Novellák MM

Alaposan elfáradt ezen a hétvégén. De már pénteken tudta, előre tudta, hogy ez így lesz, amikor betette a táskájába az összes dolgozatfüzetet, hogy hazavigye kijavítani.

Fáradt volt már, szinte mindig. Hiába, elérte a nyugdíjaskort, és csak ez az egy, az érettségi előtt álló osztálya tartotta még vissza. Még egy hónap, aztán a gyerekek leérettségiznek, ő pedig boldogan elmegy nyugdíjba. Előveszi majd sok, kedves, régen olvasott könyvét, most lesz majd rájuk ideje. Meg arra is, hogy jókat sétáljon a napsütésben.

Ravasz dolgozat volt ez a mostani, mert kicsit egybekombinálta a magyar meg a német feladatot: egyrészt fordítaniuk kellett, másrészt pedig egy történetet írniuk a fordítás után, amelyik valamilyen módon kapcsolódott a fordított szöveghez. Így egyszerre volt a számukra felkészülés a magyar és a német érettségire.

Ausztria mondavilágáról szóló könyvet kapott minden diák. Abból választhattak ki a tetszésük szerint egy-egy mondát, aminek az az előnye is volt, hogy senki nem leselkedett a másik feladatára, mert mindenki el volt foglalva a magáéval. Figyelte az osztályt, mialatt írtak, az volt az érzése, hogy komolyan vették a feladatot. Talán az érettségi közelsége is hozzájárult.

Szombat délelőtt elővette  már az első füzetet. Csukott szemmel választott, nem akarta tudni, kinek az írását olvassa. Mindig igyekezett arra törekedni, hogy soha ne éreztesse, ki a kedvence, mert persze, voltak kedvencei, ezt senki sem tudja elkerülni. Az is önbecsapásnak bizonyult, hogy a füzetet csukott szemmel választotta ki, mert az írásból már rögtön sejtette, hogy kié. 

Nem volt saját gyereke, de ezt a hiányérzését valamelyest csillapította, hogy tanított. Irodalmat és nyelvet tanított, amely mind a kettő olyan, hogy sok alkalmat ad a gyerekek megismerésére. „A tanuló nem bögre, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit fel kell gyújtani.” Már nem emlékezett rá, hol olvasta ezt. Talán egy régi ókori bölcsesség volt, a tanrend és a tananyag nem ebben a szellemben készült.

Jól elfáradt szombat estére, pedig csak alig többel, mint a füzetek felével  készült el, és vasárnap délután lett már, mire az utolsó füzetet a kezébe vette. Egy fiúé volt, egy hallgatag, bezárkózott fiúé, akiről szinte a legkevesebbet tudta az egész osztályból. Tudta, hogy anyja egyedül neveli, hogy van két testvére, de a gyerek gondolatairól, érzéseiről nem sokat. A fiú fogalmazásai általában rövidek voltak, szinte olyan szófukarok, mint ő maga, a  fordításai viszont általában precízek és hangulatukban is jól eltaláltak. Az ausztriai mondák közül  „A bányász jegyese” mondát választotta a fiú.

A bányász jegyese 

Salzkammergutban egy fiatal bányász egy szorgos és csinos fiatal lánnyal volt eljegyezve, és már ki is tűzték az esküvő napját. Az esküvő előtti napon még leszállt a tárnába, mialatt a menyasszonya már a másnapi ünnepnap előkészületeivel volt elfoglalva, és örült előre az esti viszontlátásnak. 

A nap már lement, és a fiatal bányász nem tért haza. Lehet, hogy pont ma tovább tart a műszak? Kérdezte magától a lány, és arra készült, hogy elémegy a vőlegényének. Hirtelen felhangzott a bánya vészharangja, és a hangja mélyen a lány lelkébe vágott. Egy szerencsétlenség, mondta a baljós előérzet, és nemsokára meg is kapta a rettenetes hírt, hogy a hegy pont azon a pontján omlott be, ahol az ő kedvese dolgozott. Szinte eszét vesztette a fájdalomtól.

