Novellalánc
NovellaÖnéletrajz - 38 Szent Este...
Az áradó meleg, a színes égők fénye, a konyhából érkező finom illatok gyorsan elűzték a pillanat borongós hangulatát.
Búsongásra nem is volt idő.Nagyszüleim minden év Szentestéjén nálunk vendégeskedtek. Eleinte még mindketten, együtt jöttek, majd később, kapcsolatuk végzetes megromlása után már csak nagypapám egyedül jelent meg.
Tény és való, minden alkalommal jól öltözötten és szín józanul érkezett, de a panaszból soha ki nem fogyott. Negyven évnyi, pokollá változott házassága állandó perpatvarai örökös témát szolgáltattak.
Sokáig nem értettem, mi ösztönözte anyámat apósa pártfogolására. Mostanra kibogoztam, hogy mindketten a "Nézd, anyád mit tett velem!" kulcsmondat köré felépített játszmát alkalmazták apukám irányában. Nagypapám és anyám ösztönös ős szövetségben igyekeztek szívéből kiírtani saját édesanyja iránt érzett szeretetét. Felszín alatt, öntudatlanul nekiszegezett, kimondatlanul is pusztító szemrehányásukkal - "És te ennek ellenére képes vagy szeretni őt?!" - apránként, módszeresen felmorzsolták az általuk állítólag annyira imádott ember egészségét.
Nagypapámék megérkezése után közös ebéd, majd ajándék osztás következett. Ilyenkor szófogadóan beültem vécénkbe és ott várakoztam, amíg szüleim előszedték a lakásban eldugott ajándék csomagokat.
Színes fényekkel megvilágított félhomályos szobánkban felhangzott a Mennyből az Angyal és csengettyű hangja hívogatott. Leírhatatlan erejű varázslatot éltem át.
A Karácsonyfa körül várakozó felnőttek teljes figyelemmel fordultak felém. Arcukon az adás öröme ragyogott. A fa alatt pedig ott ült két hete "világgá ment", betörött orrú Kati babám, akinek negyven centis, fekete rongyból készült néger testéhez gyönyörű, vadonatúj, rózsaszín! kaucsuk fejet biggyesztettek a belvárosi Babaklinikán. Ráadásnak anyámtól házi készítésű, piros farkasfoggal díszített sötétkék kötényruhát kapott."Hát visszajöttél?!" - mondtam és sírtam nevetve.
Ő volt életem legemlékezetesebb ajándéka.
Közös játékra kevés idő jutott.
Sietnünk kellett.Gyerekkorom álmos, csendes Budapestjén december 24.-én délután öt óra körül megállt az élet.
Az utolsó buszok és villamosok is leálltak. Már csak néhány, több óránként indított éjszakai busz járat közlekedett városszerte. Az üres, kihalt utcákon legfeljebb egy-egy privát autó vagy kockás pesti taxi bukkant fel nagy ritkán.
Minden üzlet, vendéglő, kocsma, ajándék és virágbolt bezárt. Este hat órára Budapest a karácsonyi béke élő megtestesítője lett. Együtt sétáltunk csendes, néptelen utcánkon a közeli villamos megállóig. Útközben kíváncsian lestük az idegen lakások ablakaiból kiszűrődő színes fényeket. Az utolsó, öt óra körül érkező 67-es villamos nagyszüleimet is hazafuvarozta.
Aznap sokáig, talán éjfélig is ébren maradtunk. Legújabb játékaimat élveztem vagy akár részt is vehettem szüleim - kedvemért "lebutított" - römi partijában.
Az időtlenség békéjét Beethowen, Mozart, Verdi, Bach zenéje tette tökéletessé.
---->>>>
Önéletrajz - 37 Karácsony
December huszonnegyedike reggelén hozzám lehetett volna igazítani a kakasokat. Apukám szoba asztalra konyha széket állítva felkapaszkodott előszobai bépített szekrényünkhöz és előbányászta a fenyőfa tartót és a karton dobozt, amelyikben családi kincseket őriztünk. Háborút túlélt, húsz-harminc-negyven éves színes, csillogó üveg díszeket. Ezután kalapáccsal, fogóval és a nagy, gyújtós aprító késsel felszerelkezve levonult a pincébe.
