Novellák MM

Jutta és Kornél friss házasok voltak, és az általános szokással ellentétben nem hosszú együttélés, hanem néhány hónapos ismeretség után házasodtak össze. Ez volt az első karácsony, amit együtt töltöttek. Úgy tervezték, hogy Szenteste napján kettesben ünnepelnek otthon, azután karácsony első napján meglátogatják Jutta szüleit, második nap pedig leutaznak vidékre Kornél szüleivel karácsonyozni. Ez ugyan kissé fárasztó programnak tűnt, de nem akartak senkit sem megbántani. Mind a kettejük szüleinél a nagyobb család összejövetele volt tervezve, testvérek, sógorok, unokák, így hosszú lista lett, amire összeírták, hogy kinek milyen ajándékot vesznek. A listát azután kettéosztották, mindegyikük megkapta a maga családját, hogy megvásárolja azt, amiket elterveztek.

Az egész adventi készülődés kimerítő volt: mind a kettejük munkahelyén nagy volt az évvégi hajtás, mellette a hajsza a bevásárlóközpontokban az ajándékok után, fáradtan ültek le egymás mellé esténként. 

Egyik nap Kornél egy hétágú, elektromos fagyertyatartót hozott.

-Nézd, milyen szép lesz az ünnepi asztalunkra!

Jutta igencsak fanyalodva fogadta:

-Már vettem a karácsonyi bazárban sokféle színes gyertyát. Ez az elektromos vacak jó lesz ajándéknak valakinek.

Kornél elkomorodott: 

-Nekem  tetszik. A gyertyákkal mindig baj van. Lecsöpögnek, viaszos lesz minden, és  még fel is gyújthatják a lakást.

-Ne légy nevetséges, persze, hogy nem gyújtjuk fel a lakást. A színes gyertyák sokkal hangulatosabbak, jó illatuk van, és majd teszek alájuk valamit, ami az esetleg lecsöpögő viaszt felfogja.

Kornél fáradt volt válaszolni, és semmi kedve nem volt vitatkozni, de neki továbbra is tetszett a hétágú elektromos gyertyatartó. Betette a saját szekrényébe, mint amikor gyerekként eldugta mindig azt, amit nem akart odaadni másnak.

Azután eljött december 24-dike. Aznap már egyiküknek sem kellett dolgozni menni, így a készülődésnek maradt meg az egész nap. Jutta megfőzte az ebédet, és előkészített mindent az ünnepi vacsorához, csinált krumplisalátát, és bepanírozta a halszeleteket, hogy már csak kisütni kelljen majd. Kornél becsomagolta a még csomagolatlan ajándékokat, azután beállította a tartójába a fát, és Juttával együtt feldíszítették. A gyertyák ott álltak készenlétben az egyik kisasztalon, az elektromos gyertyatartó is, meg a színes viaszgyertyák is. Külön-külön, mintha két külön hadsereg lenne, amelyek még várják, mi fog történni. Délben megebédeltek, nem sokat, hiszen úgyis nemsokára jön a vacsora. Miután elmosogattak, már délután két óra is elmúlt, még nem volt sötét. 

-Menjünk le sétálni egyet! - javasolta Kornél, és Juttának is tetszett az ötlet.

Nem volt hó, nem lett fehér karácsony, amit a gyerekek úgy szeretnek, de hideg volt, nulla fok körül. Negyedórányi sétával értek el a hatalmas parkhoz, ahol tavasszal és nyáron mindig sokan voltak. Most csak néhány kutyáját sétáltató magányos ember jött szembe, és egy-egy padon rongyaiba burkolódzott hajléktalant lehetett látni. 

-Hozhattunk volna valami meleget nekik, súgta oda Jutta a párjának, aki szótlanul rábólintott, aztán letettek az egyik mellé a padra egy ezrest, így nyugtatva meg magukat.

Már sötétedni kezdett, mikor elindultak hazafelé. Egyre több ablakban láttak karácsonyi fényeket kigyúlni, láncként összefűzött égők vagy elektromos gyertyák  fényeit. Kornél fel is mutatott az egyik ablakra:

-Nézd csak, milyen szép!

Jutta rábólintott, adott egy puszit neki, de nem szólt semmit. Nem akart veszekedést, de magában arra gondolt, hogy neki az igazi gyertyák akkor is jobban tetszenek. Odahaza levették a kabátokat, és éppen neki akartak látni a karácsonyi gyertyagyújtásnak, amikor hirtelen sötét lett, kiment a villany.