Ennek az órának a fájdalma sötét árnyékot vetett a szerencsétlen menyasszony egész életútjára. A szerencsétlenség minden évfordulóján felvette az esküvői díszét, és úgy ment a templomba, hogy a meghalt kedvese lelkének üdvösségéért imádkozzon. Így fogyott el több, mint ötven év, a bányász menyasszonyának aranyszőke haja ezüstszürke lett, egykori sudár tartása meggörbült, tejfehér és pirospozsgás bőre elfonnyadt. Megint eljött a napja, mikor a vénséges anyóka sietett a vőlegényéhez a templomba. Akkor hirtelen a távolból zaj hallatszott, és látta, hogy az egész falu népe összefut: egy régóta lezárt tárnarészből egy halott bányászt hoztak fel. Bár a holttest már sok-sok éve a hegy mélyén feküdt, teljesen hibátlannak látszott, a sós iszap a hegy mélyén megóvta a széthullástól, a rothadástól. Így ott feküdt az ifjú piros arccal és szőke hajjal, még fiatalnak és erősnek tűnve. Senki sem ismerte a halottat, senki sem tudta, hogy ki volt a szerencsétlenül járt, és hogy hívták.

Akkor jött arra az öreg anyóka. Ahogy megpillantotta a halottat, egy éles kiáltással lezuhant melléje. Az ő vőlegénye volt az, akit a kihirdetett esküvő előtti naptól kezdve nem látott többet, és akire oly sokáig várt. Letérdelt a holttest mellé, és átkarolta. Amikor fel akarták egy idő után emelni onnan, akkor vették észre, hogy meghalt.

Egy sírba temették őket, a szőke fürtös vőlegényt, és az ezüsthajú menyasszonyt. A halálban egyesültek, és a pap megáldotta őket, ha már nem is erre az életre, de az örökkévalóságra.

Mikor idáig jutott az olvasásban, lehunyta a szemét. A fordítás jó volt, pontos és szép. De nem tudott csak a szövegre gondolni, a saját élete idéződött fel benne. Zajlott a világháború, amikor ő egykor az esküvőjére készült. Behívták a párját, és elvitték a frontra, pedig a pap már kétszer kihirdette őket a templomban. Soha többé nem látta egykori szerelmét, és soha többé nem hallott felőle. Kerestette pedig sokat a Vöröskereszten keresztül. Talán ez is hozzájátszott, hogy a háború után eljött a falujukból, feljött Pestre. Tanult, egyetemre járt, így lett végül tanárnő a gimnáziumban. Férjhez nem ment  soha, pedig talán akadt volna, kihez. Csendesen, visszahúzódva élt mindig. Az az egy szerelem, az igazi, az nem múlt el belőle soha. Eltemetődött őbenne mélyen, hogy a mindennapokban ne gondoljon rá, de soha sem múlt el. Élt. Belül, a szívében, a sejtjeiben élt. Egy idő után már nem ment a Vöröskereszthez, oly sokan haltak meg ismeretlen katonaként a frontokon, akik sorsát sohasem tudták meg a hozzájuk tartozók! Csendes imáiban gondolt a szerelmére, és csendes fájdalmat érzett, ha néha kisgyerekes anyákat látott. 

Beletellett egy jó félórába, mire vissza tudott kapcsolódni a dolgozathoz, és nekilátott a fiú dolgozatának a fogalmazás részéhez.

