmal ugyanígy jártam, de ő egy fokkal gonoszabbul bánt el velem. Saját izgatott, viharos drámáinak felfokozott érzelmeit hiába kereste bennem ezért elmebetegnek nyilvánított.

Az elsőn lakó Beával egy osztályban kezdtük a suliba járást. Gyakran együtt lógtunk házunk udvarán is. Bea talpraesett, életrevaló gyerek volt. Szép, fiatal anyukájától örökölte dús, szőke, hullámos hajzatát. Keserű, világfájdalmas anyám mellett kettőjüket – a vidám anyukát és felszabadult, bátor kislányát - sokáig testvéreknek hittem. Emlékszem az otthoni besűrűsödött, súlyos csöndre, amikor Bea nagy testvéréről meséltem. Arról, hogy őt a nővére kíséri iskolába. Anyám becsületére legyen mondva, most az egyszer hiúsága sérelmét nem verte le rajtam.

Csak hallgatott mélységesen.

Felszabadult, csupa élet osztálytársammal fura, se vele se nélküle kapcsolatba keveredtünk. Nehéz lett volna nálunk jobban különböző embereket találni. Féltékeny, sértődött anyám mellett Bea természetesen nőies, szókimondó, közvetlen anyukáját igazi különlegességnek láttam. Hihetelenül vonzott az a megértő együttműködés, az a természetes, tiszta szabadság, ami kettőjükből áradt. Otthonunk hangulatát, kapcsolatomat anyámmal a néma elfojtás, elhallgatás régóta megmérgezte. Beáék őszinte anya-lánya viszonyát fölösleges teher nem rombolta. Ők pontosan azt tették és mondták, amit az egymást szerető, egymásért élő emberek szívesen tesznek és mondanak. Mindeféle hazug körítés, pöffeszkedő büszkeség nélkül. Csodálattal és - félelemmel figyeltem őket. Tudniillik otthon anyám minden nap előadta nekem Beáék - őszerinte - könnyelmű, felelőtlen életéről szóló kemény ítéletét és szigorúan fel is sorolta a várható tragikus következményeket. Éreztem, mennyire vonz az idegen család nyilt őszintesége, de közben összezavartak a velük kapcsolatban emlegetett ördögi bűnök. Fejemben anyám sikeres ügyködése akkora zűrzavart teremtett, ami több alkalommal is agresszióban tört elő.

Beával az udvar zöld füvén sokszor összeverekedtünk.

Nagyon haragudtam rá, amiért neki kedves, közvetlen, megértő az anyukája. Amiért ő büntetés nélkül bármit kérdezhet, bármit mondhat otthon. Nagyon irigyeltem tőle szabadságát. Keményen, dühödten rúgtuk, csépeltük egymást.

Végül Beát szőke loboncos anyukája nevetve kimenekítette határtalan dühöm útjából és vidáman hazakormányozta.

Engem pedig otthon anyám jól megruházott, amiért ilyen szégyenbe hoztam az egész ház előtt. Érzéseimről, haragom okáról, sérült lelkem fájdalmáról nemhogy beszélni, de még hallani sem akart.

Bea apukája a hatvanas évek elején ügyesen kihasználta a diktatúra lazuló szorítását. Csoportos Ibusz utazással kedvenc foci csapata meccsére Bécsbe buszozott. Két évvel később, Kanadából értesítette családját. Hosszú, több éves huzavona után a Vöröskereszt családegyesítő programjának köszönhetően Beáék kivándorló útlevelet kaptak és véglegesen Kanadába költöztek.

Földszinti folyosónk végén, az utolsó lakásban két lány testvér élt szüleivel. Éva már kinőtt az udvaron rohangálós korszakából, de húga Mari – hozzám hasonlóan - szélvészként száguldozott. Emlékszem, sebessége miatt egy alkalommal bajba is keveredett.

Bérházunk folyosóit minden szinten lengő ajtók választották el a lépcsőháztól. Két üvegezett, mindkét irányban nyitható nehéz fa ajtó. Udvari játék közben naponta százszor megkűzdöttünk az erős rugókkal felszerelt, nehezen nyitható és keményen visszacsapódó ajtókkal. Ki-be, ki-be – külön speciális tornagyakorlatokat végeztünk a súlyosan ellenálló ajtó legyőzésért. Ez volt az oka, amiért Mari és én annyira megörültünk, amikor folyosónk jobb oldali ajtajának alsó, nagy üvege kitörött. Egy ügyetlenkedő, idős lakótárs okozta a kárt, de a haszonélvezői mi lettünk. Attól kezdve a súlyos ajtó betaszigálása helyett, egyszerűen átléptünk és átbújtunk a kitört üveg üresen tátongó keretén.

