Novellalánc

Személyes
pauleve55•  2013. augusztus 12. 22:43

Önéletrajz - 3. '55 tavaszán

Meghalós-újraélesztős megszületésem hajmeresztő kaladját éppen csak átvészeltem, máris újabb életveszélybe kerültem. Ezerkilencszázötvenöt márciusára apukám tébécés tüdőbetegsége kritikus stádiumba ért. Mostanra világossá vált, hogy néhány hónapon belül elpusztítja a fél tüdejére kiterjedő, elhatalmasodó fertőzés. Utolsó lehetőséget a még csak kísérletképpen alkalmazott tüdőműtét jelentett. Budapesten, a Korányi Tüdőszanatóriumban sok utolsó napjait élő, mindenre elszánt tébécés vállalta a kísérlet kockázatát. Ötven százalékos túlélési arányával az operáció a haldoklók felét megmentette az egyébként már sehogyan sem késleltethető végtől.

Apukám döntését talán valamennyire megkönnyítette az eléje állított két választási lehetőség - ezzel a betegséggel nagyjából három hónapot élhet még vagy megoprálják és ötven százalék esélyt kap az életre.

Színtiszta matematika!

Így nagybátyjának Rákospalotai kis szobájából beköltözött a Korányi Szanatóriumba.

Betonozott, vaskályhás, könyörületből kapott apró szobájukban, a még javában tomboló télben anyám egyedül maradt egy hat hetes csecsemővel. Az elkövetkező hetekben napi rendszerességgel utazott Rákospalotáról Budakeszire a Korányi Szanatóriumba. Hévvel, villamossal órákon keresztül bumlizott a városon át, hogy odaérve mindössze tíz-tizenöt együtt töltött perc után már vissza is kelljen fordulnia. Látogatásának idő beosztását néhány hetes csecsemője etetéseihez kellett igazítania. A közbeeső, többórás időben gyermektelen, idős házigazdái vigyáztak a kisbabára.

Az időközben kihült vaskályha körül jégveremmé váló kicsi szobába hazasiető anyám az etetési időket több-kevesebb sikerrel betartotta. Amikor mégsem? - na akkor a rokon házinéni igyekezett kitalálni valamit az éhségtől ordító gyerek elhallgattatására. Egy ilyen, ügyes akciója után hosszú, kimerítő, életveszélyes hasmenést kaptam. Alig két hónap élet után újra kinyilt előttem a már jól ismert Kijárati ajtó.

Exit! - jósolta a gyerekorvos, aki naponta szúrta nemlétező comb izmaimba a penicillin injekciókat.

Végül mégsem – most sem – haltam meg. Meggyógyultam.

Ezután anyám összecsomagolt és gyerekestől hazaköltözött fiatalabbik nővére és - akkor már élete utolsó évében járó - anyukájuk közös otthonába. Nemcsak férje kórházi látogatása vált így sokkal egyszerűbbé, de még régi, angyalföldi munkahelyére is vissza tudott menni dolgozni. Bár előbb említett - vénlány - nagynéném gyermektelen - sőt gyerekgyűlölő! - volt, szerencsére mégsem tett el láb alól.

Hogy mennyi szeretetet kapott ez a mindenfelé lökdösött, idegenkedő rokonok nyakába varrt, senkinek sem kellő gyerek...?

Hát.... nekem ennyi jutott.

Minden jó, ha a vége jó! Hosszú kezelés után, megfelelően alacsonyra letornázott vércukor szinttel, sikeresen megtörtént a tüdőműtét. Apukám újra született! Megkapta a szerencsés túlélő ötven százalék második esélyét - és vele együtt a megfelelő felhasználás felelősségét.

---->>>>

pauleve55•  2013. augusztus 12. 22:32

Önéletrajz - 2. Vonzás

Hasonló a hasonlót vonzza. A vonzás törvénye határozza meg és irányítja életünket. Hasonló a hansonlóval szimpatizál, hasonlót szeret. Mi a teendő, ha az anya és gyermeke nem hasonlóak? Ha az anya nem hogy nem vonzza, de taszítja gyermekét és a gyerek hamarosan rájön, hogy benne anyja semmi vonzót nem talál? Mi a teendő, ha a taszítás jellemző erre a szülő-gyerek kapcsolatra?