Leírhatatlan izgalommal ugrabugráltam egy lépésnyi főzőfülkénkben tevékenykedő anyám körül. Lábaimban most is érzem az apró konyha szűk előterébe beszorított, fehérre mázolt, fából készült szék sípcsontomat, térdeimet nyomorgató kemény léceit. Sokszor kuksoltam itt magam alá húzott lábakkal térdelve, tudniillik lelógatott lábaim teljesen eltorlaszolták volna az átmenő forgalom útját. Ezekben az években, ezen a tipikusan női felségterületen még kellemesen élvezhettem anyám gondoskodó közelségét.
Már készült az ünnepi ebéd - legtöbbször töltött disznó dagadó krumplival. A pirosra sült húsról lefaragható összes ropogós zsír mócsingot képes voltam megenni!Végre apukám is megérkezett a pincéből - kissé összefaragott ujjakkal és tartójába illesztett fenyőfával. Feldíszítését egyedül kezdte a több napi munkájával házilag összeforrasztott, színes izzósor beüzemelésével. Helyére került a zúgó, túlmelegedő trafó, a mindkét oldalán összeragacsosodó fekete szigetelő szalaggal biztosított fény füzér.
Hogy mennyire szerencsés gyerek voltam, azt csak most látom igazán.Ügyes, találékony apukám egy pillanatig sem sopánkodott. Amit az üzletekben megvásárolni nem tudtunk, azt leleményesen "újrafeltalálta" otthon. Sajnos nem emlékszem, hogy a sorosan kötött bicikli lámpa égőket milyen festékkel varázsolta piros, sárga, kék, zöld színüre, de a hatás tökéletesre sikeredett. Igaz, egy-egy menet közben kiégő izzó elsötétítette az egész gyönyörűséget, de Ő forrasztó pákával, apró próbalámpával és óriási türelemmel mindíg megszüntette az áramszünetet.
Mire mi ketten végeztünk a díszítéssel, anyám is befejezte az ünnepi konyhai műszakot.
Ilyenkor, ebben a lélektani pillanatban mindhárman télikabátot ragadtunk és bérházunk kertjében körbesétálva földszinti ablakunk elé álltunk. Szürke, hideg, téli délután barátságtalan nyirkosságában vagy éppen mesébe illően szikrázó friss hó puha csendjében - megbabonázva néztük a szobából kiszűrődő színes fényeket.
Csak álltunk ott meggémberedő lábakkal, kivörösödő fülekkel és a hajléktalanság, a kirekesztettség érzése tört ránk. Az ablakon túli meleg, színes, boldog világ most szívfájdítóan távolinak tünt. Gondolatainkon és érzéseinken a "mi lenne, ha....?!" sok-sok változata átvillant.
Játszottunk.
Beleélős, mélyen átérzős játékot játszottunk. Mint a cirkuszi akrobata, aki minden hajmeresztő lengésével, tériszonytató ugrásával sorsát hívja ki önmaga ellen, de közben tudja, a mélységben ott feszülő védőháló nem engedi, hogy véresen komolyra forduljon az előadás.
Magunkba nézve, elcsendesedve tértünk vissza meleg, békés otthonunkba.
Most is látom, ahogy anyám hátát nekitámasztja plafonig érő, beépített cserépkályhánknak és fiatal, karcsú teste mögé fordított tenyereivel a vajszínű, rücskös, forró csempéket simítgatja elgondolkodva.
---->>>>
Önéletrajz - 36 Ünnep
Gyerekkorom éveiben még nem lehetett a mostanihoz hasonló Karácsony dömpinget látni az üzletekben. Az államhatalom megtűrte, de egyáltalán nem kedvezett a kétszeresen is veszélyesnek tartott ünnepnek.