-Mi az, mi vágta ki? – kérdezték szinte egyszerre egymást, de egyikük se találta meg az okát. Az éppen kéznél lévő egyik gyertyát meggyújtva lett egy kis fényük. Arra éppen elegendő, hogy megtalálják a mobiltelefonokat, mert azok elemlámpája most hasznosnak bizonyult. Kornél ellenőrizte a biztosítékokat, de hiába. Rájöttek, hogy nem csak náluk van áramkimaradás, hanem kinézve a lépcsőházba látták, hogy az egész házban. Mindenhol teljesen sötét volt, izgatott hangú, gyertyás vagy elemlámpás emberek kukkantottak ki a lakásokból.

-Pont ma! Pont az ünnep idején! 

De a méltatlankodó hangok nem segítettek semmit. A szobában Jutta nekilátott meggyújtani az összes szép, színes gyertyát. Mosolygott magában, hogy „na ugye, most milyen jó, hogy vettem”, de nem akarta hangosan kimondani. Volt egy nagynénje, akitől gyerekkorában sokszor hallotta a „na ugye, hogy nekem volt igazam” mondatot, amit rettenetesen megutált, és nem akarta használni soha. Kornél közben az erkélyajtót nyitotta ki:

-Nézd csak, mintha minden sötétbe borult volna, nemcsak a mi házunkban van áramszünet!

Jutta odament mellé, kinézett, és kicsit megborzongott: 

-Egész ijesztő, nem?

Valóban furcsa volt, szokatlan. Nemcsak az előzőleg oly barátságosnak talált karácsonyi kivílágítás az ablakokban szűnt meg, de minden ablak sötét volt. Nem égtek az utcai lámpák, nem égtek a reklámok, és ha nem lett volna egy kevéske holdfény meg néhány csillag, teljesen sötétbe borult volna minden. Sokféle lármát lehetett hallani, hozzájuk hasonlóan sok helyen az emberek az ablakokból nézték a hirtelen rájuk tört sötétséget. Jutta visszament a szobába és felhívta a mobilon a szüleit.

-Boldog karácsonyt Nektek! – köszöntötte az apját – nálunk valami óriási áramszünet van.

-Nektek is boldog karácsonyt – felelte az apja – de nemcsak nálatok van áramszünet. Itt is. Anyád egészen kétségbeesve szaladgál a konyhában, mert még nem lett kész a vacsorával, amikor elment az áram. Azt mondják a szomszédok, hogy valami nagyobb baj lehet, állítólag az egész városban nincs áram.

-Nyugtasd meg a mamát, remélhetően max egy félóra, és megint minden ok lesz. Kornél is boldog karácsonyt kíván nektek – tette még hozzá, mert Kornél közben ezt suttogta a fülébe. 

-Tudod mit, karácsonyozzunk így, szép lesz a gyertyákkal, amiket vettél – javasolta a telefonbeszélgetés befejezése után Kornél.

Így is tettek. Meggyújtották a gyertyákat, elénekeltek néhány karácsonyi dalt, Jutta magában mormolva imádkozott egyet. Odaadták egymásnak a másiknak vett ajándékokat, és mind a ketten igazán örültek annak, amit kaptak. Mindezzel eltelt körülbelül egy óra, az elképzeléseik szerint akkor következett volna a vacsora. 

De még mindig nem volt áram. A konyhai modern tűzhely és sütő viszont árammal működött. Hogy-hogy ilyen sokáig nincs áram? Próbáltak ránézni a mobilokon az internetre, de nem sikerült. „Ez a szolgáltatás most nem működik, kérjük próbálja meg később”. Nem volt internet. A lakásban a rádió, a televízió szintén nem működött, hiszen azoknak áram kellett volna. Mi történhetett? Kornél, hogy kitöltse az időt, felhívta a szüleit. Boldog karácsonyt kívánt, és elmesélte, mi újság, hogy az egész városban nincs áram. Nálunk sincs, kisfiam, felelte az anyja. 

-Ott sincs áram?  Kornél egészen döbbenten kérdezett vissza. Lehet, hogy az egész országban nincs áram? Ma, karácsonykor? Mi történt vajon?

-Vigyázzatok magatokra és ne menjetek ki az utcára – búcsúzott tőle a mama.

Kornélnak az az ötlete támadt, hogy lemegy a kocsijukhoz, abban van rádió, meghallgatja, mit mondanak. Le is ment, beült a kocsiba. A rádióban egy felhívást olvastak fel, egymás után többször is. Kérték a lakosságot, hogy aki csak teheti, ne menjen ki az utcára, nem jár a metró, és más közlekedés sincs, mert a buszokat is leállították. A rendőrség fenntartja a rendet, és dolgoznak a hiba elhárításán.