Sebaj, van másik! - ahogy a zenebohóc mondja.

A szemfüles anya lecseréli cseppet sem hasonló gyermekét egy, a szűkebb családi körben található sokkal vonzóbbra, hasonlóbbra. Hogy a gyerek így anya nélkül marad? Hát kérem, egy anya sem gondolhat egyszerre mindenre. Épp elég fárasztó gond, hogy a saját önző érdekét állandóan érvényesíteni tudja. Az a "büdös kölök" pedig - így járt!

Az én családomban még ennél a helyzetnél is cifrábbat alakított az élet.

Anyám unokahúga, megszületésétől elfoglalta nagynénje életében a gyerek helyét. Nővérének nyújtott segítségképpen reménybeli anyám sok időt töltött unokahúgával. 1945-ös megismerkedésük után leendő apukámmal szinte saját gyerekükként nevelték a kislányt. Nem tudom, anyámnak milyen okból kellett ennyire ráterpeszkednie nővére családi életére és miért vonta ki a kislányt szorgalmasan dolgozó, családjával együtt élő apja és háztartásbeli anyja nevelői felügyelete alól. A jól bevált indoklást hallottam ebben az esetben is, a gyerek anyukája "elmebeteg" volt. Valószínüleg nem úgy és nem azt csinálta, amit anyám hajlandó volt a saját mércéje szerint normálisnak elfogadni.

Ahogy teltek az évek Kis Uhokahúg egyre jobban hozzánőtt nevelőszüleihez. Anyám boldogan fedezte fel a köztük egyre látványosabban megmutatkozó hasonlóságokat. A kislány valójában őhozzá vonzódott, lélekben őrá hasonlított. Apukám megjelenése tovább erősítette ezt a családi kapcsolatot. Kis Unokahúg szinte szerelemmel ajnározta nevelőanyja vőlegényét.

"Lancsi az én gőlegényem!" - mondta. Nem volt apelláta.

Családi fényképalbumok tömegében, fényképek hosszú sora ábrázolja különböző ünnepeken, kirándulásokon, közös sétákon a kislányt, és őt szorgalmasan nevelő reménybeli szüleimet. Anyám fésüli a kislányt, copfját fonja, hármasban Visegrádon kirándulnak, Városligeti sétát tesznek. Anyám boldog és elégedett volt hozzá nagyon hasonló "gyermekével", akit más hordott ki, más szült meg és akit kellemetlenség esetén mindig visszapasszolhatott valódi szüleihez. Évekig anyát játszhatott - megszerezve magának az anyaság minden kellemes örömét, miközben könnyedén elutasította magától az anyasággal járó összes felelősséget.

Apukám másként gondolkodott.

Öt éves ismeretséget követő, 1950-es házasságkötésük után saját gyereket akart. Egyedül az ő határozott akaratának köszönhetem ezt a mostani létezésemet. Felesége ellenkezését végül a zsarolás törte meg - vagy egy saját közös gyerek vagy válás. Életem szemmel láthatóan rossz előjelekkel kezdődött.

Tíz éves Kis Unokahúg soha nem bocsájtotta meg nekem jól működő pót családjának megzavarását. Apránként kamaszkorba lépve teljesen kifejlődött anyáméhoz hasonló manipulatív természete. A szürke eminenciás szerepében a háttérből súgva, hazudozva irányította, hangolta ellenem vele szemben egyre tehetetlenebbé váló nagynénjét.

1958-ban meghalt Kis Unpkahúg anyukája, majd röviddel később apukája hosszú, munkahelyi kiküldetésbe utazott. Gimnazista, tizenhat éves unokatestvérem hozzánk költözött. Boldogan fogadtam a testvért - nehéz teher egykének lenni, egyedül felnőni. Drága, szerető szívű apukám ekkor még fáradhatatlanul dolgozott a család összetartásán. A nélkülözhetetlen békesség jegyében esti diavetítéseket rendezett a gyerekeknek. A feledhetetlen hangulatú esti program bevezetőjeként unokatesómmal ketten beültünk a nagy, szétnyitható étkező asztal alá. Innen remekül láttuk a falra vetített képeket. Időközben anyám rengeteg krumplis lángost sütött. Ezután sűrű lángos falás közepette vegignéztük a meseirodalom klasszikusait. A képekhez tartozó szövegeket már rég kívülről tudtam.

