Novellák MM

Egy új expedíció első előkészítő megbeszélése zajlott. A résztvevők között ugyan akadtak, akik találkoztak már, de többségében nem ismerték egymást, csak egymás eddigi munkáiról hallottak. Az előadó projektvezető nő most kezdett csak az előadásába, világította meg az első fóliát. Ezen csak a cím állt, a projekt neve: Renaissance.

Re-naissance -- mondta hangosan a nő és szándékosan tagolta így a szót, hogy az értelmét aláhúzza -- újjászületés, újjáélesztés, ez most a mi fő célunk. Valaki a hallgatóságból közbeszólt:

-- Elnézést, hogy beleszólok, de akkor én valószínűleg tévedésből kerültem ide. Nincs meg a szükséges orvosi képzésem, csak egy egészen alapszintű. Más területeken dolgoztam eddig, ahol nem volt ilyesmire szükség.

-- Megkérem a kollégákat, hogy lehetőleg tegyék el a kérdéseiket az előadás végéig. A mi renaissance -unknak most egészen más jelentése van, a Régi Világot akarjuk újjáéleszteni azon a bolygón. A Régi Világ gondolatait, szemléletét, legendáit. Mindezt azért, hogy meggyorsítsuk ennek a jelenleginek a fejlődését. Az eddigi kibontakozásuk nemcsak lassú, de a szellemi fejlődés nagyon szűk rétegre koncentrálódott. Szükséges lenne, hogy olyan alkotások szülessenek, amelyek széles körben elindítanának gondolatokat.

A rövid bevezető előadás most már közbeszólások nélkül zajlott le. A végén lehetett természetesen kérdéseket feltenni.

-- Mindannyian ugyanoda megyünk majd, és a Föld melyik részére?

-- Mi, mint az Európa hold, általában csak az Európának nevezett kis földrészen kapunk feladatokat, a Föld többi részein mások felügyelik az ottani élőlények világát. Ugyan vannak közös projektjeink, de ez most nem ilyen. Ezért kérek mindenkit, hogy Európán belül válasszon helyet magának.

-- Jól értettem, hogy teljesen magunk döntünk minden kérdésben ott? Nem kell állandó kapcsolatban lennünk a politikában, vallásban és más funkciókban ott lévő társainkkal?

-- Nem kell. Sőt, nem ajánlott semmilyen kapcsolatfelvétel, azon túlmenően, ami egy egyszerű ember sorsában előfordul: hogy kérvényeket kell írnia vagy hasonlók.

-- Akkor segítségre sem számíthatunk?

-- Milyen segítséget szeretne a kolléga? Az önállóság felelősséget jelent. Pont úgy lettek kiválasztva, hogy az eddigi munkáik azt mutatták, szeretik az eredeti, az egyedi gondolatokat és az önálló munkát.

-- Az új gondolatok mindig nagy ellenállásba ütköznek. A másként gondolkodni akarókat elégetik, ha jól hallottam.

Az előadónő kicsit mosolygott, miközben válaszolt:

-- Ezt is értettem a felelősség alatt. Úgy vigyázni az emberkére, hogy megtalálja a helyes utat, a jó gondolatok terjesztését anélkül, hogy elégetnék.

-- Európán belül mindenki maga választ helyet?

-- Igen.

Amikor elfogytak a kérdések, azzal búcsúzott a hallgatóságtól:

-- Még lesz néhány konkrét, a szükséges kérdéseket mindenkivel egyénileg végigbeszélő megbeszélésünk az indulás előtt. Két dolgot kérnék mindenkitől. Semmi erőszak az emberkével szemben, az egyik. És ne hagyjanak semmi olyan feljegyzést, naplót, jegyzetfüzetet maguk után, ami utána évszázadokra összezavarhatja őket, ez a másik.

Enyhe nevetés fogadta ezeket a záró szavakat. Közismert volt, hogy egy nemrég visszatért társaság egyik tagja ott felejtette az egyik füzetét, olyan feljegyzésekkel, amilyen nyelvet senki sem használt arrafelé.

Leo Itáliát választotta. Remélte, hogy majd ihletet kap a sok ott élő festőtől. A maga számára nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy festményeket készítsen, amelyekkel sok emberrel kell régi gondolatokat megértetnie. Mi a csodának választottak pont engem? Ő inkább konstruktőr léleknek érezte magát, nagyon szeretett mindenféle berendezést szétszedni és összerakni és újakat létrehozni. Ugyanakkor örült, hogy a Földre megy. Volt régen, már több száz éve, egy szerelme, aki ott tűnt el. Pontosabban nem tudták, hogy mi lett vele. Az egész expedíció nem tért vissza. Miért, azt senki sem tudta. Vagy legalábbis nem közölték, hírzárlat alatt volt. Talán ott többet megtud róla. Annak is örült, hogy alkalma lesz közelről tanulmányozni az embereket. Egyre jobban érdekelte a biológia és a festészet mellett az ember anatómiájának a tanulmányozása egészen elfogadtatható dolognak látszott.

