Önéletrajz - 10 Az a büdös kölök...

pauleve55•  2013. augusztus 13. 15:42

Valóban nagyon apró lakásban éltünk. Három ember egy harminc négyzetméteres garzonban. Szűk, kicsi szobánk, apró előszobánk, egy lépésnyi konyhánk és a wc bizony kevés mozgási lehetőséget adott. Emlékszem eleinte még naphosszat hajtottam a szobaajtó keretébe felcsavarozott hintát. Anyám időnként vakmerő bátorsággal, éppen fölfelé lendülő lábaim alatt vetődött keresztül lépésnyi előszobánkon. Tudniillik másképp nem lehetett megközelíteni a konyhát. Akkor ért véget a mulatság, amikor a kilazult ajtókeret fölötti vakolat már nyakunkba potyogott.

Egy ideig szabadon száguldozhattam a szobai asztal körül kis triciklimmel. Nagyon élveztem a pedálozást. Egyik kört a másik után tettem, míg végül az összekaristolt szék és asztal lábak, a kihúzható ágy levert, felkarcolt fényezése kellőképpen felbosszantotta szüleimet. Bezárt a versenypálya.

Szerencsére a ház körüli bekerített, biztonságos udvaron továbbra is kedvem szerint rohangálhattam. Annyira kellett a mozgás! Megállíthatatlanul lótottam-futottam a nagy bérházban lakó többi gyerekkel együtt.

Besavanyodott házmester nénink mindíg szorgalmasan üldözte a vidáman nyargalászó aprónépet. Házunk keskenyebb, északi oldalára az ő földszinti szolgálati lakásának ablakai nyiltak. Ki nem állhatta az arrafelé elfutó ifjúságot. Rajtakapott és fülön csípett áldozatait azonnal bemószerolta a szülőknek. Nem egy kiadós verést köszönhettem az ő buzgalmának ami annyira egybevágott anyám gyerekgyűlöletével. Fiúnak lenni ebben a helyzetben is sokkal előnyösebb volt.

Egy féktelen fiú rohangászik, vadul és kész! Elnézik neki. De, hogy egy lány ennyit fusson.......vice néninknek megvolt a véleménye rólam.

"Ezt biztosan futva csinálták!"- szólt a goromba megjegyzés.

Anyám halálosan felháborodott a közönséges beszólás hallatán. Nagyon-nagyon megharagudott – rám! Biztosan tudta, a büdös kölök őt akarta lejáratni a rosszindulatú házmester előtt. Sértett büszkesége bosszúért kiáltott. Ettől kezdve minden futkározós játék illegális lett. Ráadásul a fogócskázásra, bujócskára, sőt lövöldözős háborús játékra csábító nagy udvarnak csak földszinti ablakunk alatti részén játszhattam. Míg a fiúk a ház sarkánál bekanyarodva teljes gőzzel üldözték tovább egymást, addíg nekem egy rövid vágta után le kellett volna fékeznem, hogy visszaforduljak. Nehogy kígyó nyelvü vice néninket feldühítsem.

Ennyi szabályt betartani egy született angyal sem tudott volna. Hát még én....

Szabályszegéseim alkalmával általában azonnal le is buktam. Szüleim biztosan épp a megfelelő pillanatban néztek ki ablakunkon. Saját szemükkel láthatták, amint a többiekkel együtt eltünök a ház sarka mögött. Máskor elég volt egy árulkodó hazug játszótárs. Bűnösségemet illetően kétség soha nem merült fel. Bárki mószerolt is be, magabiztosan röhöghetett a markába. Az ártatlanság vélelme rám nem vonatkozott. Felbőszült anyám nagy hangon háborgott elvetemültségemen és máris jöhetett a büntetés.

Amikor éppen nem futkároztam, akkor felmásztam minden megmászható helyre. A ház déli oldalán lévő füvesített homokozós, kerti pados játszótér akác fái tüskéik miatt okoztak gondot. Famászás után lerongyolódva, véresen összekarmolászva, lehorzsolt lábakkal, de nagyon elégedetten élveztem a sikert.

Egy alkalommal a beton oszlopokra keresztben felerősített, vastag vas csőből készült udvari szőnyegporoló állványt is meghódítottam. Éppen a legtetején ülve, két méternyi magasságból lóbáltam büszkén lábaimat, amikor leestem. Irtózatosan összetörtem magamat. Hátamon fekve egy ideig levegőt sem tudtam venni. Végül rekeszizmom görcse engedett, de akkor az orrom vére eredt el. Nem tudom, hogyan csináltam, de egyszerre ütöttem össze hátamat, fejemet, lábaimat, miközben ügyesen beletérdeltem saját arcomba. Bömbölve botorkáltam be földszinti folyosónkra. Szerencsém volt. Apukámat is otthon találtam.

Anyám azonnal rázendített a szokásos "büdös kölök mit csináltál", "szégyelld magad, mit szól a ház" kezdetü kiborulós litániájára. Hisztérikus monológja teljesen megsemmisítette a balesettől amúgy is megtépázott önbecsülésemet. Hirtelen nagyon-nagyon bűnösnek éreztem magamat. Megzavartam anyám nyugalmát – ez főbenjáró vétségnek számított. Attól tartok, ha ott, abban a pillanataban meghalok, ő akkor is csak a saját sérelmét reklamálta volna.