Békét, nyugalmat árasztó és teremtő apukám tartotta egyensúlyban a családot. Ereje fogytával és később, halála után Kis Unokahúg átvette az irányítást nevelőanyja életében. Összes ravasz manipulációja célba ért engem nem szerető, bennem soha meg nem bízó szülőmnél. Egyetlen szava is kemény büntetést eredményezett számomra. A besúgás igazságtartalmát anyám soha nem vizsgálta. Arany szabályként Kis Unokahúg mindíg igazat mondott, mindíg csinos, okos, kedves, jó volt - velem ellentétben, aki a "büdös kölök" beosztásban mindíg elvitte a balhét.

Anyám és unokatestvérem tökéletes összhangban imádták az anyagi javakat, őrültek meg a cipőkért, ruhákért, frizurákért, ékszerekért, pénzért. Még egymás iránti rosszindulatú, kapzsi irígységük sem zavarhatta meg jelentősen az egyetértést. A másik személyéből visszaköszönő saját hibáikat nagylelküen megbocsájtották egymásnak.

Igy utólag már szerencsének tartom, hogy nekem nem jutott hely kettőjük életében. Ma már tudom, hogy méltatlan, értéktelen emberek elismerését akartam kivívni, de akkor - és még sok évtizeden keresztül - nagyon szenvedtem a mellőzöttségtől, elutasítástól.

Anyámat hosszú ideig lelki fogyatékosnak, szeretetre képtelennek tartottam, míg végül rájöttem, ő is képes volt a számára megfelelő, neki tetsző emberhez vonzódni.

Ez az ember nem a saját gyereke volt.

Hiába, nincs a világon olyan törvény, amely előírná, hogy egy anyának muszáj szeretnie a gyerekét!

---->>>>




pauleve55•  2013. augusztus 12. 22:23

Önéletrajz - 1. Átküldött üzenet

Nálam sokkal okosabb emberek kitalálták már a nagy igazságot - mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsájtani. Ennek a bölcsességnek jegyében akarok most anyámmal közös életünkről gondolkodni.

Valamikor a kezdet kezdetén, jóval megszületésem előtt, dícséretes önismerettel rendelkező leendő anyám határozottan elutasította az anyaságnak még a gondolatát is. Később így szólt a gyakran elismételt visszaemlékezés - "Megmondtam apádnak, nagyon jól megvagyok gyerek nélkül!" Gyerekszerető és családra vágyó apukám a "cél szentesíti az eszközt" világraszólóan hazug, mégis nagyon közkedvelt alaptételére hivatkozva, a legelitélendőbb érzelmi zsarolást alkalmazta feleségével szemben. Végül leendő anyám rádöbbent, a válástól és férje elvesztésétől jobban tart, mint a gyerek vállalásától. Erőszakkal kikényszerített anyasága nem változtatott saját, belső igazságán - ő soha nem akart gyereket! Sőt! Egészen hosszú élete végéig emlegette az emberi szaporodással kapcsolatos fantasztikus elképzelését. Úgy gondolta, legüdvözítőbb az lenne, ha mi emberek madarak módjára leraknánk néhány tojást, amikből már az anyai test közreműködése nélkül bújnának ki az utódok. Hát igen... joga lett volna saját igazságához és egyben önmaga iránti kötelessége lett volna megvédeni azt! Sajnos nem így történt. Anyám akaratával ellenkező módon kényszerült rá a terhesség és szülés feladatára.

Végül 1955 január 20.-án délután fél négykor, a kilencedik kerületi Shöpf-Mérey kórházban fogós műtéttel kihúztak testéből, nyakamról letekerték a háromszorosan fojtogató, szívleállást és klinikai halált okozó köldökzsinórt, újraélesztettek majd gyógyszeres kezeléssel igyekeztek elmulasztani kétoldali, halántéki agyvérzésemet. Ezután már csak az imádság maradt, talán nem károsodott az agy sem az oxigénhiánytól sem az agyvérzéstől. Anyám ebből az egész drámából csak a számára nagyon sértő szülés fájdalmát érzékelte. Pedig a baj valóban nagy lehetett. Hosszú élete során rendszeresen mesélt arról, hogy a szülést követő napon őhozzá nem vitték ki újszülöttjét a nővérek. Hiába leste az ápolónőket, akik nagy, kerekes kocsira pakolták és így fuvarozták a folyosókon végig szoptatási időben a csecsemőket.