Leonardo da Vinci 1452-ben született a Firenze környéki Vinci faluban. 1466-ban kezdte meg festészeti tanulmányait, de mikor 1482-ben a milánói uralkodóhoz, Ludovico Sforzához fordult, már mint hadmérnök, építész, festő és zenész ajánlotta magát. Milánói éveiben készítette el híres Sziklás Madonna című festményét, és ugyancsak itt, 1485 és 1497 között Az utolsó vacsorát a Santa Maria delle Grazie kolostor számára. Az 1500-s évek elején festette meg a Szent Anna harmadmagával és a Mona Lisa képeket.

Bár a figyelmeztetést az előadás végén Leo is hallotta, sok olyan feljegyzés, szabadvers maradt fenn Leonardo da Vinci után, melyeket utána még századokig próbáltak értelmezni.

la luna densa

egra densa egrave

come sta la lu

na

***

Mich is Itáliát választotta és ő sem rajongott a gondolatért, hogy fessen. Talán szobrokkal is ki tudom fejezni mindazt, amit szeretnék, gondolta. A Régi Világ, legalábbis némely korszakokban, rajongott a szobrokért. Igaz, némelyek ezt csak felületes dekorációként fogták fel, de Mich nem tartozott ezek közé. Úgy érezte, hogy a legkeményebb anyagból is ki tud majd hozni gondolatokat is és érzéseket is.

Michalengelo Buonarotti 1475-ben született. Hiába hangoztatta állandóan, hogy ő szobrász, mégis, Della Rovere, azaz II. Gyula pápa őt bízta meg a Sixtusi kápolna mennyezetének a kifestésével. Ismert szobrai mellett -- mint a Pieta, a Dávid, a Mózes -- a Sixtusi kápolna freskói azok, melyekkel gondolatai sok millió emberhez eljutottak, még több száz évvel a halála után is.

***

Bo nem akart Itáliába menni. Tudta, hogy egyik nagybátyja, akit nem kedvelt különösebben, a Földön van, valamilyen egyházi funkcióban. Nem tudta pontosan hol és miként, de nem is akart még véletlenül sem találkozni vele. Ezért inkább a Németalföldet választotta. Sokat foglalkozott a Régi Világgal, azok tudásával, filozófiájukkal, hitükkel. Amennyit a Földről, Európáról, az aktuális viszonyokról hallott, úgy érezte, egészen rossz úton járnak. Szándékosan vagy véletlenül, meg-nem-értésből, félreértelmezik a régieket. Nem látják, amit látniuk kellene s amit helyette látnak, az torzkép. Talán túlságosan elfoglalják magukat a politikával, a mindennapi kis csetepatéikkal? Lehet, hogy kevesen vannak ott olyanok, akik tényleg ismerik, ismerték a régieket?

Hieronymus Bosch Jeroen Anthoniszoon néven 1450 körül született a mai Észak-Brabant területén, Jan van Aeken festő unokájaként. Képeit sokáig csak az uralkodóházakban és ezoterikus körökben ismerték, mondanivalójuk máig sok értelmezés és vita tárgyát képezi. Más szemlélettel ábrázolja a Régi Világot, mint korának -- és még sok őt követő kornak -- a festői. Egyik legismertebb képe, a Gyönyörök kertje vagy az Ezeréves Birodalom néven nevezik magyarul, a földi életet mutatja be. Azt, hogy a szeretet teszi a földi életet széppé, szeretet nélkül válik a földi élet pokollá. Ahogy az írások is mondják: caritatem utem non habuero, nihil sum. Szeretet nélkül semmik sem vagyunk.

***

Ha történt valamikor a projektet kiértékelő megbeszélés, a projektet biztosan sikeresnek nevezhették. A reneszánszként fennmaradt korszakban nagyon sok értékes, hosszú távra fennmaradt alkotás készült el, az itt már említetteken kívül például Raffaello, Tizianó, El Greco, Bruegel, Dürer, Cranach munkái. 

A reneszánsz azzá vált, aminek tervezték: újjászületéssé az egész jelenlegi civilizáció számára.

Az utcazenész

Volt egy szabad féldélutánja a megbeszélt találkozó előtt. Ilyen is régen fordult már elő vele, úgy be voltak táblázva a napjai. Most különösen megörült neki, mert szerette ezt a várost, ahol gyermekkorában néhány évig éltek, és ahol azóta nem járt. Örült, hogy akad egy kis szabad ideje, szabad, amit kószálással tölthet. Felszállt a metróra, hogy kimenjen oda a város szélére, ahol annak idején laktak. Nem tartotta valószínűnek, hogy bárki ismerőssel összeakad, de nem is azért ment. Csak sétálni akart arrafelé, élvezve a tavaszi napsütést, felidézve gyermekkori önmagát. A hegedűje nála volt, nem tudta volna hol hagyni, de nem is akarta. Ő volt a társa, a leghűségesebb társa.

