Novellalánc
Álom
Erdős-ligetes park szélén járok. A fák közül előlépve meglátom anyámat. Egy kidőlt fatörzsön ül és engem néz szeretettel.
Valódi, igazi örömöt látok az arcán. Ő az én anyukám, aki most boldogan fogadja új találkozásunkat.
Hihetetlen érzés!
Mindig, egész életemben mindig ezt vártam.
Ez hiányzott.
Megszólalni sem tudok.
Annyira erős szeretet árad belőle, hogy itt már szavaknak helye nincs.
Úgy vonz, mint a mágnes. Szó nélkül mellé ülök. Ő sem szól. Érzem, ez most így van jól.
Ezzel a pillanattal most minden a helyére kerül.
Tekintetében szülői büszkeség ragyog. Fénylő, csillogó szemmel néz rám. Átöleli a vállamat és én közelebb húzodom hozzá.
Érzem a biztonságot adó, oltalmazó szülői szeretetet. Teljesen megnyugszom. Jó helyen vagyok, anyukám vigyáz rám.
Ébredés után még sokáig él az álombéli érzés. Az a békés, elfogadó szeretet. Az a csendes harmónia. Tudom, hatalmas ajándékot kaptam.
Köszönöm.
Bármi is történt korábban, bárhogyan is viselkedett velem - ez a pillanat mindent feledtetett. Nagyon örülök amiért az álmom megmutatta, képes vagyok szeretni anyámat. Sok elszenvedett fájdalom, mellőzöttség, bizalmatlanság, harag ellenére most - halála után tizenegy évvel - mégis békét kötöttünk.
Köszönöm!
2011.08.
Álom
Távol járok, a Styx túlsó partján, ahol vár rám anyám!
Az otthoni erdő szélén ülünk egy kidőlt fa törzsén,
köröttünk ragyog a napfény és édesen nevet a nyár,
lombok közt tovaszáll libben illatos szellő fürgén,
lelkünk a perc jelenében összeér - s az idő megáll.
Nyugtató szeretet árad, csitul bennem a gyermeki én,
jó helyen vagyok itt nálad, maradni akarok örökre már!
De álmaim valóságai közt bezárul az átjáró,
szomorú káprázatom párhuzamos létébe visszaránt,
a szigorú ész lebeszél s gonoszul kiábrándító,
ám lelkem tudja lehunyt szememben a képek igazát!
...és Csuang-ce kérdése cseng fülemben -
- vajon én álmodom a pillangót...?...
vagy a pillangó álmodik...engem...?!
Befejezés
Úgy tanultam, hogy földi testét levetve, lelkünk az asztrális síkon folytatja létezését. Egész földi, anyagi testben töltött életünk során készülünk erre a nagy visszatérésre. Testben töltött éveink idején ide - mint valamiféle éléskamrába, vagy internetes tárhelyre! - raktározzuk el bensőnkben létrehozott és magunk köré kisugárzott érzéseinket.
Ezen a helyen az anyag hatalmától megszabadulva csak a spirituális értékek számítanak.Testünk halála után lelkünk itt szembesül földi tevékenységének eredményeivel. Csak szeretettel teli anyagi létezés után várhatunk halál utáni lelki boldogságot. Ilyen módon minden testben élő lélek saját maga teremti meg önmaga poklát vagy mennyországát.
A Lélek Aki Nemrég Még Anyám Volt, testének halála után kétségbeejtő körülmények közt találta magát. Asztrális kamrájába írtózatos mennyiségü haragot, fájdalmat, gőgös nagyzolást, hiúságot, irígységet, keserűséget töltögetett élete nyolcvanöt éve alatt. Most, eredendően jó, Isteni természetét visszakapva rémülten nézett végig földi munkájának eredményén.
Szomorúan kellett megállapítania, hiába ismerte jól az anyagi létezés csábításait, mostani próbálkozása is csődöt mondott. A test, a megszerezhető tárgyak, a felszín külsőségeinek világa magába szippantotta. Isteni természetének tökéletes jóságát olyan ritkán engedte felragyogni, hogy ideje szinte állandó sötétségben telt.A Lélek Aki Nemrég Még Anyám Volt, nem ismert magára!
