Felismerések - 1

pauleve55•  2013. szeptember 17. 20:22

A tv távirányítóját kapcsolgatva, egyszerre csak egy szomorú, romantikus film közepébe csöppentem. Az édesanyját épp csak imént elvesztett hölgy visszaemlékezik utolsó egymáshoz intézett szavaikra. Utolsó beszélgetésük alkalmával ő és anyukája kölcsönös szeretetükről biztosították egymást. Ez volt a pillanat, amikor gyomrom tájékán megéreztem azt az ismerős, fájdalmas nyilallást.

Azt a szívszorító vágyakozást - Istenem, milyen jó lehet annak, akit szeretnek!
Mit is mondott nekem anyám utolsó hozzám intézett mondatában?

"Szégyelld magad Évikém, nagyot csalódtam benned, azt hittem te más vagy!" -szólt a kinyilatkoztatott megvetés. Saját házam saját konyhájában állva, ledöbbenve hallgattam. A goromba kitörésre okot nem adtam, előtte egy árva szót sem voltam képes kinyögni – tudniillik anyám éppen gyufákat gyújtogatva akart az ágyneműje között kutakodni. A ház felgyújtásának veszélyét háborodottságában már nem érzékelte, de annál inkább figyelt a környezetéből begyüjtött kósza információkra. Ezeket saját kedvére összeállítva újabb bizonyítékot kreált ellenem és máris jött a megtorlás.

Ezekhez a goromba, lealázó szavakhoz már évtizedek óta hozzá kellett szoknom. Egész életemben rendszeresen, minden különösebb ok nélkül járt nekem a megalázás, a ledorongolás. Mint valami állatidomár az ostor csapásokat - anyám úgy osztotta a csattanó, goromba szídást minden olyan helyzetben, amikor merészeltem számára szokatlanul, az ő normáitól eltérően viselkedni.

Szörnyű, veszélyes leckéjének lényege szerint mindegy mit csinálunk az életben, csak a szokásokat, a megfelelő látszatot tartsuk tiszteletben. Akár embert is ölhetsz, ha öltönyben, nyakkendősen, fehér ingben, fényesre pucolt cipőben teszed. Anyám eszement logikája szerint a mindent összevérező, bepiszkító, lemészárolt áldozat a legnagyobb bűnös, amiért rendetlenséget csinált. Egyedül ő felelős a megszokott rend megzavarásáért.

- Nem számít mi történik, csak a felszín rendezett látszata megmaradjon, csak szó se essen bármilyen megzavaró, kellemetlen dologról.

- Az egó sötét, buta, lusta bábjait semmi sem kényszerítheti a valóság szemébe nézni!

- Amíg nem beszélünk róla, addig nincs!

- Hallgatólagos megegyezéssel saját és egymás szemetét a szőnyeg alá söpörve, tökéletes külvilágot hazudunk! - szólt a kőbe vésett, több nemzedéknyi sötét butaság.

Anyám minden nap biztosította, hogy véletlenül se felejthessem el rám vonatkozó lesújtó véleményét. Soha egy pillanatra se merjem értékesnek hinni magamat és főleg, soha ne merjek szeretetet várni tőle. Életének utolsó velem közösen töltött napjaiban is úgy viselkedett, mint valami méltóságos asszony a cseléddel. Azok az utolsó napok jelentették az utolsó lehetőséget a szeretetre és jóságra. Anyám nagy ívben tojt ezekre az érzésekre. Még egyszer, utoljára értésemre adta, mennyire nulla, érdemtelen, rossz senki vagyok az ő nagy méltóságú személyéhez képest.

Hogy ez mennyire fájt?! - arra nincsenek szavak!

Egész addigi életem negyvenöt éve egy begyógyulni képtelen, anyám viselkedése által újra és újra felszaggatott, rettenetesen fájdalmas lelki seb volt. Anyám minden látogatása alkalmával beletaposott a földbe.


Viselkedését az önhitt rátartiság és a valós tényektől elrugaszkodott szómenés veszélyes elegye uralta. Környezetében hálátlanul megbántott minden segítőkész, jóindulatú embert, mivel őket nem cselekedeteik, hanem külső megjelenésük vagy kimondott szavaik alapján ítélte meg.

Valamikor a kilencvenes évek közepén anyám új szomszédokat kapott. A zuglói bérház, ahol lakott, 1955-ben nőtlen tiszti szállónak készült. A széles, központi lépcsőházból három szinten, jobbra és balra elegáns lengőajtós folyosók nyíltak, szintenként tizenhat, alig harminc négyzetméteres garzon lakással. Ide, a jobbról nyíló földszinti folyosó anyáméval szomszédos lakásába lump, alkoholista család költözött. Az egy sorosan - futóra - rakott kisméretű tégla válaszfalon keresztül ezután minden éjszaka zenés mulatozás hangjai árasztották el a folyosó összes többi lakását is.

A sokáig tűrő szomszédok közül végül egy negyvenes férfi megelégelte a dajdajozást és az éppen zajló, sokadik éjszakai buli közepén becsöngetett a részeg társasághoz. Jóindulatában nemcsak saját érdekét védte. Többek közt a "szomszédban lakó öregasszony" - anyám - számára is csendet követelt.

Lovagiasságáért a felbőszült mulatozók késsel kergették végig a zárt folyosón, hogy végül az udvarra nyíló - szerencsére földszinti - ablakon kiugorva kelljen menekülnie.

Ezután a kiérkező rendőrök berekesztették a mulatságot.

Ez az élőben játszódó krimi anyám számára semmit sem jelentett. A szomszéd férfi kimondott szavai megállították az időben, az érzékelésben, a gondolkodásban.

Felháborodása határtalanul áradt, tombolt. A szó "öregasszony" kivágta a biztosítékot.

Nyolcvan éves anyám egy kékvérű hercegi ivadékot is megszégyenítő rátartisággal követelte az "idős hölgy" megszólítást!

Hogy az a segítőkész férfi élete kockáztatásával teremtett nyugalmat?

Merte vállalni a cselekvést?

Együttérzett egy segítségre szoruló öregasszonnyal? Bla-bla-bla-bla.....

Ezek a körülmények hibbant anyámat nem tudták eltéríteni önző, felületes ítéletétől.

Gyerekeimmel ezután csak "idős hölgy"-ként emlegett anyám eszement marhaságán még évekig szégyentelenül röhögtünk!

---->>>>

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

pauleve552013. szeptember 18. 18:55

:-) köszönöm

skary2013. szeptember 18. 04:45

:)