Kicsit furcsa volt ez a felhívás, mintha rendkívüli állapotot hirdettek volna ki. Az egyik szomszéd, akivel Kornél a lépcsőházban összetalálkozott, azt mesélte, hogy a mellettük lévő utcában betörtek egy üzletbe. Megnyugtató volt belépni a lakásba. Mintha egy kis menedék lenne. A szép, színes karácsonyi gyertyák valóban nagyon hangulatosak voltak, azaz, csak lettek volna, mert egyre kevésbé tudták átadni magukat a karácsonyi hangulatnak. Megéheztek. Jutta azt javasolta, egyék meg a krumplisalátát, és egyenek a beigliből, legalább jóllaknak. 

Korán lefeküdtek aznap, de semmihez  sem volt kedvük, csak összebújva hallgattak. Többször kiugrott valamelyikük az ágyból, és megpróbálta felkapcsolni a villanyt, vagy odament az ablakhoz, hogy megnézze, lett-e már áram odakint, de hiába. Nem volt. Hajnalban szokatlanul korán csöngött Jutta mobilja. Az apja volt. 

-Kislányom, arra kérlek, ne gyertek ma. Anyád egész rosszul volt az éjjel, nemrég aludt csak el altatóval. 

-Hívtál orvost?

-Nem tudom, hogy van-e mentőszolgálat, azt hiszem, nagy a kavarodás, de anyád nem is akarta, hogy megpróbáljam.

-Papa, nincs szükséged segítségre? Mi igazán szívesen segítünk.

-Nem, nem, köszönöm, maradjatok csak bent a lakásban. Azt hallottam, sok helyen káosz van.

Kavarodás? Káosz? Jutta ezt nem hangosan, csak önmagában kérdezte. Mit is jelent ez? 

-Hívjál fel, ha mégis segíthetnénk – válaszolta az apjának. 

-Jó, de ne telefonálj túl sokat, mert nem tudjuk, mikor lehet megint feltölteni. Most lemegyek a pincébe a campingfőzőnkért, meg a kocsiban használt hűtőládát felhozni, különben mi is itthon vagyunk.

-Minek a hűtőláda? Miközben kimondta a kérdést, Jutta már maga is tudta a választ. Persze, a mireliteket abban pakolni ki az erkélyre. Nekik is eszükbe juthatott volna!

Amikor befejezte a telefonálást rögtön ki is ment a konyhába a hűtőszekrényhez. Ó, Istenem! Hiszen itt minden tönkremegy! 

Mialatt ő telefonált, Kornél is felébredt, és utánament a konyhába. 

-Van már villany? Ez a kérdés volt a  „Jó reggelt” aznap. De nem volt villany, és így a reggel sem volt jó. Nem működött a kávéfőző, és egy meleg teát se tudtak csinálni. Pirítóst se. Semmit. 

-Még jó, hogy a vízzel nincs probléma, és melegvizünk van – mondta Jutta, aki közben tréningruhába bújt.  

-Csak nem futni készülsz? – csodálkozott rá Kornél.

-Nem, a pincébe – felelte Jutta, és elmesélte, hogy miről telefonált az apjával. 

-Erre mi is gondolhattunk volna, mondta ki Kornél azt, ami Jutta fejében járt. 

Miközben kipakolták az egész hűtőszekrény tartalmát az erkélyre, azt mérték fel, mit tudnak enni olyat, amit nem kell sütni, főzni, megmelegíteni, viszont jó lenne, ha elfogyna, mert könnyen tönkremegy. Volt egy öreg fém teáskannájuk, azt egy vasrácsra tették az erkélyen, és meggyújtottak egy gyertyát alatta, úgy forraltak fel nagy nehezen egy kevés vizet. Kávénak, teának, ha szokatlan módon is, de jó lett, még valamilyen tasakos por levest is lehetett vele készíteni. De mást nem. 

Amikor mindennel elkészültek, nem tudták, mihez kezdjenek. Olvasni lehetett, hiszen a nappal meghozta a világosságot, de nem volt türelmük semmihez. Tébláboltak ide-oda. Egyszercsak Jutta azt vette észre, hogy Kornél az üres üvegeket tölti meg vízzel.

-Azt meg minek? – kérdezte.

-Ha netán víz se lenne – mormogta Kornél. – Ezután mindenből tartalékolunk valamennyit. Az ünnep után az első dolgom lesz, hogy veszek egy spirituszfőzőt.