Tisztán látta, hogy nemcsak önmagát ítélte kárhozatra, de közös feladatuk megoldásában vele együttműködő, gyerekének testében létező lélektársát is sötétségbe burkolta. Sürgősen hozzákezdett a kárrendezéshez.
Tudta, egyetlen esélye, ha ki tudja javítani elfuserált munkáját. Nem könnyű feladat várt rá.Fel kellett vennie a kapcsolatot munkatársával, aki még keserű, fájdalommal telt szívvel a sűrű, nehéz földi létezés sötétjében bukdácsolt. Megváltást csak ennek a lélektársnak megbocsájtó együttérzése hozhatott.
Közös munkánk folytatásához sok noszogatást - nagy jelentőségű álmokat, megérzéseket - kaptam az elmúlt tíz évben. Eleinte még a félelem, a keserűség annyira uralta lelkemet, hogy minden jelzést elutasítottam. Anyámra csak haraggal tudtam emlékezni.
Ma már úgy gondolom, hogy közös életünk átértékeléséhez vezető ötletem - későbbi megvalósításához hasonlóan - szintén az ő sugallatára támadt. Rájöttem, hogy leírva, majd többször újra elolvasva minden emlékem érthetővé, emészthetővé válik. Leírásuk során eltűnnek a bajkeverő indulatok. Minden tiszta, egyszerű lesz.
A megelőző három évnyi, napi rendszeres meditálás is segített tisztán látni.
Sok-sok fájdalom szakadt le lelkemről, amikor rájöttem minden szenvedésemet saját magamnak okoztam, amikor úgy hittem, anyám halálával közösen végzett feladatunk megoldatlanul félbeszakadt.
Amint elkezdtem odafigyelni az érkező képekre, álmokra, sürgető jelekre - azok egyre intezívebbek lettek.
Mint aki most ébredt fel - már látom, hogy A Lélek Aki Nemrég Még Anyám Volt hozzám hasonlóan nagyon megszenvedte az őt hordozni hívatott test elszabadulását. Ez a test egész hosszú élete során úgy működött, mint a sofőr nélkül elinduló elszabadult jármű. Eszünkbe sem jutna elvárni egy véletlen folytán, vezető nélkül meginduló autótól, hogy a közlekedési szabályokat betartsa. Mégis, életem sok évtizedét megkeserítette, hogy egy lelki vezetés nélkül száguldó, elszabadult testtől vártam el az anyaság szabályainak betartását. Miközben ez a test kártékony ámokfutását végezte, a hozzá rendelt, de munkájában akadályozott lélek kényszerű tétlenségben szenvedett.
Mielőtt nagyvonalúan levenném az összes felelősséget anyám válláról, le kell szögezni, hogy valahol a távoli múltban ő maga tette meg az első lépést, amely későbbi félresiklott életéhez vezetett.
Sokszor elmesélte ezt a meghatározó, gyerekkori emlékét.
Kilenc-tíz éves kisiskolás korában egy alkalommal nem tudott ellenállni a kísértésnek és beleolvasott az őrizetlenül elől hagyott osztály naplóba. Saját neve mellett tanítónője kézírásos megjegyzését találta: "Irmát nem lehet szeretni!"
Ez volt az utolsó csepp a régóta elszenvedett bántások poharában. A pillanat, amikor anyám megkeményített, fájó lélekkel a szemet szemért bosszúját választotta és úgy döntött, ezután ő sem fog szeretni senkit.
Későbbi életében már automatikusan ezt a bosszúállást gyakorolta minden helyzetben, amely a választás lehetőségét hordozta. Saját sérelmeitől elvakítva bárkin elégtételt vett, aki épp útjába került.
Természetesen igazságtalanság lenne attól a szerencsétlen, megbántott kislánytól többet elvárni, mint amit lelki képességei megengedtek neki.
Egy közelálló felnőtt segítségére, egy összetartó, megértő családra és legfőképpen egy jóságos, szerető szívű anyukára lett volna szüksége... ő neki is...A keleti filozófiák bölcs szabálya szerint akkor, a kezdetnek abban a legelső, szinte még jelentéktelen pillanatában lehetett és kellett volna megállítani mindent.
Sajnos nem így történt.
/2010 február/
Végjáték - 6
Ahogyan ezeket a gondolatokat leírtam, egyszerre csak hatalmas erejű felismerést kaptam!
Hirtelen rájöttem, hogy rossz a nézőpont, amelyből saját életemet tekintem!
