Novellák

NagyDave•  2012. január 30. 22:28

Csók

Egymás szemébe néztek. Lezuhantak az esőcseppek, olyan lassan, mintha lassítva lenne az egész élet. És lassítva is volt egy máskor röpke pillanatra. De pont így lett végtelennek tűnő ez a máskor röpke másodperc. A fiú lágyan megfogta a lány tarkóját, s így haját is végigsimította. Azt a hosszú selymeset, azt a szőkét, azt a csodálatos illatút. Akár egy virágoskert. És a szellő is meglibbentette. Közelítettek egymáshoz ajkaik. Majd megtörtént ekkor a csók. A csók, mialatt világok dőltek össze, angyalok születtek és vénülő kezekben állt meg a vér folyása. Egy csók. De nem csak egy csók. Egy végtelennek tűnő, egy olyan, ami közben csukott szemmel látni a világ összes történését egyszerre. Jót és rosszat. Felemelőt és szakadékba taszítót. Látod az egész világot, a villámok csakúgy cikáznak, mert azt is látod, hol dörög, hol villognak égi nyilak fényei. A csók az esőben. A csók ölelkezve. S közelebb kerül egymáshoz a két fiatal test, a két ajak, a nyelv, az ízek, a fogak, a lélegzet. Minden, ami létezik ebben a világban. És az érzés megfoghatatlan. Elmúlik ugyan, de csak fizikailag. Mert örökkön megmarad emlékezetben, álmokban előjőve, unalmas percekben, mikor csak úgy elgondolkozol. Ott marad veled örökre akkor is, ha az a lassított pillanat egyszer mégis elmúlik. De semmit sem veszítesz. Elmúlik? Nem! Csak a pillanat. A többi érzés ott marad, ott legbelül, ahol maradnia kell, ahonnan senki sem veheti el.
Egyre nagyobb esőcseppek hullottak a sötét égből, a lámpák fénye is felvillant mindenütt, a szerelmesek körül. Sosem akart vége szakadni, úgy tűnt. És akarni nem is akart sosem befejezést az a csók és egyetlen másik sem. De muszáj volt befejezni. Nem áztak el igazán. A lány és a fiú vállán egyaránt megtapadtak a hűvös, kis, csillogós esőcseppek. Kabátjuk is őrzi a csók emlékét, az illatokat, az eső illatát, a lány hajának kellemességét, a fiú parfümjét.
A fiú megérintette mindkét tenyerével a lány arcának két oldalát. A lány átölelte a fiút eközben. Könnycsepp csordult le a lány arcán. Majd véget ért a csók. Próbálta bizonygatni magát, hogy nem lehet vége és nem akarta, hogy vége szakadjon. Könnyes szemekkel nézett a fiúra, ahogy a fiú is rá. Csillogó tekintetükben is feltűnt minden, ami létező és minden, ami egyszer elmúlik. Az egész világot hordozták ők ketten egymásban. Felgyorsult légzésük, majd arcuk vonalain végigfutott lefelé minden könnycsepp. Az elmúlásé és az örök emlékezésé. A boldogságé és a bánaté. A lány letörölte a fiú könnycseppjeit, s a fiú is ezt tette a lánnyal.
Nem volt ölelés, nem volt már más. Csak az örök érzés, a felejthetetlenség, a magány, a félelem, és összeomló világok. A lány kezével a fiú felé nyúlt, de egyre távolodott, s eltűnt örökre a ködben. A fiú tovább sírt lehajtott fejjel, majd az egyre erősödő szél őt is elsodorta a felszálló porral, s esőcseppekkel a végtelenbe, ott ahol talán semmi sincs, vagy pont hogy ott a világmindenség. Talán még egyszer lesznek mindketten ugyanazon a helyen vagy ugyanoda sodródtak. De sosem felejtik el ezeket a másodperceket, mert nem voltak ezek hosszú percek, ezek pillanatok voltak. De nem csak pillanatok, világmegváltó pillanatok voltak számukra. És ajkaikba égett kettejük lágy világmozgató csókja, ami örök, ami sosem tűnik el sem e világban sem egy másikban, sem életben, sem halálba. Ez volt a csók. A felejthetetlen, az, ami örök szerelmet varázsolt köréjük, ami összetartsa őket akármerre járjanak is most.