A dolgok egyházi vonatkozása tiltással, büntetéssel valamennyire kézben tartható lett, de a nehezebben ellenőrizhető családi összejövetelek igazi fenyegetést jelentettek.Emlékszem, ahogy első osztályos tanító nénim csöndes összeesküvéssel szervezte az ünnepi mise csoportos látogatását. Négyszemközt, egyenként beszélt a szülőkkel. Anyámmal is. Nagy kockázatot vállalt. Bármikor börtönbe juttathatta volna egy elvakult, "öntudatos" párttag feljelentése. Apukám az üzenetet sápadtan hallgatta. Már éppen eléggé gyanúba keveredett, hiszen évek óta sikeresen ellenállt a párt kényszerű tag toborzásának.
Ebben a megfigyelős, feljelentős hangulatban Szenteste a Mennyből az Angyalt is félve - és nagyon lehalkítva - hallgattuk lemezjátszónkon. Szerencsére jobb oldali falszomszédainktól, a vidékről Pestre költözött, templomba járó öregektől nem kellett tartani. Annál inkább a másik oldalról szomszédos katona tiszttől és orosz feleségétől. Az éber, jó feljelentgető tömbmegbízottal valamint a házfelügyelővel is óvatosnak kellett lenni.
A szeretet ünnepe megtelt félelemmel.
Néhány éves, kisiskolás koromban még nem sokat értettem az országban uralkodó diktatúra veszélyeiből.
Minden évben, ahogy Mikulás elmúlt, egyre nagyobb izgalommal készültem Karácsonyra. Bizonyára apukám is érezte a benne élő gyerek örömteli várakozását. Már hetekkel az ünnep előtt közös munkába kezdtünk. A kispolgári csökevénynek minősülő és ezért hiánycikknek számító karácsonyi díszítést ki-ki otthon készítette. Drága apukámmal gyufára tűzött diót festettünk ezüst és arany színüre. Fényes színes papírokból tarka füzért készítettünk. Később a kötelező szovjet levelező partneremtől borítékban érkező műanyag hópelyheket is felhasználtuk. Gyufás dobozt vontunk be az év közben összegyűjtött, kincsnek minősülő - Sport csokikról óvatosan lehámozott - sztaniol papírral.
Színes ceruzával karton papírra rajzolt, névre szóló kártyákat készítettem a reménybeli ajándékok megjelölésére. A nagy furfanggal kicsalt infó - vajon hány darab "Éva" feliratú cédulát kell készíteni? - csak még jobban megdolgoztatta a képzeletemet. Próbáltam kitalálni, hogy a Jézuskának írt levelem kívánság listájából mi teljesült. Titokban ajándéknak szánt rajzokat készítettem - legtöbbször fekete kartonra fehér temperás havas, hóeséses, házikós, hóemberes tájképet.Már csak a szaloncukrok kötözése maradt hátra.
Anyám előbűvölte a már korábban megvásárolt, de biztonsági okokból jól eldugott édességet. Mire minden szem cukor megkapta a színes fonal hurkot, üres cukros papírok hevertek az ágyon, asztalon, széken. Szerencsére az édesség nemcsak engem, de anyámat is végzetesen csábította, így bölcs belátással elkönyveltük a járulékos veszteséget és a maradék visszakerült rejtekhelyére.
Ezek az előkészületek könnyebbé tették a várakozást. Legszívesebben hajtottam volna a lassan vánszorgó napokat. Egyszer csak elérkezett a fenyőfa vásárlás ideje. A közeli, Thököly úti közért előtt elkerített járdán temérdek kisebb nagyobb fenyő illatozott. Itt válogattunk, nézelődtünk míg végül Apukám kiválasztotta a sok jó közül a legmegfelelőbbet. A legdúsabb, legterebélyesebb, legillatozóbb, mennyezetig érő fát, amit gyantás kézzel - és ruhával -, fenyőtüskéktől összeböködve cipelt hazáig és parkolt le a pincében.
Tudtam, lassan véget ér a várakozás.......