“Nekem miért nem? Az enyém hol van? Én is akarom!”- szólt drámai nagyjelenétek szövege. Erre még negyvenöt évvel később is pontosan emlékezett. Egyedül csak az orvosoktól, nővérektől kapott indoklást felejtette el! A valóságos tényt, hogy halva született, újraélesztett, agyvérzést elszenvedett gyemeke élet-halál közt lebeg és éppen túlélni próbálja megszületése katasztrófáját – ezt a tényt gyorsan kitörölte emlékezetéből. Ezek a zavaró dolgok nem illettek bele “szenvedő édesanya” című drámájába. Ami nem őróla szólt, arra nem volt szüksége. Mindent megtett, csak övé legyen a főszerep. Az “én”, “nekem”, “engem” jelszavak tökéletesen jellemezték nézőpontját. Minden más, ami nem ezt a nézőpontot képviselte – mehetett az elfojtás szemetes kukájába.

Negyven évvel később én magyaráztam el neki a saját megszületésemről szóló kórházi zárójelentés tartalmát. Mintha ő ott sem lett volna..... szentül hitte - ő kapott agyvérzést szüléskor!

Milyen sokszor meghallgathattam önsajnálattal teli otromba történetét arról, hogy a három napos vajúdás idején “apád azt mondta, bár csak visszacsinálhatná az egészet!”. Hát igen. Mi más is történhetett volna velem, amikor senki sem várt itt, ebben az anyagi világban, amikor létezésem visszacsinálandó hibának minősült.

Anyám védelmében fontos megismételni - elítélendő lelki zsarolás alkalmazása következtében előállt kényszerűségből születtem. Az így kialakult helyzetben természetesen nem én voltam a bűnös, DE rajtam lehetett legkönnyebben bosszút állni! Ez volt a pillanat, amikor tudatosan átérezhette volna választása nagyszerűségét és nagyvonalúan megbocsájthatott volna az egyébként is ártatlan újszülöttnek.Keserűsége, bosszúvágya nem engedte jó döntést hozni. Gondolom addig is szépen gyarapodó, terjeszkedő egója itt hatalomátvételt hajtott végre Kezdetben, valahol egészen belül, mélyen - ott ahol az a bizonyos hang pontosan megmondja mindannyiunknak, mi a helyes és helytelen – érezte ő, hogy méltánytalanul bánik velem.

Egy anya aki nem szereti a saját gyerekét? - ezt a felelősséget még akkor sem akarta magára vállalni, amikor pedig épp ez volt az őszinte valóság. A számára mindíg mindennél fontosabb külsőségek, a látszat, a külvilág elítélő véleménye cselekvésre sarkallta. Fantasztikus logikai hátraszaltóval oldotta meg lelkiismereti problémáját. Igazságot követelő belső hangjának elaltatására kitalált nyakatekert ötletét megtámogatta a szülész orvostól nem sokkal korábban bátorításul kapott, de most félreértelmezett szakvéleménnyel. E szerint negyvenegy éves anyának is születhet akár zseni, akár szellemi fogyatékos gyereke. Kicsavart gondolatmenetének kőbe vésett alap gondolata szerint a gyerek elmebeteg, fogyatékos. Hiszen már az orvos is figyelmeztetett......

Az okozat és az ok felcserélése hirtelen óriási megkönnyebülést hozott egója számára. Ki is lenne képes egy ilyen rossz, beteg gyereket szeretni? nem igaz? Az ügyesen végrehajtott önbecsapás súlyos lelki terhét a szőnyeg alá söpörte az ott már nagy számban gyülekező hasonló - egyelőre jó alaposan elfojtott, de továbbra is aktív - többi szellemi hulladék mellé. Úgy gondolom, ennek a legalább nyolc évtizedes szemétdombnak az elszabadulása okozta élete utolsó hónapjaiban teljes elmeháborodottságát. Butaságáben nem vette észre, hogy ebben a jól sikerült átverésben saját magát károsította meg legjobban, amikor önmagának hazudott.