Ráébredtem, hogy minden másképp van!Életemnek imént felidézett napja soha nem múló, sőt, az évek során egyre fájdalmasabbá váló bűntudattal, lelkiismeret furdalással, szégyennel nehezedett rám. Ennek súlya alatt szenvedve állandó lelki és testi fájdalmakkal küszködtem. Tíz éve egyre romló arcüreg és kötöhártya gyulladásom biztosította a végtelen, állandó sírást. Arckifejezésem a világ összes fájdalmát mutatta. Feldolgozhatatlan, megemészthetetlen helyzetemben a gyomor és bél bántalmak minden fajtáját produkáltam.
Pedig a megoldás hihetetlenül egyszerű!
Józan gondolkodással, kívülről tekintve a dolgokat, tisztán látható, hogy életemnek ezen a napján sorsdöntő, forradalmi lázadást hajtottam végre. Ez volt a perc, amikor levetettem lelki rabszolgaságomat és kikiáltottam független létezésemet. Tudatos gondolkodásom végre észre térített. Életemben előszőr nemet mondtam a négy évtizede gyötrő kínzásra! Gyerekeim támogatásával a megszületett gondolatot tett is követte. Jelképes felszabadulásomat fizikai eltávolodással nyilvánítottam ki. Idáig minden rendben is ment, de..... a véghezvitt dicsőséges forradalom - mint feldolgozásra kerülő, kiértékelendő cselekedet, belül vakvágányra futott.
Még arra sem volt időm, hogy fellélegezzek frissen szerzett szabadságom birtokában.
Lelkemben azonnal, erőszakosan munkához látott az anyám által telepített, az ő érdekeit szolgáló, jelenléte nélkül is aktív, közel negyvenöt éve működtetett program. Szégyenletes, szörnyű bűnnek nyilvánította rabigám levetését és hosszú, súlyos fájdalommal büntetett.
Tíz év telt el már ezzel a bűnhődéssel.
Mostanra elég lett!
Rádöbbentem, hogy ezt az anyám által beindított fájdalmas őrületet egyedül én magam tartom működésben. Az a szeretetre vágyó, mindenáron megfelelni akaró kislány lelkem legmélyén most, egyszer és mindenkorra befejezi önostorozó, önsanyargató életveszélyes tevékenységét, büszkén kihúzza magát és felnő!
Ezennel tudatom magammal, hogy saját áldozatvállalásomnak, megfelelési kényszeremnek, engedelmességemnek is van határa!
Pontosan ott, ahol ezek a tevékenységeim már normális életvitelemet, fizikai létezésemet veszélybe sodornák.
Jogom van, sőt kötelességem, önmagam megvédése érdekében ezeket a határokat a megfelelő időben és helyen kijelölni. Egyedül csak én magam állapíthatom meg az "elég" pillanatát. Azon a februári napon épp egy ilyen pillanat érkezett el. Önmagam iránti jogom és kötelességem szerint eljárva kijelöltem és szigorúan megőriztem a határt, ahogyan egy független, felelősségteljes ember teszi.
A kérdést - egy anya hogyan lehet képes ilyen pusztítást végezni saját gyereke lelkében? - már nem teszem fel többé.
A válasz egyszerű - a nő, aki testemet kihordta és megszülte, közös életünk első éveinek vívódása, hezitálása, reménykeltő próbálkozásai után mégis inkább a könnyebb utat választotta és soha nem vált anyává!
Döntését követően teljes öntudatlanságban vegetált.
Azt, hogy milyen anya - és milyen ember - lett volna, ha meri vállalni a feldatot - azt már ebben a földi létezésemben meg nem tudhatom.
---->>>>
Végjáték - 5
A következő hetekben még néhány nagyon kellemetlen telefon beszélgetést folytattam pesti rokonommal. Első alkalommal hangosan, durván tudtomra adta, hogy kötelességem lett volna Pesten maradni anyámmal egy ideig!
Azt, hogy mennyire kilógott a lóláb, már nem is kell mondanom.Kuzinom dührohamot kapott, amiért nem szolgáltam hűségesen az ő érdekeit.
Rövidesen újabb, hasonló hangnemű beszélgetés következett. Nagynénje ápolásának problémájától porig sújtott rokonom magából kikelve átkozódott "Ezt mind neked kellett volna végigcsinálni!"