Szerencsémre apukám időközben csöndben munkához látott. Elsősegélyből is kitűnőre vizsgázhatott volna. Szelíden, nyugodtan ellátta sérüléseimet. Beborogatta feldagadt vérző orromat, legyalult karomból, lábamból csipesszel szedegette ki a számtalan apró, fehér kavicsot. Még villám gyorsan növekedő fekete monoklim sem zökkentette ki lelki békéjéből. Újabb borogatás érkezett. Felszakadt szemhéjamra pedig Tetrán kenőcs került. A kezelés végén mindketten annyira megkönnyebbültünk, hogy közösen jól kinevettük viharvert külsőmet. Apukám nem vádolt, nem bűnösített, hiszen elkövetett marhaságomért éppen eléggé megfizettem már addig is. Egyszerűen csak segített rajtam, amikor kellett.

Nagyjából tíz-tizenegy évig tartott ez az áldott állapot. Ez a boldog, szeretetteli kapcsolat. Drága Apukám kamaszkorom kezdetéig valóban fantasztikus szülőm volt. Sajnos csak addig.....

Zavaros félálomban, erős fejfájással telt a következő nap. Kényszerleszállásom alkalmával valószínüleg agyrázkódásra is szert tettem. Egy biztos, a gyerekekre jellemző gyorsasággal regenerálódtam. Repülésem után három nappal már megkötözni sem lehetett volna. Lassanként begyógyuló krumpli orral, fekete karíkás szemmel, de mégis bőszen róttam a köröket házunk udvarán.

Természetesen futólépésben.

Porolóra viszont SOHA többé nem másztam!

Ahogy idősebb lettem hivatalosan is birtokba vehettem a házunk előtti utca betonozott járdáját. Csöndes, autóforgalomtól távoli mellékutcánkban biztonságban játszhattunk.

Hamar megismerkedtem a szomszédságban lakó kortársakkal is. Közöttük többen saját biciklijükön tekertek járdahosszon, fel-alá. Megbabonázott a látvány. Tudtam, ezt pont nekem találták ki. Kölcsönbe kikönyörgött ócska, sok mérettel kisebb kerékpárokon rendületlenül gyakoroltam. Egy-egy esés után térdeimen hosszú sebhelyeket hagytak a járdát szegélyező beton lapok. Lehorzsolt, véraláfutásos sípcsont, megdagadt, véresre ütött-vert térdek nem jelentettek akadályt. Míg más gyerekek szülői segítséggel esve-kelve igyekeztek megtartani az egyensúly, addig én elszántan egyedül próbálkoztam.

Sikerrel! Rövid idő kellett csak és már biztonsággal tekertem az éppen elkunyerálható drótszamáron. Volt köztük olyan kisméretü is, amelyiknek kormányába minden mozdulatnál belevertem térdemet, de nem érdekelt. Annyira élveztem a mozgást, annyira szerettem volna saját biciklit, hogy végül tervembe szüleimet is beavattam. Iskolai takarékbélyeg gyűjteményem tanév végi beváltásakor szeretnék gyönyörű, saját kerékpárt vásárolni. Csodák csodája, megkaptam a szülői beleegyezést.

Teljes gőzzel tanultam, hogy az ötösökért beigért egy-két forintot zsebre vághassam. Karácsonyi, születésnapi ajándékomat készpénzre cseréltem. Csak hízott, hízott a bélyeggyűjtő füzet. Már a másodikat is megkezdtem. Egyetlen fillért el nem költöttem, mindent takarékbélyegre váltottam. Mire befejeződött a tanév, csodálatos saját biciklim ára is összegyűlt. Bélyeggyűjteményemet készpénre váltani anyámmal együtt vonultunk a nem is tudom milyen nevezetü bankba. OTP-be?

Akkor, ott, az utolsó pillanatban anyám kijelentette, meggondolták magukat. Apukám és ő időközben rájöttek, mennyire veszélyes dolog a kerékpározás. Nem engedhetik meg, hogy állandó életveszélynek tegyem ki magamat azon a labilis szerkezeten és ezzel fölösleges gondot és izgalmakat okozzak nekik. Hegyibeszédéhez már csak a "később még hálás leszel érte" frázis hiányzott.

Vígasztalhatatlan voltam.

Már nem emlékszem, mit is vettem összegyűjtött pénzemből.

Csak a becsapottság érzése maradt meg örökre.

Persze tudom, – anyám sokszor elmesélte – évtizedekkel korábban legfiatalabb bátyja hogyan ültette fel őt biciklije csomagtartójára, hogy az első döccenő alkalmával máris leessen onnan. Az a valamikori rémült kislány soha nem engedte elmúlni félelmét. Sőt! Negyven évvel később még saját gyerekét is félni tanította. Ebben az akcióban apukám biztosan támogatta őt. Tudniillik anyámhoz hasonlóan ő sem tanult meg kerékpározni soha.

Kettejük közös félelmét kellett volna nekem is elsajátítani. Szerencsés voltam, erővel rám ruházott rettegésük rajtam nem fogott. Egész életemben, a mai napig mindíg, minden érdekelt, mindenre kívancsi voltam és - ha csak lehetett - mindent kipróbáltam. Félelmet több biciklis szaltó után sem érzek. A két keréken közlekedés eleve magában hordozza az esés lehetőségét. Ezt el kell fogadni.

Bátran haladni, időnként törvényszerűen elesni, drámai jelenet nélkül, egyszerűen csak felállni majd optimista bizalommal újra elindulni – ez minden dolgok legfőbb titka.

A biciklizésé is...

---->>>>


Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!