Ettől kezdve anyám gyereknevelésének egyetlen célja az önigazolás volt. Felkutatni, megtalálni az összes bizonyítékot ami az én érdemtelenségemet alátámasztja. Valósággal kiéhezetten kereste, várta és fogadta a rám vonatkozó összes rossz hírt. Boldogan csapott le minden pletykára, bemószerolásra vagy teljesen átlátszó hazugságra. Elferdült, nyakatekert érvelése számára a legapróbb rossz is jól jött. Minél rosszabb, annál jobb! Gyerekkoromban egy valamit biztosan megtanulhattam - félni!

Hamar rájöttem, hiába viselkedek rendesen, hiába tanulok átlag fölötti színvonalon - a valóság soha nem lehet elég meggyőző anyám számára. Nem voltak átlátható, betartható játékszabályok, amelyek garantálták volna a pozitív végkifejletet. Bármely jöttment idegen egyetlen ellenséges szavára megindult a hadjárat ellenem. A végeredmény megalázó megszégyenítés és jókora verés lett.

Megtanultam, hogy soha, egyetlen alkalommal sem lehet befolyásom a fenyegetően alakuló eseményekre. Bűnösségem már a vádemelés előtt eldöntetett. A kiadós büntetés már csak hab volt anyám egójának tortáján. Ő pedig fűnek-fának, rokonnak és ismerősnek indulatosan panaszolta elvetemültségemet így biztosítva, hogy beavatott segítőitől minden napra jusson a megalázó fejmosásokból.

Saját, folyamatosan igazolt bűnösségem hatalmas terhe alatt védtelenül roskadoztam. Mire kinőttem a legkiszolgáltatottabb kisgyerekkorból, megtanultam rossznak, dícséretre méltatlannak látni magamat. Totálisan megsemmísitett önértékeléssel végül negyven éves koromban, pszichiáter segítségével mertem csak elhinni saját normálisságomat.

Miközben én felnőtt életemnek legalább harminc évét áldoztam saját magam alapos megbüntetésére - sikerült! - anyám fagyos lenézéssel figyelt. Rosszallását, méltatlankodását élete végéig sugározta felém.

Anyám és az igazság védelmében tudni kell, hogy bármilyen hatékonyan rombolta is személyiségemet, ez nem tette boldoggá. Sőt! A külsőségek, a látszat erős falait építette saját maga köré sok-sok negatív érzelemből, de ez a külvilág elleni védelem nem óvta meg igazi, belső valóságának működésétől. Az a bizonyos belső hang élete végéig helytelen döntésére figyelmeztette. Hosszú életének minden napja egy újabb ajándék lehetőség volt a testet-lelket pusztító gubanc megoldására. Őt saját gőgössége akadályozta meg ebben, engem pedig a belém nevelt, négy évtizede kínzó félelmem bénított meg. Remélem, bízom benne, hogy ezek a tisztázó gondolatok nemcsak a saját lelki fejlődésemet szolgálják, de szerencsétlen, gyengeségében egyik rossz döntést a másikra halmozó, zavarodott anyám megnyugvását is elősegítik.

Minden erőmmel igyekeztem a megértés-megbocsájtás gondolatát érvényesíteni és az önsajnálatot kizárni ebből az írásból valamint összes, anyámmal kapcsolatos visszaemlékezésemből. Túl nehéz szerepet magára vállaló és kínlódva, bukdácsolva teljesítő szülőmre ma már harag nélkül gondolok. Kettőnk közös élete egy bonyolult feladat végrehajtásáról szólt. Ebben a munkában nincs helye személyes sértődésnek, mint ahogy a beadott dolgozatokat sem személyes bosszúból értékeli a tanár.

Lehet, hogy negyvenöt együtt töltött évünk jobbá alakítására nem volt elég tudatosságom és erőm, de most utólag igyekszem megtenni mindent közös feladatunk tisztázása, végső megértése érdekében.

---->>>>

 

 
1...101112