Ez még mindíg az előző lóláb - ugyanúgy kilóg.
Érdekes módon, tatikáját ezután megváltoztatta.
Következő alkalommal higgadtan, szinte emberi hangon beszélt. Miután bevezetésképpen elmesélte nagynénjével kapcsolatos gondjait, üzletet ajánlott! E szerint még a lakást is hajlandó nekem adni, ha leveszem válláról nagynénje gondozásának terhét. Isten látja lelkemet, nem éreztem az elégtétel örömét. Tudtam, semmiképpen sem akarok kettőjük együttműködésének részese lenni. Nem lehetett volna olyan gyönyörű lakást felajánlani nekem, ami feledtetni tudta volna ellenem létrehozott szövetségüket. Kettejük közös, ellenem egyesített szándéka olyan mély sebet ejtett lelkemen, hogy azt a legcsodálatosabb palota sem tudta volna meggyógyítani. Amit együtt főztek, most kellett megenniük!
Korábbi elhatározásunk alapján márciusban leszereltettem a pénzzabáló, előfizetéses vezetékes telefont és két nagyobb gyerekem példáját követve én is mobilt vettem magamnak. Ezzel végleg megszabadultam unokatestvérem hangos, goromba, számonkérő hívásaitól.
Utoljára április közepén beszéltem anyámmal.
Régi jól bevált szerepében gyűlölködve szídta kedvenc Unokahúgát - "az a rohadt irígy gonosz...."Dühös, reklamáló panaszáradata lett utolsó emlékem tőle.
Máig sem tudtam megérteni, beszélgetéseink alkalmával anyám miért szídta rendszeresen unokatestvéremet?
Lehet, hogy önmaga rosszindulatú gondolkodásából kiindulva úgy hitte, nekem örömet szerez vetélytársam szidalmazása? Ez egy irányomban tett nagylelkü gesztus volt?
Anyám úgy érezte, okkal haragudhatnék kuzinomra, tehát biztosan szívesen hallgatom bemocskolását?
Vagy előfordulhatott, hogy időnként valóban működött és megszólalt igazságérzete?
Attól tartok, ez csak átlátszó elterelés volt, az egó jól bevált taktikája, ami szerint csak a kimondott szavak számítanak, nem a valóság tényei.
Valahogy így - "Nem is igaz, hogy őt szeretem, most is szídom, hallod?"
Gyanítom, Kis Unokahúga irányában ugyanezt, ugyanígy megtette. Csak akkor éppen engem szídott...
Ahogy teltek a hetek, anyám egyre jobban elszigetelődött és rokona fennhatósága alá került. Minden út Kis Unokahúg személyén keresztül vezetett. Eleinte még fontolgattam a hazalátogatás lehetőségét, de végül rájöttem, az utazás csak újabb, nagyon drágán beszerzett letolást eredményezne.
Új, szabad életem első nyarán szezonális munkát vállaltam.
Június ötödikén érkezett meg a távirat. Szavaival - "édesanyád meghalt" - unokatestvérem a szokott álszent, manipulatív módján ismét lelkiismeret furdalást akart kelteni bennem. Hiszen ő tudhatta legjobban, hogy nagynénjét nemhogy édes, de leginkább semmilyen anyának sem lehetett nevezni. Belőle kicsikarható minimális, halovány szülői aktívitását egyedül ő, a kedvenc unokahúg élvezhette.
A kérdésre, anyám milyen temetést szeretett volna önmaga számára - nem tudtam válaszolni.
Anyám rémisztő halálfélelmében teljes tagadásba menekült. Halálról, temetésről, de még temetőbe látogatásról sem lehetett beszélgetni vele.
Hosszú, legalább száz évig tartó életébe vetett meggyőződését - mint valami mágikus varázsigét - sűrűn, hangosan ismételgette.
Ebben az esetben egója teljesen tévútra vezette. A halál nem ismeri a szavak és tények különválasztásának technikáját. Anyám életében halála volt az egyetlen valós tény, mely elől hazug szavak által nem térhetett ki.
Amellyel muszáj volt szembenéznie.
---->>>>
Végjáték - 4
Vasutas sztrájk idején utaztunk, így nem válogathattunk az induló vonatok közt. Anyám éjszakai bolyongásainak rövid szüneteiben, talán két-három órákat aludtam napok óta. Halálosan kimerülten, lelkiismeret furdalástól emésztve keltem öt órakor.