-Igen, bólintott rá Jutta. Ha nyitva lesznek a boltok, gondolta magában.

Dél körül felhívták megint Kornél szüleit. Ott sem állt még helyre az áramszolgáltatás. Szerencsére az ő szüleinek fafűtéses cserépkályhájuk volt a házban, nem fáztak, csak a modern elektromos tűzhelyük nem működött. Viszont elő tudták venni a fészer mélyéről a már régóta senki által nem használt fafűtéses öreg tűzhelyt, amelyen még Kornél dédanyja főzött valaha. Kint a szabadban, a fészer hosszan előrenyúló fedele alatt felállították, és befűtötték. Kornél édesanyja nekik is adott tanácsokat a telefonba: 

-Főzzetek meg egy nagyobb adag krumplit azon, amin főzni tudtok. Az sokáig jó, és hidegen is ehető. Ha összetördelitek és egy kis olajjal puhábbá teszitek, jól megfűszerezve borssal, mentával, kenyérre  kenhető, nagyon finom.

Kornél és Jutta csak néztek egymásra, amíg hallgatták együtt a mama tanácsait. Az egész olyan lehetetlen dolognak tűnt, mintha valami hosszabb hadiállapotra kellene berendezkedniük. Csak lesz már áram végre, nem? 

Kora délután, még a sötétedés kezdete előtt elkezdett esni a hó. Szép nagy pelyhekben hullott, lassan, komótosan, mint akinek nem sürgős. 

Majdnem pontosan 24 óra telt el, mire ismét lett villany. Nagy örömkiáltásokat lehetett hallani sok felől, aztán csalódott hangokat, mert megint megszűnt az áram. De akkor már csak egy fél órányira. Estére helyreállt az egész városban az áramszolgáltatás. Az esti híradót sokan figyelték aznap. A károk helyreállításáról és a felelősök megtalálásáról beszéltek. Hányan gondolkodtak vajon el azon, amit az ünnep fényei helyett a sötétbe borult ünnep üzent? Hányan mentek el az ünnepek után Kornélhoz hasonlóan spirituszfőzőt venni, és vészhelyzetekre tartalékokat beszerezni?

Nem tudom. De  a világunk rendje nagyon törékeny, sajnos.

Egy hétfőn reggel vették észre, valahol Afrika közepén, hogy az éjszaka folyamán leszállt ott egy űrhajó. Vagy mondjunk UFO-t? Nem, erre már nem lehetett azt mondani, hogy ismeretlen repülő tárgy, mert nem repült. Ott állt, fenségesen szépen, mozdulatlanul. Senki idegen nem mutatkozott körülötte. Azt persze nem lehetett tudni, hogy nem szálltak-e ki belőle az éjszaka folyamán. A közeli falu lakói nem merték az égből jött csodát megközelíteni. A falu vezetője telefonált a hatóságoknak és bejelentette, mi történt. Először nem akartak hinni neki, utána pedig mindegyik igyekezett magától elhárítani. 

Az űrhajó ott állt mozdulatlanul kedden is. Csak annyi változás történt, hogy megjelent a katonaság és körbekerítette a terepet, nem engedve a körön belülre senkit. A kormány jelentette az egészet az ENSZ-nek és azt tartották a legbiztonságosabbnak, hogy addig, míg választ nem kapnak, nem csinálnak mást, mint várnak és lezárják a környéket. Az amerikaiak azonnal oda akartak vonulni, de vetélkedés tört ki a NASA és a Pentagon között, hogy ki irányítsa az akciót. A Pentagon először le akarta bombázni az egészet, de szerencsére ennek az elképzelésnek a hívei kisebbségben maradtak.

Szerdán összeült a Biztonsági Tanács. Bár látszólag mindenki egyetértett abban, hogy ez a Föld valamennyi államának közös ügye és az ENSZ-nek együttesen és egységesen kell fellépnie, a részletekben nem sikerült megegyezniük. Csütörtökön az űrhajó környékét felügyelő helybeli katonaság vezetője már sürgős erősítést és segítséget kért, mert olyan sok újságíró, fényképész, kíváncsi érdeklődő jelent meg a környéken, hogy úgy érezte, nem bír velük. A falusi öregasszonyok kövön sült kenyerét felfedezték és az asszonyok boldogan készítették a rengeteg kenyeret. A gyerekek állandóan az érdeklődők körül forgolódtak, akik nem értették őket és ők se azokat, de remélték, hogy kapnak tőlük ezt-azt, apróságokat. 