Anyám testvére néhány hónapja halt meg, az ősszel temettük el lent, a falunkban. Egyedülálló ember volt, ami ritkaság falun, de ő nem akart megnősülni. Nem volt könnyű élete. A világháborúból csak évekkel később tért vissza, amikor elengedték a hadifogságból. Keveseknek sikerült hazakerülniük. Nem mesélt arról, amiket átélt, szomorú, keserű ember volt, aki szinte soha nem beszélt. Minket, a húga gyerekeit, nagyon szeretett. Apánk helyett apaként szeretett minket, hiszen mind a hárman nagyon kicsik voltunk még, mikor apánk egy balesetben meghalt. Sokat segítette anyát, mi pedig rengeteg időt töltöttünk vele. Én legjobban pecázni szerettem vele, órákon keresztül ültünk egymás mellett a vízparton. Egyszer segítettem neki kirámolni a szekrényt a házában. Akkor került a kezembe egy régi fénykép. A képen egy fiatal lány volt, palóc népviseletben, egy gyönyörű vállkendővel. Megkérdeztem őt, hogy ki az. Akkor elmesélte, hogy volt egy nagy szerelme a háború előtt. Már az esküvőre készültek, amikor őt elvitték katonának, és egyenesen ki a frontra.

S mikor hazajöttél? Kérdeztem. Csak a fejét ingatta, majd halkan mondta: Nem tudom, mi lett vele. Eltűnt a falujából. Talán elvitte, elvette valaki más.

Olyan szép volt az a lány, és úgy sajnáltam akkor a nagybátyám! Szerettem volna vigasztalni, de nem tudtam, mit mondjak. Ha igaz az, hogy a halálban még egyesülhetnek, akiknek az életben nem adatott meg, szeretném, ha ők is egymásra találnának.

Lehunyta a szemeit, de folytak belőle a könnyek. Látta egykori önmagát a nagyanyja palóc ruhájában, ott volt a karosszékén az a gyönyörű kendő, azt simogatta ráncossá vált kezével. 

Talán áldott volt a pillanat, amikor a szíve megállt.

Romantikus találka

Stefánia örömmel szállt az este Turkuban a hajóra. Jól sikerült az előadása a kongresszuson, sok új embert ismert meg, köztük néhány olyat, akikkel már leveleztek szakmai kérdésekben. Meteorológus -- ha odahaza kérdezték, hogy mi a szakmája, mikor megmondta, mindig volt egy kis idétlenkedés. Á, szóval te csinálod az esőt! És hasonlók. Eleinte még próbálta magyarázni, hogy az esőt legfeljebb csak az eső-csinálók csinálják, de nem a meteorológusok, de aztán felhagyott vele, beérte egy mosollyal, tudta, hogy úgysem várnak más reakciót. Egy szakmai környezetben persze minden más volt, még a vacsoráknál is általában különböző szakmai kérdésekről beszéltek. Nem mintha ezek közé nem tartozott volna bele az eső-csinálás! Csak nem a régi sámánok féle módokon, hanem ahogy a hadseregek próbálkoznak vele. 

Egy utazással teli hétvége állt most előtte. Ahelyett, hogy direkt járattal hazarepült volna Budapestre, hogy otthon töltse a hétvégét, elhatározta, hogy átmegy hajóval, a Viking Line-nal Stockholmba. Egyetemistaként töltött fél évet Svédországban, s most ez a hétvége kitűnő alkalomnak tűnt az emlékei, az ismeretségei felfrissítésére. Négyágyas kabinba vett jegyet, de a füldugóit sajnos otthon felejtette. Elaludnia még sikerült, de éjfél után felriadt, s aztán már nem sikerült visszaaludnia. Csendben felkelt, felöltözött, s kiment a kabinból. Junius volt, ilyenkor alig volt éjszaka, szinte semmi. Sokan nem aludtak, hanem kint feküdtek a nyugágyakon a fedélzeteken, s csöndesen gyönyörködtek a tengerben, a tiszta kék égben. 