---->>>>
Önéletrajz - 35 Felülről nézve
Boldog ember vagyok!
Halála után tíz évvel végre sikerült megismernem anyámat. Most már tisztán látom, hogy egy ember életét nem kimondott szavai, csakis cselkedetei alapján lehet megítélni. Mindíg a beszéd a hazugságok legfőbb hordozója, az ön- és közbecsapás tökéletes eszköze. Egyben ügyes figyelemelterelő is a test őszinte megnyilvánulása esetére.
Szavak és beszéd nélkül sokkal igazabb a kép. Kinél is lehetne leginkább kiküszöbölni a hazug szavak zavaró hatását, ha nem egy végleg elcsendesedett megboldogultnál?!Emlékeimben kizárólag anyám tetteire figyelve felismertem életének, viselkedésének hátterét. Megértettem a lelkének mélységeiben dolgozó erőket - saját végtelen, szívszakasztó fájdalmát.
És nemcsak az övét!
Anyám anyja, nagyanyja valamint több testvére, de még az ő gyerekeik is ezt a terhet hordozták.Valamilyen titokzatos okból gyerekkorom óta tökéletesen leutánoztam - vagy talán feladatként megörököltem? - ezt az állandó lelki fájdalmat fenntartó önpusztító gondolkodási és érzelmi működést. Magatartásomat testem a legváltozatosabb pszichoszomatikus zavarokkal jutalmazta. Gondolkodás nélkül, automatikusan követtem a példát és már veszélyesen messzire jutottam az úton, amikor végre kitisztult a látásom. Képessé váltam észrevenni, hová vezet az elszánt igyekezet, mellyel boldogtalan rokonaim egész életükre magukhoz láncolták sérelmeiket, sértettségeiket, bosszúra áhítozó világfájdalmukat.
Ebből elegem lett!
Az örök bánatot egyetlen határozott döntés választja el a végtelen boldogságtól. Egyetlen döntés, amellyel végleg elutasítom testem-lelkem megnyomorítását.
Tisztán láttam és döntöttem!
Magamnak nyugalmat, békességet, derűt, könnyű boldogságot választottam. Gondolkodásom megváltoztatásával végre előkerültek szép, vidám, kellemes gyerekkori emlékeim is.
Azok a varázslatos, tökéletes Karácsonyok.
Azok a fantasztikus családi ünnepek, amikor szüleim zavartalanul együttműködve teremtették a karácsonyi varázslatot. Teljes összhangban, mindketten egyet akartak - örömet szerezni nekem.Szerencsés ember vagyok!
Azokon a régi, otthoni Karácsonyokon szüleimtől mindent megkaptam amire csak a léleknek szüksége lehet. Plusz ráadásnak régóta vágyott, kirakatok üvege mögül csodált játékokat, mesekönyveket.
Szüleim saját gyerekkori sérelmeiket feledve tökéletes ünnepet teremtettek.
Kettőjük közül anyám szerencsésebb helyzetben volt. Karácsony közeledtével széthúzó, féltékenykedő, szomorú családjában minden kicsinyes veszekedést félretettek. Engedték, hogy az ünnep jótékony hangulata békét teremtsen. Saját örök-haragjától haláláig szenvedő, apránként megnyomorodó, megpúposodó anyukájuk helyett később már a három lány testvér sütött-főzött.
A jóétvágyú fiatalok és legendásan feneketlen bendőjü apukájuk jóllakatása komoly munkát jelentett.Hármuk közül a legügyesebb befőző, tészta sütő sőt akár szabó-varró vagy éppen lakást kifestő és bútort is barkácsoló középső nővér – Irén - mesteri szaloncukor masszát készített, amit kihülése és megszilárdulása után apró darabokra vágtak és anyám nagy élvezettel csomagolt színes papírba. Apukájuk gondoskodott a fenyőfa beszerzéséről.
Szigorúan alkalmi ruhába öltözötten, fényesre pucolt cipőben fogadták a Szentestét.