NagyDave•  2012. január 30. 00:34

Ajtó

- Érzed ezt a rezgést? – szólalt meg az egyik gondolat.
- Mit kéne érezni? – így felelt rá egy másik.
Az asztalnál ülve az agyban milliónyi eltévedt gondolat szólalt meg tized másodpercenként, úgy, hogy már képtelenség volt követni őket. A test megrogyottan görnyedt az íróasztal fölé egy piszkos, régi széken ülve. Remegett. Rezgett. Talán ezt kellett volna érezni? Minden megfoghatatlan volt számára. Mivel az elme irányíthatatlanná vált, s pont neki kellett volna elkapnia a saját maga által kreált, mutálódott eszmefuttatásokat. Nem sikerült. Már ekkora a test még jobban megrogyott, s a szék, amin ült, kezdett nyikorgó hangot kiadni magából. Hirtelen felnézett a test, az üres falra. A borult ég üvegszilánkjai színezték be a szobát is. A narancs-színű fal elkezdett feketedni, piroslani, cseppfolyóssá válni a test szemében. Hisz a lélek már majdnem kiirtotta magát. Nem szólt már sok gondolat emberi nyelven, csipogtak csak, berregtek, dobbantak, sípoltak. Majd ekkor torka szakad tából üvölteni kezdett a test.  Ekkora a hangszalagok irányítását is átvették az eltorzult sejtek. Elkezdett vérezni az orra a hordozónak. Az asztalon heverő üres lapra elkezdett rajzolni hihetetlen sebességgel a test. Megragadta a ceruzát, amikor végzett, s kettéharapta. Kiköpte. Megtaposta. Sírt, üvöltött, nevetett. Majd megállt, körbenézett. Arcain izmainak sokasága rándult össze egy szempillantás alatt, majd rémület ült ki üres ábrázatára. A következő pillanatban odaszaladt az asztalhoz, majd felkapta rajzát, s lengetni kezdte, az üres, zárt ajtós szobában. Vékony, magas hangon kezdte el ismételgetni, hogy „eljött a Messiás, eljött a Messiás...!”, majd mikor legalább huszadjára is elmondta egyre hangosodó szavakkal, akkor megállt. Térdre rogyott, majd fehér, fekete foltok által tarkított trikóját széttépte magán és újabb ordításba kezdett. Fájdalmas ordítás volt ez. Szemei elfeketedtek, a test görcsbe rándult, vérfolyás indult az orrán és száján, majd nem szólt többen semmit, s a test arccal előre a padlóra zuhant. Ott a vércseppek vették körbe az arc vonalát.
- Na, újra meghalt egy skizofrén. – mondta a tévészobában a kamerák által közvetített eseményeket megfigyelő igazgató.
- Hozzák, hozzák! – szólt erélyesen a nővérekre.
Majd a nővérek leszaladtak a földszintre és elvonszolták a hullát onnan egy hátsó, külön épületbe. Kinyitották a vasajtót, ami nyikorogva hálálta ezt meg, majd a két nővér bedobta a hullát az ajtó mögé eső helyre. Nem tudták mi lehet ott. Az egyik nővér az ajtót fogta belülről, a másik pedig beljebb állt tőle, s megbotlott, s legördült a sötét mélybe egy lépcsőn. Az ajtót tartó nővér utánanyúlt a másiknak, de nem érte el. Ő is lezuhant. A csapóajtó bezárult. Halálhörgés hallatszott felőlük, de ezt már a külvilág sosem hallhatta meg…

A szobában, ahol a testet örökre elhagyta a lélek, ott a padlón hevert a rajz, amit a test készített. Fekete grafittal volt rajzolva. A rajz a külső épület félig bezáródó csapóajtóját ábrázolta…