Gyorsan begyakoroltuk a megfelelő mozdulatot. Láb belép, fej behúz, törzs besiklik. Nagyon élveztük!

Sokáig megoldatlanul maradt a probléma, házmester nénink nagy bosszúságára. Idős mami lakótársunknak se biztosítása se üvegezésre költhető pénze nem volt. Szüleim hatalmasat nőttek szememben, amikor kiderült, segíteni akarnak a kárt okozó öreg embernek. Előre megbeszélték, a rongálást én vállalom majd magamra és a mi háztartási biztosításunk fogja fedezni az üvegezés költségeit. Hetek teltek el, mire az Állami Biztosító kárfelmérője megérkezett. Töredelmesen elmotyogtam neki bűnösségemet – "igen, én törtem be véletlenül" – és máris helyreállt a rend. Másnap új üveget kapott hónapokkal korábban megrokkant ajtónk. Ezentúl ismét közelhearcot kellett vívnunk az erős rugókkal, de az időközben megérkezett ősz hűvös szelei már nem süvíthettek folyosónkon. Egyetlen teljes napig! Tudniillik Mari játszótársam valahogy kimaradt az események folyamából. Teljesen tájékozatlanul, a megszokott őrült iramban érkezett felújított lengőajtónkhoz. Azzal a sebességgel át is lépett a frissiben helyreállított, beüvegezett ablakon. Szerencsére a mutatványt vastag, zárt cipőben, hosszú szárú és ujjú ruhában hajtotta végre. Minimális sérüléssel, maximálisan megrémülve, csörömpölve zúdult át az üvegen.

Lett nagy zűrzavar.

Az ijesztő zajra hirtelen minden lakótárs előugrott és azonnal el is mondta véleményét. Vice nénink szeme szikrát hányt, miközben segített Mari szüleinek a szilánkok eltakarításában. Soha nem tudtam meg, vajon ezek a szülők megbosszúlták-e gyerekükön a nekik okozott ijedtséget?

Vagy egyszerűen csak örültek, amiért kislányuk ennyire szerencsésen megúszta az életveszélyes helyzetet? - remélem így történt.

Azt a hamarosan újra beüvegezett lengőajtót pedig ezentúl igen nagy tiszteletben tartottuk mindketten – Mari és én.

Családjából elsőnek a tizenéves Mari disszidált Nyugatnémetországba. Modell karrierről, gazdag öreg férjről és még mi mindenről pletykáltak a házban...! Bármiből is élt, sikerült neki gyorsan gyökeret ereszteni. Rövidesen nővére is utána szökött. Szüleik pedig néhány éven belül hivatalos, kivándorló útlevéllel csatlakoztak gyerekeikhez.

A folyosó másik végén lakó háromtagú családnak szintén sikerült külföldre szökni. Ötvenhat telén a katonatiszt apuka nem várt tovább. Éppen elég tanulságos lecke volt a hentesüzlet tűhegyes húskampóira felbökött vagy épp a belváros fáira felakasztott egyenruhás sorstársak látványa.

Ötvenhat telén Apukám is komolyan fontolóra vette a menekülést. Akkor megfordulhatott volna sorsunk. Nem tudom, csak gyanítom, hogy nagy visszahúzó anyám mennyire ellenezhette a tervet. Maradtunk.

Emlékszem, felébredtem, amikor éjszakai sötétben szüleim kiságyastól cipeltek az előszobába. Csak az ablaktól minél távolabb! Az orosz ágyúk már lőttek a Nagykörútnál. Budapest ostroma után röpke tizenegy évvel a ház lakói rutinosan lehurcolkodtak a légópincébe. Csöndes mellékutcánkat orosz tankok lánctalpa szaggatta fel miközben a belváros felől ágyú lövések hangja érkezett.

"Kidurrant az autó kereke." - válaszolta kérdezősködésemre anyám és hihetetlen bátorsággal kenyérért indult a közeli pékséghez.

Katonatiszt szomszédunk pedig hirtelen családostól felkerekedett és örökre eltünt a nagyvilágban. Vitték magukkal legelső játszótársamat is, nálam alig idősebb Pali gyereküket. Egyik legkorábbi emlékemben - alig kétévesen - Pali rollerét taszigálom folyosónkon.

Anyám jóval később elmesélte, hogy "ana isztene" felkiáltással igyekeztem megzabolázni a dülöngélő járművet.

Ő pedig a roller anyjára és Istenre vonatkozó megjegyzésem miatt majdnem elsüllyedt szégyenében...

Honnan vette ezt a gyerek?!


---->>>>

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!