Régóta haza vágyakozó anyám felderült arccal készült indulásra a sötét téli hajnalban. Fél hétkor induló vonattal Pestre utaztunk. Pest felé vonatozva szerencsétlennek egyetlen problémát az alakja jelentette, a felszedett néhány kiló többlet súly! Nem gondolt az elválásra, a búcsúzásra, nem gondolt gyerekére, aki megszakadó szívvel látta végleg elveszni a jó, szerető anyuka lehetőségének reményét.Ha teljesülhetne egy kívánságom, akkor szeretnék újra ott lenni vele azon a reggeli vonaton és jó alaposan megrázni, hogy ébredjen végre!
......hogy itt most éppen az élet megy el mellette és ő észre sem veszi!
.....ébredjen, mert itt az utolsó lehetőség!
...........ébresztő anyú....még itt vagyok!
......és nem akarom elhinni, hogy elvesztelek mielőtt szeretni tudtál volna!
.......hogy elvesztettelek mielőtt szerettél volna!!
Segítségképpen velem utazó harmadik fiammal a vasúti kocsiban egymás mellett gubbasztva, rémülten figyeltük ezt az eszement pusztítót. Ezt a szerencsétlen bolondot, aki udorkodva szórta szemétbe élete valódi értékeit, hogy helyettük színes, díszes, semmirevaló álságokat gyűjtsön boldogan.
A Kelenföldi pályaudvarnál nyilvános wc-t kellett keresnünk. Anyám egy laza, gyors gondolati váltással ruhájának összemocskolt alját takaríttatta velem!
Remek! Úgy tűnt, elméjének valami homályos zúgából felmerült a gondolat, van neki egy ilyen alkalmakra rendszeresített, épp megfelelő cselédje. Hurrá!
Mégsem éltem hiába!Délelőtti gyér forgalomban gyorsan hazáig buszoztunk. Anyám látható örömmel vette birtokba megszokott lakóhelyét. Régi, kerek tárcsázós telefon készülékét használva értesítettem rokonomat hazaérkezésünkről. Mostantól övé a felelősség! Szó nélkül lenyeltem sértő számonkérését - miért nem tudtam még tovább falusi otthonomban tartani nagynénjét?!
Gyerekemmel sietve bevásároltunk a közeli élelmiszer boltban. Anyám becsmérlően méregette a számára vett friss paradicsomot, sajtot, szalámit, tejet, zsömlét.
Indulás előtt még becsöngettem gyerekkori játszótársam első emeleten lakó, kedves anyukájához. Tőle tudtam meg, hogy anyám már hónapokkal korábban zavartan viselkedett és unokahúga már szembesült ezzel a problémával. Ez a hír csak még tovább erősítette becsapottság érzésemet.
Rokonom minden jót magához vett, míg a munka nehezét nekem szánta!
Hamarosan, szinte futva menekültünk anyám lakásából.
Akkor, ott biztosan tudtam, innen nincs visszafelé vezető út.
Magamat szenvedő vesztesnek, a körülmények áldozatának láttam.
Most, tíz évvel később már úgy érzem, saját döntésem szerint vágtam el minden szálat. Abban a pillanatban, az utcán végigsietve elhatároztam, hogy saját megalázásomra újabb lehetőséget már nem adok sem anyámnak, sem unokatestvéremnek.
Lelkemen már több sebnek nem volt hely!
Később lett világos, hogy ezzel az elhatározással életem legsötétebb időszakából kezdtem kilábalni.
Keleti pályaudvarnál kínai kaját ettünk majd a Rákóczi úton a Duna felé sétálva lassan magamhoz tértem.
Kényszer helyzetben kellett a legkevésbé rosszúl döntenem.
Életemben előszőr volt bátorságom elutasítani anyám és Kis Unokahúga cselédjének szerepét és saját magamat választani!
Ezennel befejeztem Hamupipőkét játszani anyám végtelenített, silány drámájában!
Visszafelé aznap délután hat órakor indult a sztrájk idején közlekedő egyetlen vonat a Déliből.
Hulla fáradtan nyúltunk el az üres fülke ülésein.Legalább Földvárig aludtunk, ha nem tovább!
---->>>>