NagyDave•  2012. január 25. 20:55

Kisiklott vonat

A nyár már felégetett mindent, olyan nagy volt a hőség ezen a délelőttön is. Forró szél fújta le a madarakat a fákról, amelyek már elpusztultak. Kiszáradt minden, elsivatagosodott a fél ország. Senki nem tudott bejárni a munkahelyére, nem hozta ki a postás az újságot, a csomagokat, megszűntek a tévéadások. Megszűnt minden. Csak az élet nem teljesen. De már bomlóban, darabokban kóválygott csak közöttünk, s tartotta egyes lelkeket. Az utcákon sehol senki, egy felhő közel, s távol sincs az égen. Elpusztult kutyák hevernek az út szélén. Azon az úton, ami kezd szétrepedni a hőségtől. Nincsen fa. Mind kiszáradt. Így hát nincsen árnyék sem. Nincs egy zsebkendőnyi terület, ahol élőlény megpihenhetne itt. Az éjjelek sem hoztak megnyugvást, megkönnyebbülést. Megállt olyankor a levegő, és nem volt ennek ellenszere.
Tehát azon a délelőttön, amikor legjobban pusztított a hőség, azon a reggelen álltak újra munkába a masiniszták, a buszvezetők, a kamionsofőrök és a többiek, akik próbálták beindítani az életet, a forgalmat, pótolni a termékeket. Hiszen minden elfogyott. A levegő is egyre inkább. Majd egy mozdony futott be a pályaudvarra 11:32-kor, ami óriási füstöt bocsátott a magasba elpusztítva még azt a kis élőt is, ami volt. Így még nehezebb lett a lélegzetvétel, még nehezebb lett minden fájó sóhajtás. A mozdony sebesen jött nagyon, olyannyira, hogy meg sem állt már, ahol meg kellett volna állnia. A megolvadt, eldeformálódott sínek vezették a halálba azt a 132 utast, akik fent voltak a mozdonyon. A mozdony felborult, olyan 100 kilométer per órás sebességnél. Az emberek sikítva ugrottak és estek ki az ablakokon, a gyerekek játék mackói repültek ki, üvegszilánk sebezte arcok hevertek testestől, de már lélek nélkül a sínek mellett. Pont a sorompónál. A sorompó le sem zárta az utat valami oknál fogva, majd egy villámgyors kamion belehajtott a félig eldőlt és dőlni készülő vonatba, ami az addig túlélőket is a halálba sodorta. Kettétört a szétmállott síneken és testeken a maradék is, ami még akkor volt a vonatból. A vér másodpercek alatt felszáradt, s elkezdett párologni. Lehetett érezni a vér szagát a levegőben. Lehetett hallani kilométerekre is a gyerekek sikolyát. Pont ezen a napon fújt a legerősebb szél, ami még mindig rettentően meleg volt és ez vitte tovább a hangot, de még a vérszagot is. A mozdonyvezető kirepült az ablakon előre a síneken, majd őt is telibe találta az érkező kamion orra. A kamionsofőr sem élhette túl ezt az egészet. Amíg elsuhant a kamionsofőr szemszögéből előtte keresztben a mozdonyvezető, akkor a kamionsofőr is kitörte a szélvédőt a testével és előre repült a levegőben. Holttestek voltak 100-150 méteres körzetben mindenütt. Hamar lángba borult minden. Nem volt idő felfogni ezt. Másfél perc alatt történt az egész. Aki ott volt, annak nem volt menekvés. A rendőrök és a mentősök már nem tudtak kimenni a helyszínre, mindannyian kiszáradtak. S a bakter végigaludta az egészet. Álmában ő is meghalt. Legyengült minden szervezet, minden jármű, amely aznap útra kelt, az karambolozott, és nem volt egyetlen túlélő sem. A vasúti sínekkel szemközt egy 50 év körüli fehér szakállas vékonyka ember nézte végig az egészet, majd meghalt. Talán a látványba halt bele, talán abba, hogy már hetek óta nem jutott elegendő táplálékhoz, talán a kettő együtt hozta el a véget számára is. Megállt az élet. Egyben vége is lett.