Visszafelé a szinte üres metrókocsiban egy gitáros fiú ővele szemben telepedett le. Felmerült a fejében, hogy átül valahová, de aztán maradt. Csak nem lesz semmi bajom, gondolta. A fiú mosolyogva, de tört angolsággal beszélgetni kezdett vele:

Gabi, mutatott magára, Gabi. Téged hogy hívnak?

Én is Gaby, felelte egy csöppet mulatva magában, mert az eredeti nevét mondta, amit kevesen ismertek.

Látom, te is szereted a zenét, folytatta a fiú. Ha akarod, eljöhetsz velem oda, ahol én szoktam játszani.

Gaby nem válaszolt, csak elmosolyodott és bizonytalanul ingatta a fejét.

A fiú nem zavartatta magát. Én magyar vagyok, de már több, mint egy éve itt élek. Van egy jó helyem. És jó dalaim vannak.

A metrókocsiban egyre többen lettek, de mint általában az emberek, nem törődtek velük, mindenki elfoglalta magát az újságjával vagy a mobiljával.

Biztos klasszikus zenét tanultál, mutatott a fiú a hegedűtokra, de nem baj, majd meglátod, azzal is tudunk kezdeni valamit. Egy gitár meg egy hegedű jó kombináció lehet.

Ijedt kislánynak tűnhetek, gondolta magában Gaby, hogy így fel akar karolni ez a fickó. Eszébe jutott egy ír film, a Once, amit nem olyan régen látott. Egy ír fiúról meg egy lengyel nőről szólt a film, a fiú utcazenész volt, a lány, vagy pontosabban fiatalasszony pedig zongorált. Olyan szomorkás film volt, csendes bánatosság a zenéről, az életről, a szegénységről, a szerelemről, kedvesen, szépen, de mégis valamennyire lehangolóan. Közben beértek a város közepére. A fiú leszálláshoz készülődött, és nagyon integetett neki, hogy tartson vele. 

Maga sem tudta, hogy miért szállt le vele. Igaz, még volt egy kis ideje, és már gyalog sem volt messze, ahová készült. Talán kíváncsi lett, milyen lebujban játszik ez a fiú? Nem, hamar kiderült, hogy nem valami szórakozóhelyen játszik, hanem az utcán. A legforgalmasabb sétálóutcán volt egy „helye”. Azt sem tudtam, hogy ezek a helyek így ki vannak osztva, gondolta Gaby magában. A fiú közben „kipakolt”, letette a hangszerét, és hozzáfordult.

Játssz valamit nekem. Tudsz valami vidámat vagy népszerűt?

Vidámat vagy népszerűt? Megpróbálom.

Elővette a hegedűjét. Brahms egyik magyar táncát választotta, amit különösen szeretett, egy időben gyakran játszotta magának, amikor szomorú volt. A népes utcán sokan megálltak a dalt hallva. Olyan nagy tetszést aratott, hogy nemcsak megtapsolta valaki, de sűrűn potyogtak az apró pénzdarabok is Gabi kitett kalapjába.

No, látod milyen jó vagy! Mondta a fiú örömmel. Fog ez menni! 

Nem lehetett tudni, hogy tényleg a zene örvendeztette meg, vagy az, hogy a napja a pénz tekintetében jól indult.

Mindjárt visszajövök, hozok egy kis kávét magunknak, mondta a fiú, azután a kalapba szórt pénzeket felkapva elment a közeli McDonaldsba. Nem hívta magával új ismerősét, mert a McDonaldsban dolgozott egy barátnője és az életfilozófiája szerint a nőket távol kell egymástól tartani, ki tudja még, hogy mit hoz a jövő.

Gaby kicsit meglepődött, de aztán ránézett az órájára és  megállapította, hogy éppen ideje, hogy menjen. Mire a fiú visszajött, már csak a gitárját találta ott. Bosszankodott magában, ó, a buta, miért nem várt rám, jól mehetne kettőnknek együtt! No, nem baj, úgyis visszajön majd, errefelé mindenki megfordul ebben a városban. Aztán fogta a gitárját és énekelni kezdett. 

Két napig reménykedett még, hogy felbukkan a hegedűs lány. Aztán hirtelen, mint egy lecsapó villám tört rá a felismerés egy nagy plakát előtt: a világhírű hegedűművész, őstehetség fiatal nő koncertjét hirdették. Ő volt az. A fiatal lány. Itt ugyan nem Gabynak hívták, de valószínűleg felvett egy nevet, egy művésznevet, amikor zenélni kezdett. A plakát szerint a vendégjátéka az előző este volt az Akadémián. Ahová nehéz bejutni és méregdrága jegyek vannak.Gabi most már tudta, hogy soha többé nem látja viszont a hegedűs lányt.