A kávéautomatánál összeakadt egy férfival, akinek arca a kongresszusról ismerős volt. Angolul kezdtek beszélgetni. Bemutatkoztak egymásnak, és Stefánia mindig örült, ha angolul mondhatta a nevét. A Stephanie sokkal elfogadottabbnak, természetesebbnek tűnt a számára, mint a Stefánia. Mikor a férfi Dénessel válaszolt, akaratlanul is megkérdezte: Csak nem magyar? De. Találtak két egymás melletti nyugágyat, azokban telepedtek le a kávékkal. Végigbeszélgették jóformán az egész éjszakát. Először a meteorológiáról és a matematikáról, mert kiderült, hogy Dénes matematikusként került a meteorológiai kutatásokba. Később aztán még sok minden másról is, a gyerekkorukról, az utazásaikról, a kedvenc könyveikről. Szinte észrevétlenül telt el az idő reggelig, már a Millesgården-t látták maguk előtt. Stefánia elsietett a kabinjába a holmijáért. Mire visszaért, Dénest már egy másik férfival beszélgetve találta. ĺgy aztán csak gyorsan elköszöntek egymástól, nem kérdezve meg egymás telefonszámát. Igaz, a kongresszus résztvevőinek listáján voltak kapcsolatfelvételi adataik.

Egy félév telt el. Stefániának eszébe jutott néha Dénes. Nem volt éppen semmilyen tartós kapcsolata, akikkel megpróbált találkozni, összejönni, azok valahogy mind nagyon idegenek maradtak a számára. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy teljes éjszakát végig tudna beszélgetni velük, gyakran már fél óra után kellemetlenül érezte magát. De nem sok ideje volt. Sokat dolgozott, hetente egyszer meglátogatta egy idős nagynénjét, s legalább havonta egyszer hazament a szüleihez vidékre.

Decemberben történt, hogy az egyik kolléganőjének, Klárinak váratlanul sürgős munkája akadt, nem tudott elmenni az aznap esti koncertre. Odaadta Stefániának a bérletét: Menj el, kérlek, legalább nem vész el! A vőlegényemnek meg majd küldök egy SMS-t, hogy ne lepődjön meg, hogy nem engem talál ott maga mellett. Egy hétköznap esti koncertre nem kell különösebben kiöltözni, s szerencsére Stefánia aznap nem farmerben dolgozott, ezért aztán úgy ahogy volt, ment el munka után a Zeneakadémiára. Majdnem elkésett, mire bepottyant a helyére, már kezdődött is az előadás. Szerencséjére. A meglepetéstől úgysem tudta volna, hogy mit mondjon. A mellette ülő férfi Dénes volt. Kicsit kényszeredetten beszélgettek a szünetben. Stefánia nem tudta, hogy szokás-e gratulálni valakinek a menyasszonyához, mindenesetre a témát kínosan kerülték mind a ketten. Egy gyors köszönéssel váltak el az előadás után. 

Május utolsó hétvégéjére tervezte Klári az esküvőjét. Fent Dobogókőn, egy szállodában tartották a szertartást is, meg az azt követő ebédet. Klári szinte mindenkit meghívott a közeli munkatársai közül, de Stefániát még arra is felkérte, hogy legyen a tanúja. Tudod, nekem nincs testvérem, s a páromnak a testvére lesz a tanúja. Stefánia nagyon húzódott magában ettől, szívesen nemet mondott volna, de valahogy úgy érezte, mégsem akarja megbántani Klárit. Legfeljebb majd sétálok egy jót a hegyen, vigasztalta magát gondolatban. Dénesre gondolt, s arra, hogy milyen nevetséges és szomorú, hogy olyan sokat eszébe jut valaki, akiről pedig jól tudja, hogy most lesz az esküvője. Azt remélte viszont, hogy semmiféle ismeretlen testvérrel őt nem akarja majd összeboronálni senki. Soha nem viselte jól az efajta kísérleteket, még a saját anyjától sem. 

Kicsit elkeveredett a hegyi úton, már majdnem elkésett, mire odaért a szállodához. Szinte csak őrá vártak, hogy kezdődjön a szertartás. Klári és Dénes mellett még egy fiatal férfi állt. Stefánia a nagy csokor virágot, amit magával hozott, azt Klári kezébe nyomta, a szépen becsomagolt kis ajándékdobozt pedig Dénesébe. Gratulálok Nektek és nagyon sok boldogságot kívánok! Nekem? -- mosolygott vissza Dénes. Ez a dobozka talán Istvánt illeti, ő a boldog vőlegény. 

Én vagyok a másik tanú.