A közösen feldíszített karácsonyfa és az ünnepi vacsora emelkedett hangulatában apukájuk vezényletével dalra fakadtak. A fiatalon meghalt, valódi hegedűművész legidősebb testvér elvesztése után, két fiatalabb nagybátyám hegedű-tangoharmonika kiséretével énekelték a karácsonyi dalokat. Anyám felderült arccal mesélt apukájuk hamis, fahangon előadott Csendes Éjéről, a mindannyiukat kipukkasztó nevetésről, amit persze illendőségből igyekeztek visszatartani, nehogy megbántsák "Papuskát", aki közös véleményük szerint "a padlásra járt nevetni", hogy elkerülje a komolytalanság látszatát.
Bármilyen gondok, bajok, tragédiák érték is őket, ezeken az ünnepi estéken életre szóló lelki élményben részesült a család. Anyám örökké emlékezett a maradéktalan idill felemelő pillanataira.
Drága apukám gyerekkorában nem számított ritkaságnak a szülői veszekedés miatt elrepülő feldíszített fenyőfa. Ittasan hazaérkező nagypapám és dühödten rátámadó felesége Szenteste is eljátszotta rég megszokott játszmáját. A szétszóródó égő gyertyák, a miszlikbe tört üveg díszek és végül az előkerülő konyhakés félelmetes látványa elűzött minden ünnepi hangulatot.
Minden bizonnyal anyám tapasztalata szerint jöttek létre békés, családias Karácsonyi ünnepeink. Jólelkü, együttérző apukám szerencsére képes volt helyesen dönteni. Gyerekkori fájdalmán felülemelkedve csak jót akart adni saját gyerekének. Ő már akkor tudta, hogy az elégtétel, a bosszú soha nem szünteti meg ezt a fájdalmat. Csak tovább erősíti pusztítását. Tudta, hogy csak a jóság, az öröm számít, csak az fontos.
Ismerte és élete során alkalmazta is a szabályt - csak azt szabad adnunk másoknak, amit mi magunk is szeretnénk kapni.
---->>>>
Önéletrajz - 34 Láss! - tisztán...
Anyám hosszú, fájdalommal teli életét a saját anyukája által működtetett, betanított és időről-időre rendszeresen átismételt dráma újrajátszásával töltötte.
Nagymamám előadásában és főszereplésével a darab "Azok a rohadt kölykök" címen futott.Ebben a szereposztásban nagymamám kínozta-gyötörte hat alárendelt, szenvedő gyerekét. A dráma átütő sikerét mind a hat gyerekének kisiklott élete bizonyítja. Alkoholista, öngyilkos, háborodott bolond, felelőtlen link emberek nőttek fel ennek a végtelenített színjátéknak hatása alatt.
Az idő múlásával anyám - későbbi életem férfi társaihoz hasonlóan - alig várta, hogy kinőjön az alárendelt gyerekkorból és végre magához ragadhassa a főszerepet és a vele együtt járó hatalmat. Öntudatlanul, egójának madzagon rángatott, tehetetlen bábujaként zuhant egyik fájdalmas, rossz szerepből a másikba.
Az eredeti dráma apró változtatásokkal most már "Te büdös kölök" cimmel futott tovább a műsoron. Anyám boldogan saját szeretetlen, gyűlölködő anyjává változott.
Gondolkodásra képtelen elméjében fel sem merült a kétség- biztosan jó ötlet utánozni az imént még gyűlölt kínzót?
- biztosan elitélt, megvetett kínzóvá akar válni?
- életreszólóan megkeseredett anyjának mekkora örömet jelentett a kínzó szerepe?
- biztosan olyan hálás szerep ez?
Anyám gondolkodás nélkül, mintegy végzetszerü örökségként vette át a már több generáción keresztül pusztító családi mintát.
Döntését most, ennyi idősen bár helytelenítem, de már meg tudom érteni.
A készen kapott, bárkivel bármikor lejátszható színdarab gondolkodás nélküli átvétele a legkönnyebb megoldás.
Az egó csábító trükkjei közé tartozik az emberi restség kiszolgálása.