Természetesen a háttérben, az idegenekkel való kapcsolattartást tervező laboratóriumokban lázas munka folyt. Arra vártak, hogy ha a politikusok megegyeznek, akkor ők mehetnek a helyszínre és elkezdhetik a munkát. Nagyon remélték, hogy a NASA és a katonák nem fogják őket mindenféle biológiai zárlat ürüggyel sokáig elzárni onnan. A hétvégén végre megszületett a legmagasabb szintű politikai egyezség: a valamennyi államot képviselő ENSZ csapat az amerikaiakkal együtt hétfőn mehet a helyszínre.

Hétfő hajnalban az űrhajó felszállt és elrepült. Egy több földi nyelven megfogalmazott írást hagyott maga után.

„Kedves Földlakók! Egy hétig voltam a vendégetek a bolygótokon. Minden napom egy másik földrészen töltöttem, sok mindent láttam. Sokféle problémátokat is. A legnagyobb talán az, hogy nincs összhang, anélkül pedig a technikai fejlődés mit sem ér. Talán valahol, valamikor találkozunk még. Vigyázzatok jobban a Földre, nagyon szép!”

Hé, álljon meg! Nem hallotta, hogy fütyültem? 

Dehogynem. 

Maga pirosban rohant át az úttesten!

Na és? Nem szabad?

No, ne szórakozzon velem! Nem ismeri a KRESZ-t?

Nem. Ki az?

Honnan  került maga ide?

A Szíriuszról. 

Aha, szóval szír! Migráns?

Az micsoda?

Ne játssza nekem a semmit se tudót! Van valamilyen papírja? 

Nincs. 

Hogy került ide? Mikor jött be az országba és mit akar?

Egy TX-2018-s szállító repült el itt a bolygó mellett tegnap este, ő hozott. A közelben van valami dolga, a Marson, de hamar elintézi, holnapra már itt lesz, felvesz, és megyünk tovább. Gondoltam, addig én körülnézek itt egy kicsit. 

No, nem megy maga most sehová, hanem velem jön. 

Az ezt a mondatot követő pukkanás során az igazoltatott személy hirtelen eltűnt, mintha levegővé változott volna, a rendőr viszont egy pillanatra elszédült, majdnem el is ájult. De hamar magához tért, tompa fejfájással beült a kocsijába és a saját ügyeletükre hajtott.

Mi van, Józsi? Te ma szabadnapos vagy, nem? Mit keresel itt? – ezzel fogadták a többiek.

Nem volt itt valami szír migráns?  -- kérdezte bizonytalan hangon. – Igazoltatni akartam valakit, de hirtelen eltűnt.

Majd előkerül, mi ütött beléd? Agyadra mentek a migránsok, hogy még a szabad napodon is rájuk gondolsz?

Józsi próbálta elmondani, hogy mi történt.

Szerintem kicsit sokkal ittál – viccelődött vele az egyik kolléga. – Menj haza, és aludd ki magad, holnapra rendbejössz, meglátod.

 Aznap este a belügyminisztert felhívták az ENSZ-ből. 

Egy kis félreértést szeretnék tisztázni – kezdte a telefonban a magas rangú nemzetközi tisztsegviselő, természetesen angolul. 

Félreértést? Miféle félreértést? – a belügyminiszter dühöngött magában, mert éppen egy magánkapcsolatával volt elfoglalva, amiben megzavarta a hívás. Azonkívül mindig utálta, ha angolul kellett beszélnie, telefonban különösen.

Járt egy kedves vendégünk ma reggel ott nálatok, egy másik bolygóról frissen érkezett, és még nem volt tisztában az itteni szokásokkal. 

Igen? – motyogta a telefonba a belügyminiszter, aki egy szót sem értett az egészből, és nem tudta eldönteni, hogy ő maga a részeg, vagy akivel beszél. Lehet, hogy valami őrült meghack-elte ezt az ő szupertitkos telefonját? 

De a telefon másik végén az illető mindenből semmit sem érzékelt, csak nyugodtan beszélt tovább:

Szóval, arra kért, hogy üdvözöljem a nevében az intézkedő kollégátokat és adjam át az üdvözletét. Ugye, megteszed?

Hogyne, persze, szívesen. – A belügyminiszternek továbbra is fogalma sem volt arról, hogy kinek és milyen üdvözletet kellene átadnia, de önkéntelenül megkönnyebbült a gondolatra, hogy ezek szerint sehol semmi tragédia nem történt, és mindjárt befejezik ezt a beszélgetést.

Akkor köszönöm. Bye!

Bye!

S folyt tovább az élet a maga útján.