"Nem kell tenned semmit! Nem kell gondolkodnod, nem kell akarnod! Mindent készen kapsz! Minden magától gördül tovább a megszokott síneken!" - szólnak a szirén hangok.
A kollektív népi sötétség ezt a "Járt utat járatlanért el ne hagyd!" aranyköpésébe tömörítette. Ennek az egy mondatnak betartása biztosítaná, hogy még mindíg a fa tetején éljünk és bunkóval egymásra vadásszunk.
Szerencsétlen tehetetlen, összezavarodott emberek kapnak a könnyű megoldás lehetőségén és az újabb és újabb családokat megkeserítő, lélekölő dráma frissített változata ismét színre kerül. A darab betanulása során az éppen aktuális főszereplő igyekszik előre biztosítani, hogy fellázadásról szó se lehessen. Ennek érdekében ezekben a "színjátszó" családokban felnövő gyerekektől nemcsak önbecsülésüket, optimizmusukat, céljaikat, de saját önálló akaratukat is elveszik.
Ezután már a dráma - az AIDS vírushoz hasonlóan - biztosítja magának ellenállás nélküli befogadó közegét.Hogy mennyire nehéz változtatni, hogy mekkora akarat, milyen makacs elszántság kell a széllel szemben menéshez, azt én saját életemben megtapasztaltam.
Az emberi közösség jelentős része öntudatlanul, gondolkodás nélkül viteti magát az árral. Amíg testi szükségleteinek hódólhat, addig boldog. Jóllakottan röfögni a dagonyában - hajjaj, ez a gyönyörűség netovábbja!
Azt, aki szembeszegül, gondolkodik, változtat és kitartóan véghez viszi elhatározását - na, pont azt szokták bolondnak, elmebetegnek nevezni! A változtatás nehéz útján járva megtanultam, hogy minden pillanatban ellendrukkerek húznak vissza, sötét alakok kemény ítéletei korbácsütésekként csattannak hátamon vagy éppen baráti hangvételü jótanácsok próbálnak megállítani. Súlyosbítja a helyzetet, amikor a hatalmukkal visszaélő, kritikát nem tűrő szülők akadályozzák az előrelépést. Az egó irányítása alatt élő, egyébként sötét, buta emberek kivételesen jó érzékkel fedezik fel a másképp gondolkodót és mindent megtesznek, hogy visszatereljék őt a csordába.
Saját sikeremet nagyrészt jó álcázásomnak köszönhettem. Így veszélytelen, fellegekben járó, szemmel láthatóan életképtelen bolondnak nézett – és általában békén hagyott – a külvilág!
Ilyen körülmények között igazán nem csoda, ha elhivatottságot nélkülöző anyám feladta, vagy inkább el sem kezdte a küzdelmet.
Hatalmas ellene elkövetett igazságtalanság lenne a szellemi képességeit meghaladó tisztánlátást követelni tőle.
Mint mindenki más, ő is csak saját lehetőségeihez mérten, saját szintjén tudott élni, tevékenykedni, döntéseket hozni. Ennek az őrá jellemző színvonalnak a megitélése csak újabb igazságtalansághoz vezetne.
Anyám lelki képességei - akár csak szeme vagy haja színe - adottak voltak.
Úgy gondolom, megszületésemkor öntudatlanságának sötétségében egy időre kigyulladt a fény.
Ennek köszönhetően életem első éveiben már majdnem igazi anyukává vált. Bár tudta volna végleg elhallgattatni minden anyai jóságát hangosan kritizáló egóját!
Bár lett volna elegendő ereje a jót, a helyes utat választani!Bár tudott volna az én szerető anyukámmá válni! Hiába, túl nagy kísértést jelentett a lehetőség, hogy most elégtételt vehet gyerekkora sérelmeiért.
Szerencsétlenségemre hiába hoztam meg a fényt anyám életébe, ő megérkezésem pillanatában elkezdte a kikapcsoló gombot keresni rajtam!
---->>>>